80

A sorozat, amelynek köze sincs ahhoz, amiről szól

Emily Párizsban – sorozatkritika

emily-parizsban-sorozat

Az Emily Párizsban egy könnyed romantikus vígjátéksorozat, ami a Szex és New Yorkot jegyző Darren Star nevéhez köthető, és jelenleg a Netflix egyik legnézetebb új szériája. Ennél könnyedebb valószínűleg már tényleg nem lehet semmi, arra tökéletes, hogy egy kicsit Párizsba vágyjon az ember, egyben ledarálja egy unalmas hétvégén a tíz részt, és úgy kelljen fel a TV elől, mintha semmi sem történt volna.

A Netflix új sorozatának első évadára még a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy megközelíti a Szex és New Yorkot, hacsak nem abban, hogy mindig mindenki szuperdivatos, a főhős imádja a várost, ahol él, és úgy beszél róla, mintha az egy személy lenne. Az Emily Párizsban egy bugyuta, minimálisan vicces, teljesen életszerűtlen sorozat, amelyben a főhősnő sokkal idegesítőbb, mint az, akit utálni kellene, és ami abban a leggagyibb, amiről szólna. Mégis meg akartam nézni a következő részt.

De vegyük szépen sorra, hogy miért lesz már az első rész után az az érzése az embernek, hogy ezt vagy egy 15 éves tinilány írta, vagy Darren Star fogadást kötött a barátaival, akikkel egy esti ivászat közben összehozták Az ördög Pradát visel végletekig butított és franciásított változatát, majd kitalálták, hogy megszívatják vele a Netflixet, és még mindig azon röhögnek, hogy ezt bevették.

Minimálisan sincs benne semmi életszerű

Emily Cooper (Lily Collins) egy chicagói reklámirodánál dolgozik, akik éppen egy párizsi céget készülnek felvásárolni, ezért egyik tapasztalt, francia szakot végzett emberüket küldenék oda, akiről az utazás előtt kiderül, hogy gyermeket vár, ezért úgy döntenek, hogy a tapasztalt szakember (akit egyébként Kate Walsh játszik) helyett elküldik a beosztottját, aki majd egy éven keresztül megmutatja, mi is az az amerikai látásmód, annak ellenére, hogy semmit nem tud franciául.

A céghez megérkezve Emily elszabadul, és már az első részekben annyira magabiztosan várja el, hogy mindenki azt csinálja, amit ő mond, ráadásul azt is egyértelműsíti, hogy onnantól az egész iroda, de még az ügyfelek is angolul fognak beszélgetni, illetve annyiszor nyúl át a főnöke feje felett, hogy személy szerint én azonnal a gonosz Sylvie oldalára álltam, és minden spoilerezés nélkül mondom, hogy nem biztos, hogy a való életben lenne olyan munkahely, ahol ezt ilyen türelemmel viselnék.

Az anyacégével gyakorlatilag minden kapcsolat megszűnik, semmi mentorálás, semmi egyeztetés, egyedül egy céges etikai kódexet kell kiosztania, de ezen kívül soha többé nem hallunk a chicagói központ felől, a volt főnöke is mindössze egyszer hívja, szakmai kérdések helyett leginkább a reggeli rosszullétről és pasikról esik szó.

Emily mindent azonnal megold

Nincs olyan, amit Emily, aki teljesen új a városban, és a nyelvet sem beszéli, ne oldana meg 20 perc alatt. Az ötleteit mindenki imádja, ha kockáztat, az mindig jól sül el, nincs, aki ne szeretné, csak azok a férfiak, akiknek feleségük vagy párkapcsolatuk van, mert azok egyenesen megvesznek érte, és életre szóló barátságokat tud kötni egy séta vagy egy csokor rózsa vásárlása között. Mindig úgy alakul, hogy a gigantikusnak tűnő problémákat olyan könnyedén oldja meg, ahogyan a való életben soha senki. Emily-ről egy percig nem tűnik úgy, hogy sokat konyítana a marketinghez, nem szaladgál táblázatokkal, tanulmányokkal, eladási adatokkal vagy felmérésekkel vagy piackutatásokkal, egyszerűen mindig van három perc alatt egy tuti ötlete, ha pedig ez nem elég, akkor ott van a B-terv, ami arról szól, hogy szép. Valamelyik általában bejön.

