Akadnak közöttük zsarnok uralkodók, felkeléseket brutális kegyetlenséggel vérbe fojtó katonai parancsnokok, önjelölt „örökös” elnökök; de olyanok is, akik „csak” sorozatgyilkosi „karrierrel” dicsekedhetnek. Ez utóbbiak közül ráadásul nem mindegyik kilétére derült fény.

Belemélyedve a részletekbe: Caligula és Néró „menet közben” váltak vérengző zsarnokokká. A hála nem politikai kategória, nem meglepő hát, hogy Néró anyját (Agrippina) és nevelő-tanácsadóját (Seneca) sem kímélte. A középkori uralkodók közül kiemelendő VIII. Henrik, aki a fiú trónutódlásért még két feleség hóhérkézre juttatásától sem riadt vissza, s a katolikus egyházzal is szakított, hogy az általa létrehozott anglikán egyház első embere legyen.

Gyakran a rúd is rájárt a trónra felkentekre. A hírhedt II. Edward és II. Richárd angol királyok fogságban, csúfos körülmények között búcsúztak földi pályájuktól. I. (Földnélküli) János – aki hátráltatni igyekezett a törvényes király, I. Richárd fogságból való kiszabadulását – egy túlhajtott lakomába pusztult bele, Alba hercege pedig németalföldi koncepciós perei és kivégzései miatt vált hírhedtté.

A világ keleti fertályán sem történtek máshogy a hatalmi csatározások. Az Oszmán Birodalomban a nemkívánatos potenciális örökösök eltávolítása szinte törvényszerű volt. Mivel az áldozatok vérét nem onthatták, az íjhúrral történő megfojtás vált bevett gyakorlattá. Nem alaptalan, hogy I. Szelim – aki számottevően terjesztette ki birodalmát keleti irányban ‒ a Rettenetes állandó jelzővel vonult be a történelembe.

Az össznépi hurál által vezetővé kikiáltott Temudzsin (Dzsingisz kán), a Mongol Birodalom alapítója nevét és utódaiét félve vette ajkára a korabeli Európa népe. S ha valaki a felsorolásból hiányolná a tenger kalózait, a könyv említést tesz Hajreddin Barbarossáról is, aki a Földközi-tengeren török csatlósként garázdálkodott.

A XX. század is bővelkedett önkényurakban. Adolf Hitler a zsidók likvidálásával, a II. világháború kirobbantásával emberek tízmillióinak pusztulását okozta. Vlagyimir Iljics Lenin brutális terrorállam alapításával írta be nevét a históriába, hogy művét Joszif Visszarionovics Sztálin – ha még lehet – kegyetlenségével felülmúlja.

Ez idő tájt nem maradt diktátor nélkül Itália sem, ahol Benito Mussolini több mint húsz éven keresztül uralta népét, s egyik fő résztvevője volt a II. világháborúnak, miként a japán hadügyminiszter, majd miniszterelnök Tódzsó Hideki is. Sajnálatos és köztudomású, hogy a japánok ázsiai kegyetlenkedései vetekedtek a náci németekéivel. A múlt századi „nagyok” árnyékában kisebb vezérek is tevékenykedtek, például Ante Pavelić Horvátországban.

A második világháború lezárása nem jelentette egyben a diktátorok bukását. Elegendő a spanyol Franco-rendszer 1975-ig tartó létezésére gondolni, nem elfeledkezve a szomszédos Romániáról, ahol Nicolae Ceaușescu, a „Kárpátok géniusza” 1989-ig „boldogította” népét. Ha kenyeret nem is adott az embereknek, de nemzeti öntudatot igyekezett beléjük plántálni a hamis dákoromán elmélet hivatalos állásponttá emelésével. A közelben regnáló Slobodan Milošević szerb elnök diktatúrája a délszláv háborúhoz, majd a hágai bíróságra vezetett. Elmarasztalását halála gátolta meg.

Afrikában is tobzódtak a zsarnokok: Mobutu Kongóban (régen Zaire), Idi Amin Dada Ugandában, Jean-Bédel Bokassa Közép-Afrikában garázdálkodott. Közép-Ázsiában Türkménbasi (Saparmyrat Nyýazow) Közép-Amerikában, Haitiban „Papa Doc” (François Duvalier), fia „Baby Doc” (Jean-Claude Duvalier) és társai nyomorították a lakosságot.

A zsarnokok közös vonása volt a tömegkommunikáció egyenirányítása, az ellenzék elleni, gyilkosságokig terjedő fellépés, az államjövedelmek magánosítása, a lakosság nyomorba döntése, a korrupció, a kegyencek féktelen „dáridója”. Uralmuk szakítószilárdsága azonban egy határon túl megtört, és ez szükségszerűen bukásukhoz vezetett.

Csiszár Antal