Gondolkodtam azon, milyen érdekes lehetne egy olyan formabontó interjú Bródy Jánossal, ahol kivételesen nem kerül szóba a politika, a közélet, és csak a zenéről beszélgetünk. Viszont az utóbbi időben napvilágot látott dalok és az azokat követő reakciók miatt mégis úgy érzem, kikerülhetetlen ez a téma, hiszen a közélet visszásságainak bírálata, a társadalomkritika az újabb keletű szerzeményekben talán még direktebben megjelenik, mint a közmondásos hőskorban. Meg lehet-e változtatni egyáltalán egy ilyen alkotói alapállást?

Nem hiszem, hogy meg tudnék változni. De a politika szóval is az a gond, hogy többféleképpen értelmezhető. A hétköznapi életben, ha említésre kerül, mindig a pártok politikáját jelenti. Azt a néhány politikust, aki éppen küzd a hatalomért, de a politika eredetileg a közélet kérdéseivel való foglalkozást jelentette. Azt gondolom, nagyon ritka az a művész, aki képes függetleníteni magát a környezetétől, a körülötte lévő közösségtől és társadalomtól, hiszen mindenképpen benne él. Ha valaki úgymond nem politizál, tulajdonképpen azzal is politizál.

A hivatásos politikusok azt gondolják, ők vannak felhatalmazva azzal, hogy a közélet kérdéseivel foglalkozzanak, ezért szeretnének mindenki mást lebeszélni arról, hogy beleüssék az orrukat az ő dolgukba. Viszont egy társadalom élete nem csak a megválasztott politikusok által kiszabott és irányított úton működik, rajtuk kívül még elég sokan vannak olyanok, akik szeretnének hatással lenni a saját életükre. Szerintem mindenki, csak sokan érzik úgy, hogy nincs rá lehetőségük. Bár kétségkívül több évtizedes tapasztalatom, hogy nem mindenkit érdekel egyformán a körülötte élők helyzete, inkább hajlamos szűkebbre venni a blendét, és csak a saját maga, vagy a közvetlen környezete helyzetét figyelni.

Nem mindenki van így ezzel.

Én is nehezen veszem ilyen szűkre a látókörömet. Néha azt gondolom, talán azért is, mert műszaki egyetemet végeztem, így a tudomány és a technika vetületén keresztül az egész univerzumra rá tudok nyitni. Egyébként is azokat a mintázatokat keresem mindenhol, az univerzumban és a mikroklímában is, amelyek hasonló jellegzetességeket és tulajdonságokat mutatnak fel. Mondhatnám, hogy hasonló algoritmusok szerint szerveződnek. Ezek érdekelnek engem igazán. És valószínűleg azért keveredtem bele kezdetektől fogva, már az Illés zenekarban ebbe a társadalmi és politikai erőtérbe, mert már akkor is ilyen általánosan érvényes mintákat kerestem egy hazugságokra épült világban. Arisztotelész óta mondják, hogy a művészet feladata az, hogy tükröt tartson a valóságnak. Ami viszont nem mindig egyezik az adott politikai rendszer által hirdetett valósággal, gyakran másféle tájképet mutat. Ezért az igazságra törekvő művészet mindig kritikus szellemű, mindig a regnáló hatalom torzításaira hívja fel a figyelmet. Ilyen értelemben valószínűleg bármiben, amit írok, benne van ez, mert a hazugságok és az igazságtalanságok erősen borzolják a kedélyemet.

A hatalom alaptermészete a valóság torzítása? Hiszen ma is szinte mindenhol az oszd meg és uralkodj elve érvényesül az együttműködés helyett. Törvényszerű, hogy ennek így kell lennie?

