Mégpedig írekbe, a kelták leszármazottaiba, vagyis igazi bárdokba. Visszatért korábbi elhatározásához, és bebizonyította, hogy „mesemondók márpedig vannak”. Már 14 éve űzi ezt a foglalkozást, ebből szerzett diplomát az Óperenciás-tengeren túl (az USA-ban), rengeteget utazott, sokféle emberrel találkozott, mesebeli élményekkel és történetekkel tért haza, le tudja kötni a kamaszokat, mesterien képes feléleszteni rég elfeledett meséket, és látott már igazi törpeszarvast is. Ő, a Tarkabarka Hölgy volt a vendégem.

Számodra a mese az igazi műfaj?

Tulajdonképpen a világot történeteken keresztül értelmezzük, a velünk történt dolgok sztori formájában őrződnek emlékeinkben, ezért valamilyen szinten mindannyian vonzódunk ezekhez. Meséket a mai napig imádok olvasni, nem csak a hivatásom miatt. Például öt éve teljesítek egy kihívást, amiről a blogomon is beszámolok Népmesék nyomában a világ körül címmel. Elhatároztam, hogy a világ minden országából elolvasok egy népmesegyűjteményt, most már több mint 180-nál tartok, majdnem körbeértem a Földet. De a fellépések előtt, vagy a készülő gyűjteményekhez is sokat tanulmányozok, ami nem azt jelenti, hogy a mese az egyetlen létező műfaj számomra.

Van időd olvasni csupán szórakozásból?

Rengeteg időt töltök olvasással a munkán túl is. Esténként elalvás előtt ez nagyon jól kikapcsolja az agyamat. Ilyenkor szeretek felfedezni. Például mostanában kaptam rá az Erdős Renée-könyvekre, s rájöttem, hogy milyen kevés magyar női szerzőt ismerek Szabó Magdán kívül. De szívesen forgatok életrajzokat vagy tudományos ismeretterjesztő írásokat is csak úgy kedvtelésből. Például legutóbb Az élet története 25 fosszíliában (Donald R. Prothero: The Story of Life in 25 Fossils) angol nyelvű könyve jelentett nagy élményt. Már gyerekként is nagyon szerettem a dinókat, de most, felnőtt fejjel máshogy tekintettem rájuk. Nagyon izgalmas volt például, hogy mennyi küzdelem után fogadták el Darwin elméletét, hogy milyen véletlenek folyamán találták meg és miket gondoltak kezdetben ezekről a leletekről. Izgalmas volt belelátni abba, hogy a paleontológia hogyan vált önálló tudományággá.

Vannak kedvenc íróid?

Persze, sok. Például nagyon szeretem Terry Pratchett könyveit, vagy Neil Gaiman írásait. Biff evangéliuma Christopher Moore-tól nálam örök klasszikus. Az idei évben nagy kedvencem lett Catherynne M. Valente Űropera című teljesen agyament regénye. Elképesztő történet, az emberiség egy intergalaktikus eurovíziós dalfesztiválon akarja bizonyítani, hogy értelmes lények vagyunk. Zseniálisan szórakoztató. Teljesen olyan, mintha médiumként megidézte volna Douglas Adams szellemét (Galaxis útikalauz stopposoknak ‒ a szerk.). Természetesen mindig akadnak újabb és újabb kedvencek.

Tartasz otthon „házi könyvtárat”?

Feltétlenül. Most költözés után vagyunk, ami alkalom volt arra, hogy újrarendezzem a könyveimet. Két nagy, magas polcot teljes egészében megtöltenek a mesegyűjtemények, valójában ez a szakkönyvtáram. A sorozatok szép összetartozó sort alkotnak, ilyen a Népek meséi nyolcvanegynéhány kötete, ennek egy angol változata, vagy az Ezeregyéjszaka legszebb meséi, a többi vegyesen sorakozik. A harmadik nagy polcomon van minden más, a kedvencek is és a képregények is, mert azokat is „falom”.

Vannak nagyon jellemző olvasási szokásaid?

Mindig van a közelemben könyv, egyszerre mindig többet is forgatok, ezek szerteszét heverésznek a lakásban, amíg dolgom van velük. A napi kihíváshoz reggeli közben olvasok, szórakozásból inkább este. Nagyon szeretek a szőnyegen hasalni, és az új lakásban a nappali közepén van egy nagy bolyhos szőnyeg. Ha besüt a nap, itt sütkérezem, mint egy macska a napfolton, persze könyvvel a kezemben. Habfürdőzés közben is nagyon jó lapozgatni, csak bele ne essen a vízbe! Sajnos utazás közben ezt nem tudom megtenni, mert „tengeribeteg” leszek, de mindig van nálam valami, hogy egy pillanat se vesszen kárba, ha várakozni kell.

