Az izlandi szerzők művei is felívelőben vannak, akárcsak norvég, finn vagy svéd társaik, Patat Bence pedig az egyik legkiválóbb fordítójuk, aki többek között a szintén izlandi Jón Kalman Stefánsson vagy a norvég Karl Ove Knausgård műveit is átültette magyar nyelvre.

A Viharmadarakat igaz történet ihlette, 1959 februárjában Új-Fundland partjainak közelében hatalmas, napokig tartó vihar zúdult néhány izlandi halászhajóra, és bár a regény maga a képzelet szüleménye, könnyen magunk elé képzelhető képet fest a tragédiáról. A narráció eléggé furcsa módon hol egyes szám első, hol pedig harmadik személyben valósul meg, ami kezdetben zavaró, és mivel nincsenek külön fejezetek, még csak szünet sincsen a témaváltások között, igencsak figyelnünk kell, hogy éppen melyik idősíkban tartózkodik a főszereplőnk. Ő Lárus matróz, aki fiatal évei ellenére már rendelkezik némi tapasztalattal a tengeri halászatot illetően, ugyanakkor éppen a fiatalsága, a mindössze tizennyolc éve adja azt a lendületet, amivel kitart a legvészesebb időkben is.

A korábban említett „szünetmentesség”, a bekezdések közötti sorköz hiánya adja a regény lendületét, az olvasó nem képes letenni a művet, egyetlen lélegzetvétellel próbálja kiolvasni, hiszen a halászok feje fölött átzúduló óriási hullámok miatt amúgy sem jut levegőhöz. Mert annyira ott vagyunk fejben és lélekben velük, annyira erősen fogjuk a jégvágó csákányt, markoljuk a súlyos kalapácsot, hogy végre megszabadítsuk a hajót a rárakódott jégtől, hogy sajog bele minden porcikánk, szúr a tüdőnk a fáradtságtól és a hideg levegőtől, amitől összefagynak a csontjaink, és nem vágyunk egyébre, mint hogy lerogyjunk az ebédlő egyik padjára, és együnk az életerőt adó forró húslevesből, a sült báránybordából, a hámozatlan, gőzölgő főtt krumpliból, és magunkba döntsünk egy bögre kávét, hogy valamelyest erőre kapva újból harcba szállhassunk a jég ellen, amely fáradhatatlanul rakódik a hajó minden pontjára.

Pihenést egyedül az idősík változása okán nyerünk, amikor is felszusszanhatunk, hisz Lárus arról mesél, milyen volt az első alkalom, amikor a rakpartról megpillantotta a Máfur nevű halászhajót, milyen volt a beszállás, elhelyezkedés, milyenek a matróztársak, a legénység tagjai. Mesél a gyerekkoráról, az apával közös rajongásáról a hajók iránt. És mesél magáról a Máfurről is. Már a legelső oldalakon kapunk egy alapos leírást, miközben a jéggel való küzdelemről számol be, ahogy apránként, csörlőről csörlőre, orsóról orsóra, előbástya-fedélzetről félfedélzetre haladva próbálják megtisztítani a hajót. Közben kapaszkodni kellene, de alig van mibe, hiszen mindent jég borít. Tartani kéne az egyensúlyt a himbálózó hajón, és legfőképp nem a lezúduló vízzel együtt a nyílt tengerbe sodródni. Élet-halál küzdelem ez, percről percre, óráról órára, napról napra, merthogy ez a szörnyű vihar nem akar elülni egyhamar.

A Máfur legénysége kemény fából faragott emberekből áll, tanúi lehetünk a szellemi és lelki akaraterő fantasztikus példáinak, a bajtársiasságnak, az emberi kiállásnak. Igen, van olyan is, aki összeomlik fizikailag és lelkileg, nem bírja a terhelést, beleőrül a halálos veszély folyamatos közelségébe, és ez nem csoda. Az olvasó is nehezen viseli a folyamatos hánykolódást, hogy a hajó jobbra dől vagy balra dől, és rettenetesen aggódik, vajon fel tud-e egyenesedni, túljut-e a következő hullámon. Szívet, lelket megviselő olvasmány ez a vékony kis könyv.

Az izlandiak rengeteget olvasnak, ez köztudott, a mai napig karácsonyra könyvekkel lepik meg egymást, még neve is van ennek a szép szokásnak, Jolabokaflod. Nos, úgy tűnik, az olvasás szeretete visszanyúlik a múltba, és nem csak az értelmiségi réteg sajátja, hisz a Máfur legénysége szintén olvasással üti agyon az időt, amíg a halászat tart, amíg a hálók megtelnek, amíg éppen nyugalom és csend honol, és csak a legszükségesebbeket kell elintézniük. Mint kiderül, az izlandi flottának saját könyvtára van, és a hajókon mindig vannak könyvtári könyvek, amelyeket cserélgetnek egymás között. Ez rendkívül szívet melengető érdekesség volt számomra.

A tenger, a hajó részletes leírása, a karakterek megrajzolása, a vihar körülményeinek érzékeltetése, az az elképesztő erő és kitartás megnyilvánulása, ami az edzett, sokat megélt emberek sajátja, egyszóval a történet egésze magával ragadó, az olvasó bekerül a hullámok közé, ahonnan nincs menekvés.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com