Közösségi média szakértő, aki semmit nem tud a közösségi médiáról

A sorozat egyik legnevetségesebb adaléka az, hogy Emily benne az, aki a közösségi médiáról osztogat tanácsokat, és a sorozat közben láthatjuk azt is, hogyan fejlődik organikusan az Instagram-oldala a kezdeti 48 követőről több mint húszezres táborrá úgy, hogy a bemutatott bejegyzései ezt egy percig sem igazolják. Párizs jelentéktelen helyein készít magáról borzasztó szelfiket, elvétve használ irreleváns tageket, esetleg másokat szégyenít meg, ennek ellenére hamarosan influenszer lesz belőle. A legagyzsibbasztóbb mozzanat ezen a téren talán az, amikor kitalálja, hogy egy luxus matracokat gyártó cég egy hangulatos kis utcába tegyen ki egy ágyat, amiben mindenki fotózkodhat, majd készít egy szelfit saját magáról úgy, hogy azon csak a párnahuzat látszik, a festői kis utcából meg semmi.

A való életben Emily-nél minden kezdő wannabe influenszer nagyjából 9735248-szor több energiabefektetést tesz abba, hogy milyen tartalmat tesz ki, és többségük a közelébe sem jut ennek a követőszámnak, amiben nem ez a meglepő, hanem az, hogy a sorozat készítői úgy írtak forgatókönyvet egy közösségi médiaszakértő kalandjairól, hogy jól láthatóan fogalmuk sincs az egészről.

emily-parizsban-sorozat

Emily Párizsban ilyen képekkel éri el a húszezer követőt. (Fotó: Netflix)

Mégis nézem

Az Emily Párizsban egy olyan sorozat, amelyben minden ki van számolva, minden klisét belepakoltak, mégis egyben megnéztem az egészet, és magam sem tudom, hogy azért, hogy röhögjek azon, milyen egyszerű, de furmányos módon mászik ki a következő csávából, vagy hogy vajon lesz-e olyan, hogy egy ruhát kétszer vesz fel, vagy mert valahol tényleg érdekelt, hogy hova jut el a történet. A forgatókönyv és a sztori nem díjnyertes, nagyon gyorsan idegesítő lesz, hogy minden szereplő olyan, mintha egy magazinból mászott volna elő, de a helyek, a divat, a bulik, a kiállítások vagy maga Párizs legalább egy kicsit elfeledteti ezt, a bugyuta konfliktusok meg egyszerre zsibbasztják és kapcsolják ki az ember agyát.

Lehet benne mélyebb mondanivalót keresni, el lehet gondolkozni, hogy valahol tényleg sajnálatra méltó Emily, akinek az egész élete a munkájáról szól, vagy hogy mennyire természetes, hogy az ötletei között egyszer sem tűnik fel, hogy mi jó a fogyasztónak, csak az, hogy mi jó a márkának. Lehet irigyelni a pozitív gondolkodását, ugyanakkor lehet elfilozofálgatni azon, hogy valóban egy létező embertípus az, aki bármilyen romantikus vagy idilli helyzetben, egy sima hétvégén is azonnal a munkájára tereli a szót, vagy akinek az új ismeretségek leginkább a kapcsolati tőkéjük erősítésére szolgálnak. Esetleg azon, hogy a bemutatott álommunka a felszínen tényleg szórakoztatónak tűnhet, de közben ugyanolyan kizsákmányoló, stresszes és ugyanúgy kiszolgáltatottá teszi a munkavállalót, mint bárki más munkája.

A jó hír az, hogy ilyen dolgokkal azonban még csak érintőlegesen sem foglalkozik a sorozat, ezért egy pillanatra sem kell megerőltetnie az agyát annak, aki nézi. Ugyanez a baj is vele.

Juhász Edina
Forrás: langolo.hu

2020.10.13