Valószínűleg. Az a darab, melynek anyagából márciusban egy klip is megjelent, a hatalom és a művészet viszonyáról szól. Egy világhírű művész, Mihail Bulgakov nyomán írtuk ezt a darabot. Ő annak idején a sztálini Szovjetunióban élt és próbált meg alkotni. A hatalom egy ideig elismerte a tehetségét és a sikereit, de aztán írt egy olyan darabot, amit néhány előadás után betiltottak. Bulgakov joggal érzékelhette, hogy csak a legfelsőbb hatalom támogatása lehet az, ami zöld utat adhat a művészetének. Minden szenvedélyes alkotó a maga módján keresi az érvényesülés lehetőségét, és a színház világának ősidők óta szüksége van a hatalom pártfogására és támogatására. Bulgakov regényt is írt a zseniális Molière úrról, akinek annak idején, XIV. Lajos udvarában szintén volt egy darabja, a Tartuffe, ami ugyanígy tükröt tartott a valóság elé, és amit szintén betiltottak, mert bemutatta azt a képmutatást, ami akkoriban az udvari életet és az álszent hatalmaskodókat jellemezte. Ezzel a darabbal, Az álszentek összeesküvésével Bulgakov – gondolom – saját magát is be akarta mutatni Molière életén keresztül. Azt, hogy a művész hajlandó az együttműködésre, ha a hatalom engedi, hogy ő a saját területén szabadon működjön. Hogy felmutathassa azt a bizonyos tükröt, és ha erre módot kap, akkor még hálás is a hatalomnak. A feljegyzések szerint a király először lehetővé tette Moliére-nek, hogy a Tartuffe újra színpadra kerüljön, csak később politikai szempontok miatt vonta meg a pártfogását, és ezzel gyakorlatilag halálra ítélte. Bulgakov is megírta Molière úrral a főszerepben a maga darabját, bemutatták 1936-ban Moszkvában, majd utána jól be is tiltották. Mi annyival szerencsésebbek vagyunk jelenleg, hogy a mi darabunkat eddig be sem mutatták.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Ezek az eszközök most jóval kevésbé direktek, mint korábban, hiszen annak idején az Illés szintén volt betiltva, neked pedig lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el. Manapság úgy tűnik, sokkal inkább gazdasági befolyáson keresztül működik ez. Te hogy látod?

Nézd, én azt tapasztalom, hogy intézményi cenzúra van, és elég jól működik. Informális utasítások és elvárások szerint kell működnie mindenkinek, aki nem akarja elveszteni a munkáját. És ráadásul álszent módon, mintha szégyellnék, nem merik bevallani. A helyzet az, hogy az én dalaimat a Magyar Televízióban sosem lehet látni, hallani, de nagyon határozottan tiltakoznának az ellen, ha azt mondanám, hogy be vannak tiltva. Egyszerűen csak nem lehet őket játszani. De nem vagyok egyedül nemkívánatos személy a közmédiában. Sokan tudnának már mesélni kínos és furcsa helyzetekről, visszamondott felkérésekről meg hasonlókról. Hatalom és a művészet viszonyában a cirkusz és a kenyér elve mellett működik az oszd meg és uralkodj technikája, amit ideológiától függetlenül mindenféle rendszerek használtak, és használnak a mai napig is. Ma már talán a legravaszabbak, legfondorlatosabbak a technika által lehetővé tett befolyásolási módszerek, hiszen a technika sajnos nem csak a jó ügyeket szolgálja, hanem mindenkit, aki képes uralkodni felette.

Ilyen tekintetben igazából nincs sok különbség az egyes rendszerek között, valahogy senki sem szereti az éppen hivatalostól eltérő véleményeket, nézeteket.

Erre én azt mondom, hogy az innováció, a megújulás képessége mindig a másként gondolkodók körében jött létre. Miközben a hatalom az alternatívák működését nem igazán kedveli, mégis szüksége van arra a szellemi invencióra, ami leginkább rájuk jellemző. Így aztán folyamatos a küzdelem, hogy mennyi szabadságot kapnak azok, akik szabadság nélkül nem tudnak létezni, és akiknek a létezése nélkül a társadalom nem tud egészségesen fejlődni. Történelmi távlatból egy állandóan kísérletező, mutációkat halmozó, hullámzó folyamatnak látom ezt az evolúciót. Azt gondolom, hogy a szabadság iránti vágy és a rend iránti vágy folyamatosan, ciklikusan jár körbe, úgy az egyes emberben, mint a társadalomban is.

Szokták mondani a házasságra is, ami hagyományosan elég zárt rendszer, hogy aki benne van, az kifelé vágyódik, aki meg kint van, az szeretne bejutni. Ha előírt rendben élünk, ami szabályokat, korlátokat jelent, akkor a szabadság hiányzik. Ha mindenki annyira szabad, hogy mások szabadságára sincs tekintettel, akkor abból kisebb-nagyobb zavarok lesznek, és ilyenkor az emberek többsége vágyakozni kezd a rend után. Még a diktatúrák és a demokráciák is mintha ciklikusan váltanák egymást az ismert emberi történelemben.

