Glenconner a gyerekeinek, az unokáinak és a dédunokáinak ajánlja a könyvet, ami jelen esetben nem elhanyagolható tény. Ez sokkal inkább irányt tud mutatni az olvasónak azzal kapcsolatban, mire számíthat, mint ahogyan az előhang is, melyben Glenconner leírja, mi indította arra, hogy elmesélje az élettörténetét. Egy egyszerű, hétköznapi memoárról kap skiccet a befogadó. A szerző egy tehetős brit arisztokrata családba született 1932-ben, apja Leicester ötödik grófja, anyja Elizabeth Yorke grófnő volt. Ő maga pedig 1971-2002 között II. Erzsébet húgának, Margaretnek az udvarhölgyeként tengette napjait.

Az udvarhölgy az etikettet betartva vezeti az olvasót, komoly és távolságtartó stílusban jelennek meg Anne életének völgyei és magaslatai. A könyv nyitányában ez a mértéktartó, alapszituációt leíró elbeszélésmód még meg is állhatná a helyét, viszont ez előre haladva sem változik meg. A személytelen hangvétel hatalmas hibája a memoárnak, aminek éppen maga a személy kellene, hogy legyen a mozgatórugója. Ő maga a téma, és mégis teljesen láthatatlanná válik a részletezést nélkülöző cselekményben.

Tulajdonképpen élőbeszéd jellegűen csapong a szöveg, újabb és újabb nyers adatot rendezetlenül halmozva olvasója elé. Ezáltal a könyvbe való belemélyedést, átélést ellehetetlenítve. Ez a fajta információhalmozás nem is lenne baj, ha netán történészi vagy szociológusi szemmel nézünk a szövegre, de sajnos ebből a nézőpontból sem állja meg a helyét a struktúrája, részletezése. Például a bentlakásos iskolában töltött zimankós telet, a hideg okozta fekélyeket tárgyilagosan, hárommondatos említésben festi le. Colin dühkitöréseinek részleteit is balladai homály fedi. Ahogy igazából mindent, ami nem helyhez és időhöz kötött. A saját és mások érzelmeiről is tárgyilagosan, vagy megkerülve a problémát, inkább egy-egy cselekmény mikro-bemutatásával ad számot.

És ez tapasztalható a szöveg egészén. Az adathalmozás mellett sajnos nem jut idő a mélyebb kifejtésre. Ehelyett az érdeklődés fenntartásának céljából egymondatos „szenzációkat” sorakoztat fel a szöveg alkotója. Például a megörökölt birtok, Holkham leírásánál a szövegbe van ékelve egy, a Leicester-kódexet (Leonardo da Vinci kézirata) bemutató részlet, amelyben megtudhatja a befogadó, hogy „A kódexet… A Christie aukciósház révén egy Armand Hammer nevű amerikai üzletember vásárolta meg a nyolcvanas években, aztán Bill Gates vette meg 1994-ben 30,8 millió dollárért. Ezzel a rekord összeggel a Leicester-kódex lett a legértékesebb könyv a világon – és tele volt az én DNS-emmel.”.

Glenconner ajánlása mégis egy kis nézőpontváltással tud szolgálni: „A gyerekeimnek, az unokáimnak, és a dédunokáimnak”. A folytonosság és az idő múlásának érzését jól át tudja adni a szöveg fő hibájának, a személytelen hangvételnek és a viszonylag rövid, háromszáz oldalon át futó, egy egész életet bemutató történetnek köszönhetően. Így az olvasó nem is Anne életén vonul keresztül, hanem a sajátját képes meglátni benne.

Amikor Glenconner idősen visszaemlékszik a debütáló báljára, hogy akkor Margit hercegnővel karöltve rájött, már nem gyerekek többé, az nosztalgikus, szomorú érzést vált ki az olvasóból. Sajnos itt is, a részletezés hiánya miatt a befogadó élete kerül előtérbe, az hat nagyobb erővel, a könyv témája és ritmusa pedig ehhez kellően asszisztál. Összességében Az udvarhölgy alapvető hibákkal rendelkezik, az olvasó egyetlen menekülő útja a könyv ritmusa, mellyel a saját életútját képes feleleveníteni, de a szöveg menthetetlenül elvész.

Deák Napsugár
Forrás: hetediksor.hu