80

Mario Escobar: A sárga csillag gyermekei

Könyvkritika

mario-escobar-a-sarga-csillag-gyermekei

Jakob és Moses Stein 1941 májusában Párizsban él a szüleivel, akik azonban egy napon úgy döntenek, hogy a két fivért nagynénjükhöz küldik, mert a háborús helyzet egyre bizonytalanabb. Abban a reményben, hogy fiaik nagyobb biztonságban lesznek, Judith nagynénjük gondjaira bízzák tehát őket, aztán egy bő év múlva egy razzia során a nyolcéves Mosest és tizenegy éves bátyját is elfogják a párizsi csendőrök, és egy hatalmas velodromba terelik, több száz másik zsidóval együtt.

A két fiú igyekszik alkalmazkodni az új helyzethez, de hamar rájönnek, hogy a velodromban összegyűjtött zsidók sorsa megpecsételődik, a nyilvántartásba vétel után munkatáborokba vagy még annál is rosszabb helyekre küldik őket. Néhány nap alatt bejárják és feltérképezik a hatalmas csarnok minden helyiségét és rejtett zugát, végül egy földalatti csatornán keresztül, csodával határos módon sikerül megszökniük. Hazatérve azonban egész más kép fogadja őket, mint amire számítanak: nagynénjük eltűnt, és olyan emberek jelentenek számukra halálos veszélyt, akikkel addig békében éltek együtt. Ekkor kezdődik meg az igazi utazásuk, a tulajdonképpeni menekülés, és egyetlen cél hajtja őket: hogy a szüleik közelében lehessenek végre, akik a Szabad Franciaország területére mentek, hogy biztonságos körülményeket teremtsenek ahhoz, hogy a család újra együtt lehessen. Jakob és Moses azonban még nem sejti, hogy milyen kalandra vállalkoznak, gyermeki naivságuk és ártatlanságuk viszont jól jön a veszélyekkel teli utazás során, mert ez az, ami megvédi őket a felesleges aggodalomtól és félelemtől, és táplálja a hitet, hogy egyszer célt fognak érni. Utazásuk során megannyi becsületes és együttérző emberrel találkoznak, és természetesen olyanokkal is, akik megpróbálják kihasználni vagy elpusztítani őket. Minden pillanatban úgy tűnik, hogy elveszítik a csatát, aztán valahogy mégis kisiklanak a gonosz kezei közül, és idegen emberek jóindulatára hagyatkozva látszólag egyre közelebb kerülnek a szinte már megfoghatatlan célhoz, de valahogy az is mindig egy lépéssel előttük jár, és bár lényegét nem, de alakját és helyét folyamatosan változtatja.

Mario Escobar, az Auschwitzi bölcsődal szerzője, történész és ismert író; ezúttal két fiú felkavaró és izgalmas történetén keresztül beszél a második világháborúról, nagyon sajátos módon. A gyerekek sorsa a világégésben egy központi téma, amely úgy tűnik, a szerző számára is az. Egy franciaországi kis faluban, Le Chambon-sur-Lignonban tett látogatás olyan mély benyomást tett rá, amely saját bevallása szerint valamit megváltoztatott benne. Ugyan a gyermeki léthez kötődő érzékenysége már az Auschwitzi bölcsődal kapcsán is érzékelhető volt, de ezúttal még jobban látható, hiszen mindvégig két kisfiú gondolatait és érzéseit közvetíti az olvasó felé. Ezeken a gyerekeken és az ő élettörténéseiken keresztül mondhatni leleplezhető a szerző jellegzetesen együttérző lelkivilága, valóságos gyöngédséggel bánik a két főszereplővel, Jakobbal és Mosesszel. Bár főhősei kitaláltak, történetüket a Le Chambon-sur-Lignonban megismert történelmi valóság ihlette, az eldugott helyen fekvő kis francia falu lakói ugyanis a második világháború idején többezer menekült gyermeket fogadtak be, bújtattak és menekítettek ki a náci terror elől. Ezek az egyszerű falusi emberek rendszerint az elöljáróik segítségével, gyakran a hősiesség és emberfeletti hit jellemvonásaival felvértezve életüket kockáztatták olyan, számukra idegen gyermekekért, akiket ezekben az években Európa-szerte üldöztek és halállal fenyegettek.

Jakob és Moses története szinte meseszerű, olyan, mintha egy kalandregényt olvasnánk, amelyben a főhősöknek különféle mesebeli alakokkal kell megküzdeniük, útjukat a jó és a rossz állandó harca szegélyezi, amíg célba érnek. Bár a történetük egy kegyetlen világban zajlik, mégsem ez az, ami átütően érezhető a regény olvasása közben, sokkal inkább egy eszményi, tiszta és emberséges világ felé való törekvés hatja át. Mintha a szerző maga is folyton arra törekedne, hogy bebizonyítsa, nincs minden veszve, mindig van remény azok számára, akik hisznek egy jobb világban, avagy az ő szavaival élve: „Minden nemzedék titokban abban reménykedik, hogy a világ ismét ővelük kezdődik majd el.” Ez így nagyon szép, megható, viszont nekem kissé hiányos, abban az értelemben, hogy néhol túl sokat magyarázza az érzelmeket, túlságosan tárgyilagosan, ettől mintha kevésbé lenne drámai, annak ellenére, hogy a történet valóban az. Kicsit sajnálatos is ez, mert nem tud annyira magával ragadni, beszippantani, pontosan úgy olvasható, ahogy írva van: tárgyilagos ábrázolásnak, ahol nem hagy helyet az olvasónak, hanem minden érzelmet ő maga magyaráz meg. Ilyen szempontból a regényt a cselekmény viszi teljes egészében, a belső hatások vélt vagy várt mértéke elmarad. Talán annak is betudható ez, hogy az író nehezen találja meg a narrátor szerepét, pontosabban fogalmazva hol ezzel, hol azzal a szereplővel azonosul, még sincs egy jól érezhető, stabil harmónia az elbeszélés módjában.

Ettől eltekintve a mű teljes mértékben egy értékes, érdekes olvasmány, a holokauszt témájában mindenképp komoly erővel bír. Emléket állít mindazon gyerekeknek, akiknek jóakarók segítségével sikerült megmenekülni a halálból, és azoknak is, akiknek ez nem sikerült. Olyan téma ez, amelyről sosem szabad hallgatni, és valahogy Mario Escobar nemcsak tudja, hanem érzi is ezt. Meleg lelkű író, akit megérint a kegyetlenség, és aki tisztán és hitelesen képes megmutatni az ártatlanságot és annak hatalmát az életben.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2020.10.23