Fiatal korod ellenére több könyvet írtál, itthon most jelenik meg a hatodik, az USA-ban pedig három viseli a nevedet. 2020-ban a Ribizli a világ végén az Ünnepi Könyvhéten elnyerte az Év gyermekkönyve díjat. Hogyan készül egy ilyen kötet? Bőven lehet még meríteni a népmesekincsből?

Levéltárak, könyvtárak, archívumok mélyén még akadnak összegyűjtött, de felfedezésre váró mesék. Én a Magyar Néprajzi Múzeumban kutattam ilyenek után. Rengeteg számunkra még ismeretlen, de szép történet lapul a dobozok mélyén, ezekből válogattam harminckilencet a Ribizlibe a magyar nyelvterület minden tájáról. Érdemesnek találtam őket visszahozni a mesemondásba, hiszen a mese csak akkor él, ha mesélik. Megőrizték őket az utókornak, de új életre csak a mesemondók kelthetik! Némelyiknek öt-hat verziója is van, ezeket a legjobb részek felhasználásával egybeszerkesztettem, de a forrásokat is feltüntettem, bárki utánanézhet. Igyekeztem a stílust úgy kialakítani, hogy tényleg adja magát a mesélésre, ebben nagyon jól jöttek a tapasztalataim. Az alcíme, Régi magyar mesék mai gyerekeknek, sugallja azt, hogy ezek a mostani gyerekek előtt is megállják a helyüket, tele vannak meglepő figurákkal, váratlan fordulatokkal, izgalmas kalandokkal. Három hete jelent meg A kalóz királylány, amely küllemében hasonlít erre (ezt is Herbszt László illusztrálta), de 38 meséje más országokból, a világ számos pontjáról való, tehát még van miből meríteni.

Vannak olyan értékek, amelyek mentén válogatsz, amit fontosnak tartasz továbbadni?

Egy mesemondónak mindig felelőssége van a közönsége felé, fontos, hogy az elmondottak milyen emberi értékeket tükröznek. Mindig is megjelent a mesékben a legkisebb fiú, aki jószívűségből odaadta a hamuban sült pogácsáját a koldusnak, segített a gyengén, az elesetten, mindig kiszedte a nyulacskát a csapdából. Ezek mindig fontosak voltak, de emellett vannak olyanok is, amikre egy kicsit jobban odafigyelünk manapság, például ne legyen benne feleségverés, kisebbség megszégyenítése stb. Sokszor hallottam azt a panaszt, hogy kevés a lány főszereplő, vagy hogy a lányok mindig csak azt várják, hogy valaki megmentse őket. Pedig lány hősök léteznek, csak esetleg a gyűjtésből vagy a válogatásból maradtak ki. Ezen az aránytalanságon szerettem volna változtatni, így a Ribizli 2/3-ában női hősök, A kalóz királylányban pedig negyedében fiúk, 2/4-ében lányok a hősök, és van még egy negyed, ahol lányok és fiúk együtt győzedelmeskednek. Abban nem hiszek, hogy van csak lányoknak vagy csak fiúknak szóló mese. A fiúknak is ugyanolyan fontos hallani, amikor egy lány hőssé válik, mint fordítva. Egy ideális világban ez a normális, ez az életszerű.

Van a mesékben kedvenc karaktered?

Nagyon nehéz a rengetegből egy konkrét figurát választani, de az biztos, hogy a kópék (angolul trickster) közel állnak hozzám. Ők a mesevilág klasszikus bajkeverői, egy archetípust képviselnek. Nálunk például Mátyás királynak, a ravasz rókának vannak ilyen tulajdonságai, vagy az északi mitológiában Lokinak, akit most egy kicsit jobban ismerünk a szuperhős filmeknek hála, és szerencsére megőrizték a hagyományos trickster jellemét. De ilyen a ghánai asanti mesékben Ananszi, a pók, az indonéz mesevilágban pedig Törpeszarvas, aki nagyon a szívem csücske. Ez egy létező állat, hivatalosan jávai kancsilnak hívják, annyira csúf, hogy már cuki. Egyszer a müncheni állatkertbe is ellátogattam, hogy megnézhessek egy ilyen törpeszarvast. Az ő figurája például nagyon jól működik a kamaszoknál. Ő még a kópék között is nagy favoritom. Nagyon szeretem az ír hősöket is, mert végtelenül izgalmasak, vannak szuper képességeik, vagy a bátor, okos, furfangos lány hősöket – ezekből a könyveimbe is sokat beleszerkesztek.

