A kahlenbergi csatát követően megkezdődött az oszmán hatalom lassú kiszorítása Magyarországról, és 1699-ben a Karlócánál megkötött békével ez nagyrészt meg is valósult. Ugyanakkor az ország súlyos árat fizetett azért, hogy a háború elején szinte maradéktalanul a török mellé állt Thököly Imre vezetésével, s hogy önálló magyar haderő nem vehetett részt saját maga felszabadításában. A királyság nem szabadult meg az idegen hadsereg jelenlététől sem – igaz, ez a még mindig fenyegető oszmán hatalom miatt nem is igazán lett volna célszerű ‒, a beszállásolt császári német csapatok sokszor visszaéltek a helyzetükkel. A sérelmek a központosító törekvésekkel szemben egyre gyűltek a nemességen és parasztságon belül egyaránt.

A magyarság egy potenciális vezetőre várt, akinek irányításával felléphet a sérelmek orvoslásáért, s csak egy igazán potens személy jöhetett szóba: a fiatal II. Rákóczi Ferenc. Származása predesztinálta az ország vezetésére, hiszen apai felmenői (a Rákócziak) erdélyi fejedelmek, anyai felmenői (a Zrínyiek) horvát-szlavón bánok voltak, míg mostohaapja, Thököly miatt a protestáns felvidéki családok és a vitézlő elemek is szimpatizáltak vele, buzgó katolikus vallása ellenére. Rákóczit még gyerekkorában elvették édesanyjától Munkács ostromát követően, német nyelvű környezetben nevelték, olyannyira, hogy állítása szerint még az anyanyelvét is alig beszélte, mikor hazatérhetett. A magyarul eleinte rosszul beszélő, német ruhákban járó, német feleséggel bíró Rákóczi előtt eleinte nem akartak megnyílni a magyar urak – nem tudván, bízhatnak-e benne ‒, de vadászgatás során az egyik előkelő, Bercsényi Miklós hamar felfedezte, hogy az idegen gúnya mögött magyar szív dobog. Rákóczi Vallomások című, Istenhez írt visszaemlékezésében így fogalmazta meg, mely okokból fordult el végleg a császári kormányzat mellől:

„Szegény alattvalóimat a telelő német katonaság tönkretette távollétemben, és ha velük voltam, erősen gyötörtek panaszaik... A pogány zsarnokságra hasonlított a császári katonaság eljárásmódja a pénz kicsikarásában, és ezt még csak tetézték a bűnök! A fizetésképtelenek feleségén ugyanis erőszakot követtek el... Másokat megkorbácsoltak, olykor némelyek meg is haltak korbácsolás közben. Még a jelentéktelen sérelmek és olykor a nyomorúság fakasztotta panaszok is okot adtak a halálbüntetésre.”

Rákóczi végül úgy döntött, hogy kapcsolatba lép a Habsburgok fő ellenfelének számító XIV. Lajos francia királlyal. Ennek családi és történelmi okai is voltak. A francia udvarral már dédapja, I. Rákóczi György felvette a kapcsolatot, majd Thököly Imre szintén gall segítséget kapott az osztrák ház ellen vívott harcában. Rákóczi azzal számolt, hogy a francia Bourbonok és az osztrák Habsburgok a spanyol örökség kapcsán – ekkor már csak idő kérdése volt, hogy a spanyol király utód nélkül fog meghalni ‒ háborút fognak vívni. Ebben az esetben egy francia segítséggel kirobbantott felkeléssel igyekezett volna javítani a magyarság helyzetén, s szerette volna megszerezni Erdély trónját a maga számára. Végül tervei nem egészen úgy alakultak, ahogy kívánta. Longueval nevű bizalmasa az első levelét ténylegesen eljuttatta a francia udvarba, azonban a következőt már egyenesen Bécsbe vitte. Árulása következtében 1701. április 18-án császári katonaság hatolt be Rákóczi nagysárosi kastélyába (a képen Benczúr Gyula festményén), letartóztatták, majd Bécsújhelyre vitték ugyanabba a börtönbe, ahol anyai nagyapja, Zrínyi Péter raboskodott. Nem lehetett kétség, hogy hasonló sorsot szántak neki, mint ősének, akit összeesküvésének következtében lefejeztek. Rákóczi „védekezése” – valójában nem is akart szóba állni a nyomozást lefolytatókkal – leginkább abból állt, hogy magyar főúrként nem fogadta el az osztrák szervek joghatóságát, hiszen rá a magyar törvények vonatkoztak, s csak azok alapján szabadott volna őt felelősségre vonni. Ebben igaza is volt. Magyarországon nyilván sokkal nehezebb lett volna elítéltetni. A bizonyítékok alapján nem volt sok esélye megúszni a halálos ítéletet ellenséges környezetben Bécsújhelyen, hiszen a francia királlyal való kapcsolata Longueval árulása miatt nyilvánvaló volt, levelekkel alátámasztva. Más kérdés, hogy a francia királlyal való, békeidőben történő levelezés, az abban lévő utalások ellenére nem merítette ki a nyílt árulást, hiszen elsősorban a nemzetét ért valós sérelmeket sorolta fel, s hivatkozott őseinek francia kapcsolataira.

Mivel abban nem reménykedhetett, hogy képes lesz meggyőzni vádlóit ártatlanságáról, felesége segítségével alternatív megoldást kezdtek keresni. Rákóczi 1694-ben a kölni dómban vette feleségül Hesseni Sarolta Amália hercegnőt, a bécsi udvar tiltakozása ellenére. Kétségtelen, hogy bár később elhidegültek egymástól, de Sarolta Amália nélkül Rákóczi ekkor nem menekülhetett volna meg. Bécsújhely börtönének parancsnoka egy porosz katonatiszt volt, Gottfried Lehmann kapitány, akit Sarolta Amáliának sikerült meggyőznie arról, hogy a porosz király meg akarja menteni Rákóczit, és a bécsi udvar egyes elemeinek sem lenne ellenére, ha a nyilvánvalóan ártatlan Rákóczi elkerülné a vérpadot. Lehmann maga is szimpatizált a kifinomult, megnyerő külsejű magyar főúrral, gyakran együtt is ebédeltek a fogság során, s egyre kényelmesebb cellába költöztette át. Úgy döntött végül, hogy öccsével aktívan segítik a szökési kísérletet. A terv hosszas ötletelés után alakult ki – először a cella ablakán keresztül, a rácsok klasszikus elreszelésével próbálkoztak ‒, és fél évi rabság után 1701. november 7. estéjére lett kitűzve a kétségbeesett kísérlet. Maga a szökés egészen kalandosra sikeredett, egy hollywoodi rendező megnyalná érte minden ujját, de talán lábujját is. Ám adjuk át a szót Rákóczinak, aki a már említett Vallomásokban a következőképpen meséli el az eseményeket:

„Végre elérkezett a nap, melyet öröktől fogva szabadulásomra rendeltél, Istenem! A vasrács már elmozdítható volt, s készen állt minden a leereszkedéshez. De a többi nehézség lebírhatatlan volt. Kértem tehát a századost, hogy olyanféle ruhát szerezzen nekem, mint a Castelli dragonyosoké... Estére, a szürkület beálltával kellett mindennek végbemennie... Termemből Lehmann százados szobájába kellett átmennem. A kettőt csak szűk folyosó választotta el. Itt az ajtó előtt mindig dragonyos őrködött. Maga Lehmann parancsolta meg neki, hogy menjen gyertyát gyújtani. Az őr a katonai fegyelem rendje szerint ezt megtagadta. Erre a kapitány átvette a karabélyát, s megnyugtatta, hogy őrködik helyette.

Mihelyt ez távozott, átmentem a százados szobájába, és felöltöttem a spanyolfal mögé készített ruhát. Azt hittem, hogy apródom már kiment a várból, midőn egyszeribe megjelenik, és tudatja, hogy a hátsó kapu zárva van, és semmiképpen se tud úgy kimenni, ahogyan terveztük. Ez alapos zavart okozott. Nélküle szöknöm nem volt tanácsos. Ne higgye, hogy cserben hagyom, s attól félve, hogy bajba kerül, elárulja szökésemet. Másnapra hagynom a dolgot, veszedelmes lett volna.

Rögtönzött tervet kellett megkísérelnünk... De egyik baj jött a másik után. Csak Lehmann kapitány, az öccse meg én voltunk a szobában, midőn a várőrség zászlósa oly hirtelen lépett be, hogy alig volt időm Lehmann öccsével a spanyolfal mögé húzódni... Ottléte, váratlan belépése annyira megzavarta Lehmannt, hogy szólni se tudott. Kábult ésszel hebegett, levegőért kapkodott, az asztalhoz ugrott, és ostoba mozdulattal eloltotta a gyertyát. Nem tudta, mit csináljon. Fel-alá járkált a szobában. Szorongása annyira megfélemlítette öccsét, az alig tizennyolc éves fiút, ki velem együtt lapult a spanyolfal mögött, hogy már ő is szíve mélyéből sóhajtozott, és zavart suttogással kérdezgette tőlem, hogy hát most mi lesz... Nyugodt és derűs arccal csendre intettem, és mosolyogva jeleztem, hogy a félelemre nincs oka. Eltartott ez vagy egy negyedóráig. Végre a százados is visszanyerte nyugalmát. Hívta a zászlóst, szemlélje meg vele a többi foglyot. Választ se várva mindketten kimentek.

Újabb véletlenekre nem volt tanácsos várnom. Míg fiatal barátom fellélegzett és összeszedte eszét, megparancsoltam, hogy menjen előre. Magam pokróctartó zsákot vetettem vállamra, és cipekedve követtem. A belső vár körül futó tornácon kellett végigmennünk. Itt vigyáztak nemes fogolytársaim őrei. Némelyikük éppen gyertyáját gyújtotta meg társa gyertyájáról, és szembejött velem. De én befeketített szemöldökkel és bajusszal, határozott, kemény képpel néztem rájuk, míg elhaladtam. Hét őrséget hagytam szerencsésen magam mögött, mígnem a fiú nyomában kijutottam a várból.

Azt hittem, tudom az ismeretlen városban a kapuhoz vezető utat. De nem tudtam. Utcáról utcára tekeregtem, s olyan sikátorokba jutottam, hol a házak olyan szűken álltak, hogy szekér se haladhatott el köztük, amerre jártam. Későn vettem észre, hogy eltévedtem. Más utcába fordultam. Ez meg egyenesen visszavitt a várhoz. A járókelőktől nem mertem kérdezősködni, hol a kapu, hogy gyanút ne keltsek. Adtam tehát a részeget, és a lóháton hol jobbra, hol balra dülöngélő testtel, rekedt, részeg hangot mímelve, népi nótákat énekeltem, helyesebben dünnyögtem. Ezzel ürügyem lett volna arra, hogy további támolygás esetén a kaput kérdezhessem. De várakozásomon felül szerencsém volt. Rendelésedből, Uram, az említett utcában az ifjú Lehmannal találkoztam, ki oktalanul visszatért a várba, hogy bátyjának megjelentse szerencsés távozásomat. Véletlen találkozásunkkor füttyentett nekem, és kézemeléssel mutatta a kapu irányát. Már városszerte kigyúltak a gyertyák, s ámbár most már tudtam az utat és lovamat szaporább lépésre ösztökéltem, abban a pillanatban értem a kapuhoz, midőn szokás szerint, záráshoz fegyverbe lépett az őrség. A várta alábocsájtotta a sorompót, hogy lakattal zárja el.

Első pillantásra azt hittem, hogy kimenetelemet akarják megakadályozni, s ugyancsak megdöbbentem volna, ha rám nem szól az őrszem és meg nem kérdi: vajon a Castelli ezredből vagyok-e? Megkérte őket ugyanis egy kapitány, ha dragonyosa jön, mondják neki, hogy már előrement. Ruhámat mutattam, és akadozó hangon feleltem. Erre felvonta a sorompót és kibocsájtott. A hurok elszakadt, és én szabad voltam!”

A folytatás közismert, Rákóczi Lengyelországba menekült, majd megkezdte szabadságharcát, míg Lehmann kapitányt elérte Bécs bosszúja, és december 24-én kivégezték.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Rákóczi Ferenc: Vallomások. Pécs: Alexandra, 2003; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.