A fiú egy idegen helyen, az Intézetben ébred, ahol több hasonló korú – pár évvel idősebb vagy fiatalabb – gyereket (lányokat és fiúkat vegyesen) tartanak fogva. A gyerekekben közös, hogy mindannyian különleges, természetfeletti képességekkel rendelkeznek: néhányan – Luke-hoz hasonlóan – a telekinézis különböző szintű képességét birtokolják (ők a TK-k az Intézetben), néhányan a telepátia képességét (ők a TP-k), illetve vannak, akikben mindkettő megvan.

A fogva tartott gyerekeket az Intézetben számos orvosi vizsgálatnak és kísérletnek vetik alá, abból a célból, hogy akár kínzások árán is felerősítsék és egy titkos cél szolgálatába állítsák a képességeiket. Az újonnan bekerülő gyerekek csak a már bent lévő társaiktól szerezhetnek némi információt arról, hogy mire számíthatnak, a szigorú szabályokat pedig a saját bőrükön tapasztalják meg, kiváltképp, ha nem hajlandóak együttműködni az alkalmazottakkal. Luke is értesül, hogy pár hét után minden gyerek a Hátsó Részlegnek nevezett helyre kerül, ahonnan még senki nem tért vissza, így tisztában van azzal, ha szabadulni akar, csak kevés idő áll a rendelkezésére. A dolog korántsem egyszerű, mivel az Intézet valahol a maine-i vadon mélyén található, távol a lakott településektől, ráadásul minden gyerekbe az érkezése után nyomkövetőt ültettek. A reményt egy – az Intézetben élő többi gyerekhez viszonyítva is – kiemelkedő képességű fiú, Avery érkezése villantja fel, akivel közösen ráébrednek, hogy képességeiket nem csupán a fogvatartóik által követett célok érdekében képesek hasznosítani.

A popkultúra egyik legtermékenyebb írójának számító, 2020. szeptember 21-én hetvenharmadik életévét betöltött Stephen King az utóbbi években már többször is bebizonyította, hogy hiba lenne őt leírni. Ha írói pályájának csak az elmúlt egy-másfél évtizedét nézzük, akkor is találhatunk olyan regényeket az életművében, amelyek a fiatalkori sikereit idézik. Az Intézet – amely az Egyesült Államokban 2019-ben, Magyarországon az Európa Könyvkiadó gondozásában 2020-ban jelent meg – ezek közé sorolható, King egyik legjobban sikerült időskori regénye. A könyvet a The New York Times a 2019-es év száz legfontosabb megjelenése közé sorolta, a Goodreads könyves oldal olvasói pedig az év legjobb könyvének választották a horror kategóriában.

Utóbbi címkével lehetne vitatkozni – bár korántsem annyira túlzó, mint a szerző korábbi, Emelkedés című kisregénye esetében –, de akik ismerik Kinget, tudják, hogy nála a borzongás, a félelem forrását nem feltétlenül a természetfeletti lények vagy dolgok erőteljesen vizuális ábrázolása, hanem az emberi természet sötét oldalának az előtérbe helyezése, valamint az olvasó pszichéjére, érzelmeire gyakorolt nyomás jelenti. Bár a fogva tartott gyerekek fizikai értelemben is elszenvedői az Intézet vezetői és alkalmazottai által elkövetett visszaéléseknek és megaláztatásoknak – és ezek bemutatásában King nem finomkodik –, mégis inkább a felnőtt karakterek érzelmi és erkölcsi mélyrepülése az, ami nagyobb hatással volt rám olvasás közben. Hogy milyen mértékben, azt talán a regény szerkezeti felépítésén keresztül tudnám a leginkább szemléltetni. A történetvezetés, ha szokatlannak nem is mondható, de érdekes: a közel tíz százaléknyi első fejezet egy Tim Jamieson nevű exrendőrről szól, aki teljesen véletlenül köt ki egy dél-karolinai porfészekben. Aztán ez a szál hirtelen megszakad, következik több, az Intézetben, Luke Ellis szereplésével játszódó, igencsak feszült és nyomasztó hangulatú fejezet, amelyek olyannyira feledtetik az indító jeleneteket, hogy amikor a regény felén túl a két szál összeért, beletelt pár bekezdésbe, amíg tudtam hová tenni Tim Jamieson nevét. A történet második felében aztán volt lehetőségem hozzászokni, hiszen Luke mellett a könyv egyik fontos szereplőjévé nőtte ki magát. De igazából a felnőtt szereplők közül a negatív karakterek az erőteljesebbek, és még ők is eltörpülnek a meghatározóbb gyerekszereplők mellett. King már sokadik alkalommal bizonyítja, hogy jó emberismerő, érti és érzi a gyerekek lelki- és gondolatvilágát, tud a nyelvükön beszélni.

Az Intézet nemcsak a gyerekszereplőkhöz való visszatérés tekintetében idézi a szerző fiatalkori regényeinek némelyikét – köztük néhány klasszikust –, hanem a természetfeletti képességekkel bíró szereplők tekintetében is (a Carrie, A ragyogás és A tűzgyújtó mindkét szempontból ideillő példa, de a gyerek-főszereplők kapcsán még az Az vagy a Tom Gordon, segíts! is megemlíthető). A könyv témájának ötletére és születésének körülményeire a szerző kötetvégi jegyzeteiben csak kevés információ van, de azt gondolom, az első fejezet előtt található bejegyzés, miszerint „évente 800 ezer gyerek tűnik el az Egyesült Államokban, akik közül több ezret soha nem találnak meg”, egy olyan információ, ami King nem éppen hétköznapi fantáziáját is megmozgatta. A regény többek között egy lehetséges olvasata annak, hogy mi történhetett ezekkel a gyerekekkel – természetesen az általa kedvelt műfaj és a mesteri szinten használt alkotói eszköztár segítségével tolmácsolva.

Azt valószínűleg a King-rajongók számára nem kell ecsetelni, hogy a szerzőnek már régóta nem csak a borzongatás a célja, a fiatalkori énjénél jóval hangsúlyosabban foglalkozik társadalmi kérdésekkel a regényeiben. Az épp regnáló amerikai vezetésnek szánt fricskák szinte már említésre sem érdemesek, ugyanis a regény alapkonfliktusa egy ennél sokkal komolyabb, mélyebb kérdéssel szembesíti az olvasót: elfogadható-e a világbéke, a társadalmi-politikai egyensúly vagy egyáltalán bármilyen „nagyobb jó”-nak titulált cél érdekében, ha gyenge, kiszolgáltatott személyeket valami olyanra kényszerítenek – emberi mivoltukban megalázva és méltóságuktól megfosztva őket –, amit önszántukból nem szeretnének megtenni? Az én szempontomból egyértelműen nem a válasz erre a kérdésre, és King is hasonlóképpen foglal állást a regényben, Az Intézet azonban egy erősen sarkított példa, a mindennapokban ugyanis ennek a kérdésnek lehetnek ennek sokkal kevésbé egyértelmű megnyilvánulásai is, amelyek vonatkozásában nem kevesen vannak, akik ennek az ellenkezőjét gondolják. E tekintetben tehát Stephen King regénye túlmutat azon, amit első ránézésre egy gyerekszereplős, ijesztgetős/borzongatós fikciós műtől elvár(hat)na a legtöbb olvasó.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com