Mondhatni szükségszerűen ismétlődnek a társadalmi jelenségek? Ez annak a fényében kifejezetten paradox, hogy annak idején ti egy generáció szabadság iránti vágyának voltatok a szócsövei, és most, több mint negyven évvel később egy elvileg teljesen másik rendszerben ugyanezekről a dolgokról beszélgetünk. A másik oldalról viszont az embernek kreatív energiát ad az, ha ellenállásba ütközik. Manapság mintha te is kevésbé árnyaltan fogalmaznál, mint korábban.

Szokták mondani, hogy teher alatt nő a pálma. Valamilyen természetes szabadságvágytól hajtva úgy érzem, amikor valamilyen irányba sorompókat állítanak, hogy akkor az talán iránytól függetlenül is elkezd bosszantani és kíváncsivá tenni, hogy mégis mit titkolnak el előlem. Az első ilyen sorompó ott volt az édenkertben, amikor azt mondta az Isten: „Ne, ahhoz ne nyúlj!”. A kíváncsiság talán az egyik legerősebb hajtóerő az ember életében. A Fonográf idejében is írtam olyan dalt, mint a Tiltott forrás. A tiltott gyönyörök csábításával mindig gondja volt a rendteremtőknek. Talán a tiltásoknak is van valamilyen ciklikus jellege. Kezdetben hatásosnak tűnnek, stabilizálják a rendszert, de ha változnak a körülmények, akadályozzák az alkalmazkodást. Némelyek szerint az az alma a szexualitás szimbóluma. Ami ugyan bűnös vágy, de nélküle megáll az élet. Ez talán túl általános, de én szeretem a könnyen érthető metaforákat, így a szövegeim is olyanok lesznek, hogy több irányból is megközelíthetőek.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Azt szoktam mondani, hogy egy szerelmespár kapcsolatában vagy egy barátságban két ember között is megtörténhet minden, ami ha több emberre jellemző, már társadalmi jelenség. Olyan általános viszonyok, melyek a vonzás és taszítás minden formáját felmutatják, egyaránt működik bennük az önfeláldozó szeretet és az önző manipuláció. Ezeknek nyilvánvalóan van személyes megfelelőjük és társadalmi megjelenési formájuk. Amikor azt érzem, hogy egy szituációban a személyes és a társadalmi mintázat ugyanaz, akkor igyekszem, hogy ezt egy könnyen felfogható dalba tudjam sűríteni.

Mondanál erre egy példát?

A lázadást is általános biológiai folyamat. Amikor egy új generáció megszületik, egy készen kapott világba érkezik. Egy olyan világba, amit nem ő talált ki, nem ő tervezett el, hanem az előző nemzedékek hagyatéka. Eleinte ösztönösen megpróbál illeszkedni, alkalmazkodni ahhoz, amit kapott, de hát konfliktusok nélkül ez sehol se megy. És elkezd arra törekedni, hogy magához hajlítsa a körülményeket, és kedve szerint alakítsa a környezetét. És jönnek az új zenék, az új gondolatok és elképzelések arról, hogy mit kellene megváltoztatni, és a változásra a fiatalság mindig vevő, viszont a tapasztalatlansága miatt könnyen manipulálható és félrevezethető. Valami ilyesmit akartam a sárga rózsával is jelezni. Aztán a lázadó elképzelések egy része sikeresnek bizonyul, mások meg kudarcot vallanak. Egy új zenei stílus, a szexuális erkölcs változása, vagy akár egy új politikai rendszer, valamit minden nemzedék változtat a struktúrán, miközben belátja, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok, amikkel együtt kell élni. A gyerekek felnőnek, lassan beletörődnek, berendezkednek abban a világban, amit valamennyire a maguk képére formáltak, és azt szeretnék, hogy most már ne nagyon változzon. De közben jön a következő generáció. Így megy ez körbe-körbe.

