Ma már természetes, hogy emlékműnél adózhatunk a hősök előtt (a fenti képen). A szobor helyének kijelölése, az egykori vesztőhely pontos helyének megtalálása azonban korábban nem volt mindig egyértelmű. Varga Ottó szerkesztésében 1890-ben jelent meg Az aradi vértanúk albuma, amely igyekszik egykorú szemtanúkat, forrásokat is felkutatni, köztük dr. Barabás Béla visszaemlékezése is olvasható. A szerző 12 éves fiúcskaként átélte azokat az időket, amikor megnőtt az emberek igénye, hogy felkutassák és megjelöljék a nevezetes helyet. Írása segítségével idézzük fel a napot, amikor megvalósult a közös akarat, s már nem csak a szívekben állhatott emlék. (A szövegrészleteket a korabeli helyesírásnak megfelelően olvashatják!)

„Volt az apám házának udvarában egy kiszáradt szép eperfa. Épen 13 főága volt, egyenletes, szabályos alakban nőttek egymás mellé; magassága mintegy négy méter lehetett. Ezt a kiszáradt eperfát ásatta le apám a szabad lélegzés első évében, 1867 augusztusában, a vértanúság földjébe, és ez a kiszáradt eperfa volt a kivégzés helyének első megjelölése. Történt pedig a dolog a következőképen. 1867. augusztus 10-én, midőn az aradi országos dalárünnepély tartatott és midőn városunkban összesereglettek az ország minden vidékének dalárai, akkor a lelkesült idegenek szívében támadt fel a vágy, hogy kimenve arra a szent helyre, az Isten szabad ege alatt elzengik honfiui bánatukat. Ki tudott volna a százakra menő idegenek vágyának ellenállani; a terv kivitele el lőn határozva s az indulás ideje délután négy órára tűzetett ki.

Akkor még merész volt a gondolat, e terv, mert hatósági bejelentés nélkül „rebellis demonstratió”-nak látszott, bejelentés esetén pedig nem lett volna megengedve, de a kizarándokolás híre futó tűzként terjedt el az egész városban, melynek apraja-nagyja, öregje-fiatalja megragadta az alkalmat s óriási néptömeg készült kifelé.

De nem tudták biztosan a helyet, a hol a vértanúk ki lettek végezve. A hol négyen főbe lövettek, a vár sánczaiban, azt a helyet fentartotta az emlékezet, csakhogy nem lehetett megközelíteni, külső megjelöléséről pedig maig sem lehetett szó, lévén a vár még mindig vár. A bitóhalált szenvedett hősök kivégzési helye künn a mezőn magán tulajdont képezvén, oda el lehetett jutni, ámde a kivégzési helyet pontosan megjelölni kevesen tudták. (…) Előbb Zsigmondházán felkerestek néhány öreg molnárt, a kik biztosan tudták a kivégzési helyet. (…) Így azután együttesen felkeresték s a száraz kőhídtól számított lépésekkel megállapították, hogy a kilencz vértanú ugyanazon helyen lett kivégezve, a hol most az emlékkő emelkedik.

Míg a nevezett polgárok a kivégzés helyének felkutatásával foglalkoztak, addig otthon édes atyám házában lázas sietséggel készült az első emlékjel, a száraz eperfa. Édes atyám rendeletére a fa kiásatott helyéből s minden ágra egy-egy vértanú nevével ellátott fehér papirlap lett ragasztva, a legvastagabb ágra Damjanich neve került. Három izmos asztalos legény vállára emelt a kiszáradt eperfát, a negyedi egy ásót és egy szép fakeresztet vitt magával s ott az időközben pontosan megállapított kivégzési helyen az eperfát azonnal a földbe ásták s a nagy keresztet mellé erősítették.

A mint az eperfa s a kereszt némi fáradtsággal el lett helyezve, már látszott a hídon kifelé törekvő, lassan mozgó embertömeg. A hazai összes dalárok, kisérve ezer meg ezer embertől, délután öt órakor értek a kivégzés helyére.

Fényesebb, nagyobb szabású talán igen, de meghatóbb ünnep nem volt azon a helyen.”

Hogy mi lett a száraz eperfával?

„Midőn az ünnepélynek vége volt, a jelenvoltak emléket akarván magukkal vinni, kezdték tördelni a száraz eperfa galyait. Boldog volt, a kik hozzá juthatott, s a ki egy kis darabkát törhetett, így aztán a száraz eperfa alig egy negyedóra alatt eltűnt, szétszedték ágait annyira, hogy csupán törzsöke s a főágak erősebb tövei maradtak meg.

S ez a megcsonkított, szétdarabolt eperfa törzs s főágai voltak négy esztendőn keresztül az egyedüli jelzői a vértanúk gyárszerének.”

1871-ben a száraz eperfa helyére az Aradi Honvégegyletnek egy négyszögletesre faragott termésköve került, ami ki sem látszott a gazból, ezért egy „hat lábnyi magasságú kőoszlop, gúla alakban, mely a régi kőre, mint talapzatra lett ráhelyezve”. Többen gondolták, hogy ez még mindig nem elég méltó, ezért 1881-ben „a lelkesült buzgalom, az egymással versenyző hazafias tevékenység alig öt hónap lefolyása alatt előteremtette gyűjtés folytán a szükséges összeget”, így abban az évben október 6-át már a megújult emlékmű előtt tarthatták.

„Az emlékdombra 15 lépcső vezet fel, melynek tetején csinos vasrácsozat között van maga az emlék, mely magasan nyúlik az ég felé, igen szép sötétszürke ősgránitból.” A mesterséges domb kiemeli a síkságból az obeliszket, melynek egyik oldalán a gyásznap dátuma: 1849. október 6., a másikon a tizenhárom honvédtiszt neve olvasható a kivégzésük sorrendjében. 1974-ben egy kétnyelvű márványtáblát tettek az emlékmű hátsó oldalára, amely románul is felsorolja a vértanúkat, és hozzáteszi mind románul, mind magyarul: AZ 1848-49-ES MAGYAR FORRADALMI HADSEREG TÁBORNOKAINAK EMLÉKÉRE, AKIKET 1849. OKTÓBER 6-ÁN A HABSBURG CSÁSZÁRI HATÓSÁGOK PARANCSÁRA KIVÉGEZTEK.

Aradon egyébként még egy emlékmű ismeretes, amelynél október 6-án a szokásos módon leróják kegyeletüket az emberek, a Szabadság-szobor (a fenti képen), melyet bár 1925-ben leromboltak, de a román-magyar megbékélés részeként 2004-ben újra felállítottak.

SzaSzi

Forrás: Varga Ottó Aradi vértanúk albuma Bp., 1890.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.