Említetted a kamaszokat. Ők is megfoghatók ezzel a műfajjal? Mire fogékonyak?

Ezzel a kérdéskörrel részletesebben foglalkozom a Hősök és pimaszok című könyvemben. A kamaszoknál a siker nyolcvan százalékban a meseválasztáson múlik. A nagy hőstörténeteket, mítoszokat, nagy szerelmes sztorikat – igaz, komplexebbek és inkább felnőtt közönségnek szólnak – már be lehet vetni náluk. Ilyenek az ír hős legendák, a görög mitológia vagy az északi mitológia, melyek most a szuperhős filmeknek köszönhetően ismertek és népszerűek lettek – nekem is a személyes kedvenceim. Vagy a hosszabb, bonyolultabb, tragikusabb mesevilág is meg tudja érinteni őket. Szeretik a félelmet keltő meséket, a horrort, de ha ilyet kérnek, mindig figyelek, hogy legyen benne tanulság, mondanivaló, ne a riogatáson legyen a hangsúly. Például szólhat a sötétség legyőzéséről, amivel a félelem is feloldódik. Fontos, hogy amíg a kicsiket lehet mozgatni, megszólítani, addig a kamaszokat hagyni kell. Ha viszont megérinti őket valami, akkor zseniálisan jó közönséggé tudnak válni.

Megadtad arra a kérdésre is a választ, hogy mitől jó egy mesemondó. A választáson múlik minden?

Igen, ezért is van, hogy én nem konkrét mesével készülök, hanem amikor megérkezik a közönség, igyekszem kideríteni, milyen a hangulat, mennyire ásítoznak, vagy éppen mozgolódnak. Ha lehetőségem van rá, beszélgetek velük, így tudom eldönteni, hogy mit meséljek nekik.

Fontos számodra, hogy legyenek követőid? Úgy is kérdezhetném, hogy mesemondókból semennyi sem elég?

Mindenképpen fontos. Amikor én kezdő voltam, nekem rengeteget segítettek a tapasztaltak, a profik. Hihetetlenül sokat számított az önzetlen, nyitott hozzáállásuk, a rengeteg segítség. Kaptam tanácsokat, könyvet ajándékba, biztatást, de ha kellett, fuvart ajánlottak fel vagy kipróbált meséket. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy mennyi pozitivitás van idegen emberekben. Két nagy élményt is őrzök ezzel kapcsolatban. Az egyik, amikor egy Angela Davis nevű louisianai (New Orleans) mesemondó látogatott el Budapestre, amikor én még szinte csak kitaláltam, hogy ezt akarom csinálni. Felvettem vele a kapcsolatot, és elkísértem az egyik fellépésére, egy iskolába, ahol az aulában kétszáz második osztályos gyerek várta a mesét. Kíváncsi voltam, hogy ő mit és hogyan csinál, de ehelyett Angela csak annyit mondott nekem, hogy „sok szerencsét”, és kirakott a színpadra. Ő úgy gondolta, hogy a mély vízben kell kezdeni az úszóleckét. Az volt a szerencsém, hogy előtte egy másik amerikai mesemondótól kaptam egy kipróbált, kis gyerekekkel jól működő mesét, ami kisegített, nálam is bevált. Egyúttal megtapasztaltam, hogy a jól választott mese elviszi a hátán az előadást akkor is, ha én magamban bizonytalan vagyok. A másik nagy élményem egy amerikai mesemondó fesztiválhoz kapcsolódik. Nézőnek mentem oda, amikor megszólítottak. Egy ismeretlen 50 dollárt küldött borítékban, mert hallotta, hogy Magyarországról érkezik egy diáklány, aki mesemondó szeretne lenni. Tisztában volt vele, hogy a diákoknak sosincs pénze, azt üzente, hogy a fesztivál szuper könyvesboltjában vegyek magamnak, ami megtetszik. Egy olyan közösséghez tartozni nemzetközi szinten, ahol bármikor bármivel számíthatok a többiekre, fantasztikus érzés! Mivel nekem ennyit segítettek, úgy érzem, nekem is így kell tennem! Ha valaki most talál rá erre az útra, tessék, itt vagyok! A Mesemondók márpedig vannak vagy a Hősök és pimaszok című könyveimmel is tulajdonképpen egy kezdő csomagot szeretnék átnyújtani, ezekben benne vannak a tapasztalataim, amit másoktól vagy a saját káromon tanultam meg. Örömmel segítek, hogy mindenki megtalálja a neki szóló mesét. Sosem késő! Én nagyon korán kezdtem, de más kultúrákban sokan akkor válnak hivatásossá, miután nyugdíjba mentek. Régen is a legidősebbek szerepe volt ez, azoké, akik már nem dolgoztak. Mesemondókból semennyi sem elég, mert minél többen vagyunk, annál láthatóbb, amit csinálunk, és minél láthatóbbak vagyunk, annál több a lehetőségünk, annál világosabb a fontosságunk. Minden mesemondó más egyéniség, a népmesekincs pedig hatalmas.

