A Deftones lemezei közül nekem ennyi igazi kedvencem van: Around The Fur, Koi No Yokan, White Pony, Diamond Eyes, Adrenaline. Az első a maximálisan legjobb, az utolsó a legkevésbé legjobb. A többit vagy csak párszor tudtam meghallgatni, vagy ha többször, akkor sem maradt meg bennem.

A zenekar a 2010-es Diamond Eyes-zal egy új aranykorába lépett, és hiába unalmas ebből a korszakból a négy évvel ezőtti Gore, az új lemezzel együtt nem nagyon tudnak hibázni, sem lemezen, sem élőben. Azt is tisztázzuk, hogy bár a listából úgy tűnik, hogy csak a masszív gitározás miatt szeretem a zenekart, nincs bajom Chino Moreno nyöszörgésével, sem az általa írt, repülős gitár-, billentyűs dallamokkal, de jobb szeretem azokat a groove-okba keverve hallani. Szóval az Ohms az én lemezem, meg azoké, akik hozzám hasonlóan vannak.

Ezen az albumon nincs olyan dal, ami csak alterkedés. Vegyük például a Pompeit. Amikor elkezdődik, azt hinnénk, hogy végigprüntyögik az egészet, erre a refrén előtt jön egy olyan erősségű és mély doom riff, ami koncerten valószínűleg letarolja majd a közönséget. Nem egy olyan dal van, ami az első lemezükig nyúlik vissza, akár az éneket, akár a hangszeres részeket tekintve, csak ezekbe is beleszőve az alteres hangulatokat. Ilyen a This Link Dead vagy a Radiant City. Utóbbi bődületesen jól kezdődik, ahogy a feszes basszusgitárra rápakolják a tipikus Deftones-riffet, majd a szintén csak rájuk jellemző leültetős és amúgy kifejezetten fogós refrén jön.

Talán nem véletlen, hogy Terry Date volt a producer, mint régen. A torzított gitár az egész lemezen baromi vastagon és nagy térrel szól, de éppen annyi helye van a basszusgitárnak is (Sergio Vega másik zenekara, a Quicksand nagyon ajánlott!), és hát az a jellegzetes húzású dobolás is lekörözhetetlen, amit Abe Cunningham művel. Ez egy lüktető, kellően koszos modern metál hangzás.

A Deftones zenéjének nincs sok árnyalata. Nem gondolom, hogy aki egy lemezüket hallotta, az ne tudná elhelyezni, hogy ez neki bejön-e vagy nem (talán egyedül az Adrenaline lóg ki a szertelenségével). Ezen az Ohms sem változtat, még úgy sem, hogy az életműhöz mérten ez egy felszabadultabb, naposabb lemez. Éppen annyira el lehet képzelni, hogy valaki erre kattan rá, vagy előveszi az Around The Furt és arra. Az viszont elvitathatatlan, hogy a saját univerzumukban sosem tesznek le igénytelen produktumot az asztalra. Én azt tudom, hogy az Ohms nálam bekerül a Deftones legjobbjai közé, mert van olyan minőségű, mint a fent felsorolt öt album.

Dankó János
Forrás: langolo.hu