Telt-múlt az idő, Beyoncé meg csak szállította a bulis számokat, és bármilyen jó hangi adottságai is vannak, azt szinte sosem tudta megmutatni, hogy több egy átlagos, futószalagról kikerült énekesnőcskénél. Ugyan voltak nagyívű balladái, de ezek valahogy soha nem kaptak akkora hangsúlyt, mint az ereszd el a hajamat számok.

Beyoncé közben mindent elért, ami a szakmában lehetséges: díjak özöne, rajongók hada, és persze a rapzene egyik legnagyobb élő ikonjává avanzsáló Jay-Z-vel való házasság. Mindeközben Beyoncé egyetlen lemezéről sem tudhatjuk meg, milyen is ő valójában, mivel hatalmas sikerei ellenére máig nem sikerült egy olyan, csak és kizárólag rá jellemző stílust kiépítenie maga köré, mint például Celine Dionnak, Sade-nek vagy Diana Rossnak. Beyoncé egyszerre akar elegáns díva lenni és romlott ribanc.

Talán az anyaság tett jót neki, talán más, de tény, hogy 2013-as lemezén szerencsére egyetlen műanyag partyhimnusz sem található, így az énekesnő ezzel az albummal egy lépéssel közelebb jutott ahhoz, hogy valódi díva legyen. A lassú-középtempós dalok egységesebben szólnak, mint addig valaha, és annak ellenére, hogy néha felbukkan egy gyorsabb, trendibb szerzemény is, mégsem esik darabjaira az összkép. Ugyan a lemez szerény, minimalista borítóval és előzetes beharangozás nélkül, meglepetésszerűen jött, először ráadásul csak digitálisan, a hírverés mégse maradt el, így a hype-faktort a minden egyes dalhoz leforgatott videók biztosították.

Beleértve a Destiny’s Childdal tető alá hozott lemezeit, Beyoncé cím nélküli albuma eddig az énekesnő legjobb alkotása. A lemez a letisztultság érzését hordozza, és bizonyos tekintetben kifejezetten előremutató – már amennyire egy mainstream poplemez esetében egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. A Jealous-be belecsempészett aprócska, immáron a rádió popban is hódító útjára induló indusztriális hatás, vagy a Haunted sötét tónusai mind arról tanúskodnak, hogy egy trendérzékeny, ám mégis okosan összerakott koronggal van dolgunk.

Szerencsére közreműködőkkel sincs agyontömve a 14 dal, és Jay-Z-n kívül csak Drake és Frank Ocean segít be, valamint van egy aranyos gügyögés a záró számában Beyoncé kislánya, Blue Ivy előadásában. További érdekesség, hogy a valamikor forradalminak számító, de jó tíz éve begyöpösödött szuperproducer, Timbaland is mert újat alkotni, és a lemezen található szerzeményei igen kellemes meglepetésként hatnak, olyannyira, hogy talán rá se ismernénk a producer kézjegyére, ha nem lenne odaírva. Például az általa jegyzett Rocket-ban visszanyúl egészen a kilencvenes évek Ginuwine és Aaliyah fémjelezte hangzásvilágához, a Pharrellel közösen tető alá hozott Blow-ban pedig olyan funky, mint soha eddigi karrierje alatt.

A valamivel több mint egyórás hallgatnivaló végére érve első ízben állapíthatjuk meg egy Beyoncé-lemez esetében, hogy az alkotók valóban tudták, mit akarnak. Egy egészen vállalható album lett belőle, amit talán ha nem is hallgatunk meg minden nap, annál már többre érdemes, mint hogy egy újabb milliós költségvetésű, ám lélek és ötlet nélküli műanyag popnak könyveljük el.

Hóember
Forrás: langologitarok.blog.hu