165

Alfons Mucha: Gismonda

Remekművek világszerte 13. rész – Ősze Mária írása

alfons-mucha-gismonda

Az 1890-es években induló, a 20. század elejét is meghatározó, mégis országonként eltérő karakterű és nevű szecessziós stílusirányzat különösen sikeresnek bizonyult a grafika különböző ágazataiban, a plakát- és könyvművészetben, az illusztrációban és a tipográfiában. Kiváltképp a plakátokat megálmodó művészek fantáziájából születtek utolérhetetlen alkotások, akik közül az egyik legnevesebb a morva származású Alfons Mucha (1860-1939) volt.

Napjainkban a plakátok a vizuális kommunikáció klasszikus formájának számítanak, azonban Mucha korában „a 19. század vívmányaként” teljesen új területet jelentettek a grafikusok számára, olyannyira, hogy épp az 1890-es években „hirdetési szerepe helyett művészi mivoltára esett a hangsúly”.

Alfons Mucha 1877-től élt Bécsben, az 1885 és 1887 között a müncheni akadémián megkezdett képzőművészeti tanulmányait 1888-tól Párizsban folytatta. Az 1890-es évek elejétől „hagyományos modorban rajzoló illusztrátorként dolgozott magazinoknak, divatlapoknak”, 1892-től kezdett el hirdetési plakátokat tervezni.

Az 1894 decemberében kapott megbízása jelentett igazi fordulatot pályafutásában, addig ugyanis „a kevésbé ismert művészek közé tartozott”. Az áttörést a legendás francia színésznő, a kor legünnepeltebb tragikája, Sarah Bernhardt (1844-1923) és a párizsi Théâtre de la Renaissance „számára készített első kőnyomatos plakátja” jelentette. Korának egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb drámaírója, Victorien Sardou (1831-1908) Gismonda című négyfelvonásos színdarabját 1894. október 31-én mutatták be a párizsi teátrumban. A 15. században, a firenzeiek uralma alatt álló Athénban játszódó melodráma címszerepét természetesen Sarah Bernhardt alakította. Az előadást „reklámozó plakát 1895 januárjának első hetében jelent meg Párizs utcáin, és óriási szenzációt keltett”.

Milyen megoldásokat használt Mucha, amivel ekkora hatást ért el? A plakát formátumának egy elegáns, keskeny, függőleges csíkot választott, amely több mint két méter magas, pontosan 216 cm, szélessége pedig 74,2 cm. Ebbe a keretbe került a színésznő majdnem életnagyságú színpadi alakja, amely „sajátosan drámai hatást keltett, s ezt még fokozta és elmélyítette a jól megválasztott színek gazdagsága”. Öltözéke a színdarab utolsó felvonásában viselt álomszép jelmeze alapján készült, fején orchidea koszorút visel, kezében pedig pálmaág. A plakát felső egyharmadának hátterét bizánci mozaikok inspirálták, mivel Athén sokáig a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozott.

Magát Sarah Bernhardtot olyannyira megérintette „színésznői mivoltának képi megjelenítése”, hogy rögtön kizárólagos és hat évre szóló szerződést kötött Muchával, aki ezen időszak alatt a következő színházi előadásokhoz készített hasonló plakátokat: A kaméliás hölgy (1896), Lorenzaccio (1896), A szamáriai asszony (1897), Médea (1898), Hamlet (1898), Tosca (1899).

Ezek a plakátok úgyszólván ciklust alkotnak. Ugyanis a Gismonda mintájára „valamennyi egységes stiláris és kompozíciós elv szerint készült: keskeny, álló téglalap alakúak, többnyire két méter magasak, frontális nézetűek, stilizált keretben, a képen felül és alul felirat, a háttér ornamentális”. Muchának pedig különleges érzéke volt ahhoz, hogy Sarah Bernhardt színpadi kisugárzásából „áradó varázserőt” felidézze. Együttműködésük során jelmezeket és ékszereket is tervezett a színésznő számára.

Alfons Mucha a kor sokoldalú művészeként egy személyben volt festő és grafikus, szobrász és ékszerkészítő, iparművész, valamint díszlet- és jelmeztervező, ámde „sajátos, különleges tehetsége legteljesebben a díszítő grafikában nyilatkozott meg”. Hírnevét Gismonda című, „radikálisan új felfogású plakátjával alapozta meg”, amelyre a mai napig a modern plakát első példájaként hivatkoznak. Egyben Mucha pályafutásában is óriási előrelépést jelentett, elkezdte kialakítani saját művészi stílusát.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Alastair Duncan: Szecesszió; Renate Ulmer: Alfons Mucha 1860-1939: az Art Nouveau mestere; Magyar Nagylexikon vonatkozó kötetei; William Hardy: Art nouveau, szecesszió, Jugendstil; Gellér Katalin: A magyar szecesszió; wikipedia; muchafoundation.org

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából
2. rész: Cellini: Sótartó
3. rész: Caravaggio: Medúza-fő
4. rész: Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel
5. rész: Pierre Puget: A krotóni Milón halála
6. rész: Henri Rousseau: Az álom
7. rész: Ihachi sárkánya
8. rész: Nagy Károly talizmánja
9. rész: A Teknősbékák kútja (Fontana delle Tartarughe)
10. rész: Pablo Picasso: Guernica
11. rész: Benczúr Gyula: Budavár visszavétele
12. rész: Piero della Francesca: Szent Antal szárnyasoltár

2020.10.03