Jelenleg a Világszép Alapítványnál dolgozol. Ott mivel foglalkozol?

Olyan gyerekeket segítünk, akik valamiért nem élhetnek a saját családjukban, hanem gyerekotthonban laknak. 2017-ben, miután Amerikából hazajöttem, kerestek meg az alapítványtól, azzal a feladattal, hogy mesemondókat tanítsak, akik esténként mesét mondanak ezeknek a gyerekeknek. Ezen túl is sok dologgal foglalkozunk, nyaranta táboroztatunk, szakköröket tartunk, de az én dolgom a tanítás. Mesékre szükség van! Megtanulhatunk belőle rengeteg dolgot a világról, emberi tulajdonságainkról, például, hogy érdemes kitartóan küzdeni, jónak lenni, segíteni. Elindítottunk egy sorozatot is Világszép Könyvek címmel, most jelent meg az első (október 21.), a címe Széltestvér és Napkelte. A Móra adja ki, de a bevétel az alapítványt támogatja.

Gondolom, várhatunk még tőled „újabb kutatási eredményeket” is… Most min dolgozol?

Nekem szívügyem, hogy egy mesemondó ismerje a saját meséinek a hátterét is. A mesekutatásban leginkább azt szeretem, hogy rábukkanok számomra új mesékre, melyek azután beépülnek a repertoáromba. Szeretek tematikus mesegyűjteményeket összeállítani, de ehhez rengeteg háttérmunkára van szükség. Egy ilyen projektem volt az épp most megjelenő Széltestvér és Napkelte, alcíme Hagyományos mesék rendhagyó családokról. Arra voltam kíváncsi, találok-e kedves mostohákat a népmesékben. Elképesztő kutatómunka áll mögötte, mert sok forrásból kellett visszakövetni, lefordítani a történeteket, esetenként elkérni. Arra koncentráltam, hogy családmodelltől függetlenül szerető és támogató legyen a nevelő szülő. Gonosz mostohát bőven találtam volna, de kedveset akartam, és olyat, ahol tényleg mindenki megtalálja a helyét. A néprajzi kutatási eszközök ismerete nagyon fontos, én ezt tanultam, és szívesen tartok kutatóműhelyeket, ahol forgatjuk a népmese katalógust, a népmese motívumtárat, megtanuljuk, hogy más népek meséit hol találom, hogy kutatom, hogy nézzem meg egy mesének a hátterét.

Sok külföldi mesét is feldolgozol. Mi a tapasztalatod, a magyar mesék is népszerűek külföldön?

Abszolút népszerűek, különlegesek. Érdekes élmény volt, amikor egy írországi mesemondó versenyen, egy nagyon távoli, apró kis szigeten, egy walesi fickó szájából hallottam magyar népmesét vasorrú bábával. Nagyon izgalmas megtapasztalni, hogy a mesék milyen messzire el tudnak jutni. A magyar népmesék történetei is léteznek más kultúrákban. Vannak persze apró különlegességek, amit külföldön nem ismernek, ilyenek például a garabonciások. Itthon rengeteg mese szól róluk, főleg itt, a Kisalföldön. Olyan varázslótanoncok ők, akik még csak tanulják a mesterséget, sokszor egy nagy varázskönyvből olvassák ki a tudományt, és többek között a sárkányoknak is tudnak parancsolni. Kicsit emlékeztetnek Harry Potterre és társaira, de mégis másak. Külföldön ez különleges, akárcsak a hétfejű sárkány a hét feje miatt, vagy a kacsalábon forgó palota.

Zalka Csenge ma már csak a blogján Tarkabarka Hölgy, neve előtt megjelent a doktori cím, ami mutatja, hogy hozzáértéssel nyúl a régi történetekhez, és addig csiszolgatja őket, míg a régi fényükben nem ragyognak. A mesékre színes kincsként gondol, és akár hisz azokat, akár nem, mindig utánajár eredetüknek. És képzeljék, még „járványtúlélős” meséje is van!

SzaSzi

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel