Ne olvasd el ezt a könyvet, ha szerinted az éghajlatváltozás nem létezik, ha úgy gondolod, hogy a globális felmelegedés majd csak átcsap lehűlésbe, ha szerinted minden rendben van a bolygó klímájával. Ellenkező esetben kötelező és elgondolkodtató olvasmány: nem biztos, hogy a végén magadénak érzed az ő perspektíváját, de segít más nézőpontot is megismerni.

Nagyon szimpatikus, ahogyan a témához közelít. Nem kioktat, nem fest apokaliptikus képet, nem merül el a tudományos magyarázatok tengerében; ellenkezőleg, megértő és emberi, adott ponton azt is bevallja, hogy néha neki is nehezére esik igazodni ahhoz az irányvonalhoz, amit hirdet, amit képvisel, mert pont olyan halandó, mint mindannyian. A 73-74. oldalon egy listát közöl azokról a várható eseményekről, amelyek ránk várnak még abban az esetben is, ha a párizsi egyezmény célkitűzésével összhangban 2 °C-ra korlátozzuk a globális felmelegedést (például kipusztul az összes állatfaj fele, az összes növényfaj 60 százaléka, helyrehozhatatlan károk keletkeznek a korallzátonyok 99 százalékában stb.), majd azt írja: „Ezek meglehetősen nyugtalanító adatok, amelyek érzelmi kihatása valószínűleg nem tart tovább ennek a mondatnak a végénél. Vagyis az általuk leírt horrorisztikus jövőt e könyv legtöbb olvasója belátja, de kevés hiszi. Ezeket a számokat annak reményében osztom meg, hogy higgyenek bennük. Én azonban nem hiszek bennük.” És ez egy jelenség, egy teljesen normális jelenség, amelyet a szerző próbál több példával is szemléltetni, megmagyarázni.

Foer a könyvet szerkezetileg öt részre osztotta: az elsőben rövid (csak pár oldalas) és néha hihetetlen történeteket oszt meg, amelyeknek súlyos, elmélkedésre sarkalló mondanivalói vannak. Az amerikai polgárok második világháború alatt tanúsított „áldozathozatala” (megemelt adósáv, élelmiszerjegyek, esténkénti elsötétítés még olyan helyeken is, ahol erre látszólag nem volt szükség) is kellett ahhoz, hogy a szövetségesek megnyerjék a háborút. Az első olyan afroamerikai nő története, aki egy buszon nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér embernek. Jan Karski sztorija, aki a nácik megszállta Lengyelországtól Washingtonig utazott, hogy hírét vigye a zsidók módszeres pusztításának – ám ott Felix Frankfurter, a Legfelsőbb Bíróság bírája azt mondta: nem vonja kétségbe Karski szavahihetőségét, de képtelen elhinni az igazságot, és tisztában is van ezzel a képtelenségével. A saját nagyanyja története – maga is zsidó –, aki egy évvel Karski előtt hagyta el a saját lengyel szülőfaluját, mert úgy érezte, hogy tennie kell valamit. A családtagjai mind ott maradtak, és valamennyit agyonlőtték egy tömegsír szélén – pedig a nagyanyja nem tudott többet a közelgő veszélyről, mint a többiek, egyszerűen csak azt érezte, tennie kell valamit. A többiek tudása, ahogyan a szerző fogalmaz, „megmaradt csupán tudásnak.” Vagy annak az arizonai balesetnek a története, amikor az egyik szemtanú egy több mint 1500 kilogrammos autót emelt meg, hogy az alászorult kerékpárost kiszabadíthassák, de a fiú életének a megmentéséhez ugyanúgy hozzájárultak azok is, akik „csak” utat adtak a szirénázó mentőautónak.

Ezek a rövid sztorik magvakat hullatnak el az olvasóban, némelyek később, a harmadik, a negyedik és az ötödik részben hajtanak ki, vagyis akkor értjük meg, hogy mire akart a szerző rámutatni a történetek által. Van olyan, amelynek az üzenete már első olvasásra is nyilvánvaló, máshol szükséges az, hogy kontextusba helyezze őket.

Az első rész utolsó fejezetében végre előáll a farbával, és nevén nevezi a problémát: az állattenyésztés az egyik oka a globális klímaválságnak. Egyes becslések szerint a nagyüzemi állattenyésztés felelős a világszerte keletkező üvegházhatású gázok 14,5 százalékáért, egy másik elemzés szerint viszont ugyanezért 51 százalékban okolható az állattartás. A két nagyon eltérő eredménynek is utánajár, megmutatja, hogy miért az utóbbi a hihetőbb verzió, és nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy roppant nagy szerepe van a közlekedésnek, a szállításnak, a fosszilis energiahordozóknak, az iparnak – azokon viszont a hétköznapi ember nem sokat tud változtatni. Az étkezési szokásain ellenben igen, és kell is, ha változást akar.

A második részben nyers adatokat sorol fel, szinte már vázlatszerűen, pontokba szedve. Megdöbbentő, mellbevágó adatok, többnyire persze a nagyüzemi állattartás okozta káros hatásokra, illetve az állati eredetű termékek fogyasztásával kapcsolatos szokásainkra kihegyezve. Csak néhány példa: a világszerte gyártott antibiotikumok 70 százalékát tenyészállatok kapják; a Földön az összes emlős 60 százaléka élelemtermelés céljából tenyésztett állat; 23 milliárd csirke él a Földön bármely adott pillanatban; az emberek évente 65 milliárd csirkét esznek; az erdőségek körülbelül 80 százalékát azért irtják ki, hogy földterületet tisztítsanak meg a haszonállatok számára takarmánytermesztésre és legeltetésre; az állattenyésztés felelős az amazonasi erdőirtás 91 százalékáért.

Érdekes eleme a kötetnek a negyedik rész, a Vitában a lélekkel című, amely egy képzeletbeli párbeszéd a lélekkel. Egy olyan ember vívódása, aki tudja, hogy változtatnia kell, de nehezen szánja rá magát, mert a szokások rabja. Egy olyan ember kétkedése, aki tudja, hogy minden embernek változtatnia kell az étkezési szokásain, de képtelen elhinni, hogy ez meg fog történni; aki tudja, hogy az „önmagunkkal folytatott kollektív vitánkkal fogunk otthont építeni együtt”.

Foer bizonyos értelemben keretbe helyezi a mondanivalóját. A Lengyelországból kivándorolt nagyanyját az első fejezetekben említi (aki ugyanannyit tudott a közelgő náci veszélyről, mint a környezetében mindenki más, de ő érezte is, hogy tennie kell valamit, és így megmenekült), és a nagymama alakja később is vissza-visszaköszön. Többször említi, hogy a beteg nagyanyja ágyánál írja a sorokat, mintha ott kapna ihletet, és a könyvet az élők közül távozó nagyanyja szobájában megfogalmazódott gondolatokkal zárja, amelynek Életigenlés a címe, és tulajdonképpen egy levél a fiaihoz. Azt írja, a nagyanyja áldozathozatalainak a szükségessége nyilvánvaló volt. Azért gyalogolt négyezer kilométert dermesztő fagyban, betegen, éhezve, hogy a nácik ne öljék meg. Azért vágta ki az akciós kuponokat, rollnizta be az aprót, foltozta meg az elszakadt ruhákat, hogy a gyerekei fedéllel a fejük felett, egészségben nőjenek fel.

„Az éghajlatváltozással való megküzdés egészen másfajta hősiességet követel meg, olyat, ami jóval kevésbé ijesztő a népirtó hadsereg előli menekülésnél, vagy annál a bizonytalanságnál, hogy mit adsz enni legközelebb a gyerekeidnek, de talán minden pillanatban ugyanolyan nehéz, mert az áldozathozatal szükségessége nem nyilvánvaló.” (252. oldal)

Noha gondolatébresztő mű, és bizonyos fokig meggyőzött arról, hogy a bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik (azaz muszáj változtatnunk az étkezési szokásainkon, mert azt mindannyian megtehetjük, és változást eredményez), azért azt megjegyezném, hogy maradt némi hiányérzetem. Egyrészt: nem éreztem, hogy kézzelfoghatóan különbséget tett volna állati termékeket fogyasztó ember és ember között, amikor az egyén felelősségét taglalta. Valóban, a többmilliós amerikai nagyvárosok lakóinak táplálkozási igényeit képtelenség másképp, mint az ipari állattartás által kielégíteni, de nem minden húsfogyasztó szorul rá a nagyüzemi állattenyésztés végtermékeire. Másrészt bennem megfogalmazódott a kérdés: ha az élelemtermelés céljából folytatott állattenyésztés ilyen nagy hatással van a bolygó klímájára, akkor nem járna a növénytermesztés is hasonlóan drasztikus és káros hatásokkal? Borneó jut eszembe, az olajpálma és az orángután. Ennek az emberszabású majomnak a természetes élőhelye zsugorodott össze a csendes-óceáni szigeten az olajpálma-ültetvények miatt. Ha belátható időn belül az emberiség egy nagy része lemondana az állati eredetű élelmiszerről, és az ipar kénytelen lenne ezt növényi eredetű termékekkel pótolni, akkor hány és mekkora ültetvény nőne ki a földből, és ez milyen hatással lenne az élővilágra? Úgy gondolom, hogy egy fejezet erejéig ezzel is érdemes lett volna foglalkozni a könyvben.

Jonathan Safran Foer gazdag, körülbelül 35 oldalas forrásjegyzékkel látta el a könyvet, és külön függeléket szánt annak, hogy megmagyarázza az eltérést a nagyüzemi állattenyésztésből származó üvegházhatású gázok mérése esetében. Egy tárgymutató még elfért volna, könnyebb lenne a keresgélés a könyvben.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com