Vannak, akikre az ilyen ráeszmélések kiábrándítólag hatnak, és kivonulnak ebből a szellemi környezetből, vissza a saját személyes szférájukba. Téged viszont az újabb keletű dalaid tanulsága alapján nem ért el ez. Hogyan formálódnak ezek a gondolatok dalokká ennyi év után is? Hiszen már a Ráadást megelőző lemezed, Az Illés szekerén kapcsán is nyilatkoztál olyanokat, hogy valószínűleg az lesz az utolsó.

Mióta rezignált nyugger lettem, minden újabb nagylemeznél menthetetlenül arra gondolok, hogy ez lesz az utolsó. Aztán kiderül, hogy mégsem, mert még mindig élek, és a közönség kíváncsi rá, hogy még mire vagyok képes. Jól áll még a gitár, de már csak lazán markolom...

Mindig van friss téma ezek szerint?

Nem akarom magamat különlegesnek tartani, mert valahol mindenkire jellemző ez, de szoktam mondani, hogy tudatos skizofréniában szenvedek. Borzasztó leegyszerűsítése egy személyiségnek, ha valakit csak egy identitással azonosítunk, és úgy gondoljuk, hogy minden abból táplálkozik. Nagy színészek vagyunk mindannyian, akár tudunk róla, akár nem. Mindenki végiggondolhatja, hogyan szokott viselkedni mondjuk kocsmázás közben a haverokkal, és mennyire más ugyanez női társaságban. Mások vagyunk otthon és mások a munkahelyünkön. Még a szóhasználatunk is megváltozik. Sokféle identitás lakozik mindenkiben, én meg hajlamos vagyok azt képzelni, hogy a szüleim elváltak ugyan, mert nagyon különböző mentalitással rendelkeztek, de bennem tovább folytatják örökös harcukat a kibékíthetetlen ellentétek.

Már sokszor elmondtam, hogy tudományos pályára készültem. Műszaki egyetemre jártam, szerettem a matematikát, és igencsak racionálisan gondolkodtam a világ dolgairól, mondhatnám, majdnem kizárólag a bal agyféltekémet használtam. Nem is nagyon tudtam rajzolni, nem volt érzékem a vizuális művészetekhez. Csak a zene vonzott, bár ez is lehet családi vonás, mert az apám is szeretett zenélni, miközben matematikus közgazdász volt. Tőle kaptam az első gitárom. Zeneszerető emberek voltak a szüleim, én is tanultam szolfézst meg zongorát, de senki sem gondolta, hogy zenészként fogok nyugdíjba vonulni. Viszont abba a generációba tartozom, akit kamaszkorában ért el az új zenei forradalom, amit akkor beatzenének hívtak, ma meg úgy általában rockzenének. Aminek egyébként szintén technikai alapjai voltak, hiszen maga a stílus sem jöhetett volna létre, ha nem találják fel a hangerősítést és az elektromos gitárt. Tekinthetjük egy vadonatúj hangkeltő eszköznek: hasonlít a klasszikus gitárra, ami a gyenge hangja miatt kiszorult a nagyzenekarokból, de átalakult, és a technikának köszönhetően egy négytagú csapat egy szimfonikus zenekar hangerejével és dinamikájával tudott megszólalni a színpadon. Ez a zene pedig sokakkal egyetemben engem is elragadott.

Hogyan kerültél az aktív zenélés közelébe?

Ahogy mondtam, tanultam zenét, és természetesen mi is csináltunk osztályzenekart. Ez volt a 3/C osztályzenekara a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, de a 3/A-nak is volt zenekara, annak Schöck Ottó volt a vezetője, akit később a Metro soraiban ismerhetett meg a közönség. Szóval magával ragadott a zene, és aztán mondhatni szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek folytán benne maradtam. Nyilván sok művész érzi úgy, hogy őt a sors erre a pályára predesztinálta, mert művészcsaládban nőtt fel, vagy mert már nagyon korán megnyilvánultak a hajlamai, vágyai. Balettintézetbe meg muszáj beadni a gyereket hat-hétévesen, mert különben nem lesz belőle balerina. Beadják, aztán vagy az lesz vagy nem. Belőlem senki nem akart zenészt nevelni.

Ha jól értem, neked viszont nem volt ilyen dilemmád.

Én valójában hobbizenészként indultam, és még az érettségi előtt bekerültem az akkori Illés zenekarba, ami ugyan még nem volt olyan nagyon kitüntetett szerepben, de egyike volt a híres budapesti zenekaroknak. Izgalmas kalandnak ígérkezett, de azért kijártam becsülettel az egyetemet, hogy legyen egy rendes szakmám. Amikor ʼ64-ben tagja lettem a csapatnak, még kizárólag az angol Top 20 volt az irányadó. A zenekar körül volt egy magnósklub, akik gyűjtötték a dalokat, időnként lemezeket is szereztek, ők hozták a felvételeket a próbára, mi meg lekagylóztuk a számokat, aztán már játszottuk is vasárnap, az ötórai teadélutánon. És bár nem volt semmilyen irodalmi ambícióm, de érdekelt, hogy miről szólnak ezek a lelkünk mélyén rezonáló dalok. Megpróbáltam lefordítani néhány szöveget, de ezzel a felesleges erőfeszítéssel egy ideig teljesen egyedül maradtam.

Aztán ʼ65-ben Lajos szerződtette Szörényi Leventét és Szabolcsot, és Leventében felfedeztem azt, hogy ő is saját magát keresi ebben a műfajban. Azon a nyáron írtuk az első saját dalainkat a nógrádverőcei ifjúsági táborban, és hát kellett énekelhető szöveg is hozzá, magyarul, természetesen, mert angolul nem nagyon tudtunk. És egyszer csak kiderült, hogy én értek ehhez – sokat olvastam, van szókincsem és tehetségem ahhoz, hogy az énekelt, ritmusos szövegben a szavak ősi mágiáját megidézzem. Hogy jó érzékkel olyan szavakat találjak, amiket jól lehet énekelni, és még talán jelentenek is valamit. Aztán ezek a dalok sikeresek lettek, én pedig a visszajelzésekből kénytelen voltam tudatosítani magamban azt, hogy nem mindegy, miről írok. Hogy sokan örülnek, ha bizonyos gondolati struktúrákat éreznek ki a dalokból.

Gondolati struktúrákat?

Azért mondom úgy, hogy struktúrák, mert a dalok által keltett érzelmi hullámokban az emberek ki tudják élni a saját gondolataikat és érzéseiket. Meggyőződésem, hogy a művészet hatásáért nem csak az alkotó felel. Az egyetemen információelméletet is tanultam, és mindig eszembe jut: ahhoz, hogy az információ létrejöjjön, kell egy leadó, egy közvetítőcsatorna, meg egy vevő. Fontos, hogy legyen egy olyan kódrendszer, amit mindketten ismernek, és hogy az átviteli csatorna torzításmentesen működjön. A művész létrehoz egy művet, törekszik a tartalom és a forma egységére, kódolja a valóságot. Kell egy átviteli csatorna, ezt műfaja válogatja, és sajnos a popműfajban nagyon jelentős a média szerepe. Aki a médiát uralja, az ebben a műfajban kontrollálni tudja az információáramlást. De ha eljut a befogadóhoz, az már a saját tapasztalata szerint dekódolja az üzenetet.

Milyen eszközei vannak így a szerzőnek, ha el akarja juttatni a saját üzenetét a közönséghez?

Alaposan meg kell gondolnia, hogy milyen lehetőségei vannak. Lényeges körülmény, és az alaptörvényben is az áll, hogy Magyarország államformája köztársaság, hogy ez demokrácia, hogy itt népakarat van, és szó sem lehet arról, hogy egy szűk kör magához ragadja a politikai és gazdasági hatalmat, és mindent megpróbáljon maga alá söpörni. Van mire hivatkozni, hiszen ragaszkodunk ahhoz, hogy jogállami keretek közt élünk. A vélemény és a művészi alkotás szabad, így aztán a művész alkotása néha mégis eljut a közönségéhez.

Itt előnyben van az a művész, akit a már kialakult közönsége hajlandó eltartani, és állami támogatás nélkül is életképes. Ha megtalálja az utat a dalokon keresztül azokhoz az emberekhez, akik hozzá hasonlóan úgy érzik, hogy a hivatalos állami propaganda nem felel meg a saját közvetlen tapasztalataiknak, akkor még sikeres is lehet az a produkció, ami ezt felmutatja és magába sűríti. A dalok nagyon ősi kommunikációs formák, az énekelt, ritmusos szöveg minden másnál jobban kötődik az emberi lélekben, és ha egyszer megkötött, nehéz felejthetővé tenni.

Jó ideje dolgozol már a mostani kísérőzenekaroddal. Velük hogyan találtatok egymásra?

A menedzserem, Krisztina felelős mindenért. Már 31 éve ő szervezi a dolgaimat. Az Illés szekerén című lemez kiadásakor úgy gondoltam, ennyi, le van zárva az életmű. Az Illés szekerére szálltam fel annak idején, és amikor Leventével közösen megkaptuk a Fonogram életműdíjat, úgy gondoltam, hogy egy utolsó, úgynevezett koncept-lemezzel búcsúzom. Ennek elég jelentős visszhangja támadt, és még az Év lemeze elismerést is elnyerte. Aztán jött a hetvenedik születésnapom, és vele az ötlet, hogy ezt meg kell ünnepelni. Krisztina összeszövetkezett a Broadway fiúkkal, mondván, egyszer már voltam az Arénában, Koncz Zsuzsi vendégeként, és akkor az legyen még egyszer. Erre az alkalomra az Illés szekerén lemezből – jött a másik ötlet – legyen egy klasszikus bakelit kiadás.

Merthogy a vinyl korong, az LP nagylemez – erről órákig tudnék beszélni ‒ a mi generációnk legfontosabb közvetítőeszköze volt, hatalmas progresszivitást adott a műfajnak azzal, hogy nem kellett többé csak slágereket írni. Kétszer 20 percben lehetett gondolkozni, és a zenehallgatási szokások is kedveztek a zenei-irodalmi kiselőadások elterjedésének. A probléma az volt, hogy az Illés szekerén anyaga bő egyórás program, a szabványos bakelitre meg jó minőségben alig több mint 40 perc fér fel. Jött a kérdés, hogy mit hagyjunk le a fekete lemezről. Én meg mondtam, hogy ez a búcsúlemezem, ezt én összeraktam, ahogy szeretném, nem tudok jó szívvel lemondani egyik dalról sem. Jó, ha nem akarsz kihúzni semmit, akkor csinálunk egy dupla nagylemezt, mondta erre Krisztina és a kiadó is. De egy dupla album meg ugye nyolcvan perc, mit csinálunk a maradék húsz perccel? Hát nincs valami dalod, amit bónuszként, ráadásként rátehetnénk? Mondtam, hogy van, meg azóta írtam, meg itt van ez a régi, amit szívesen megcsinálnék új formában.

Elkezdtem gyűjteni a „ráadásokat”, és egyszer csak kiderült, hogy egy teljes új nagylemez kijön ezekből, szóval hagyjuk az Illés szekerént úgy, ahogy volt, és legyen inkább egy új album. Na de akkor új lemezfelvétel is kell. Én közben már magányos voltam, befejezettnek tekintettem ezt a dolgot, nem volt zenekarom. Épp azon töprengtem, hogy kivel kellene szövetkezni, amikor elmentem egy társaságba, ahol Takáts Eszter lépett föl, és adott nekem egy lemezt, amit aztán a kocsiban hazafelé meg is hallgattam, és feltűnt, hogy baromi jól szól. Otthon nézegettem a borítót, és láttam, hogy Kirschner Péter volt a hangmérnök és producer, az ő stúdiójában lett felvéve az anyag. Rájöttem, hogy ezt a srácot ismerem, mert ő szervezte azt a közös koncertünket, amikor a Sziámi vendégeként léptem fel a Szigeten, meg is van a telefonszáma. Nem sokat gondolkodtam, felhívtam. Mondom, „Szevasz, én vagyok a Bródy. Van egy ilyen elképzelés, hogy még egy lemezt csinálnék, talán lenne belőle egy koncert is, gondolkodj el azon, hogy van-e kedved ebben a kalandban részt venni, mert itt van velem ez a Takáts Eszter lemez, ami nagyon tetszik.” Azt mondta: „Éppen próbálok, de ezen nem kell gondolkodni, persze hogy van kedvem!”

Hogyan kezdődött meg a közös munka?

Elkezdtünk e-mailezni, mik az elképzeléseim, kitaláltuk, hogyan adom át neki az általam megírt dalokat, és főképp azon ötleteltünk, milyen zenészekkel dolgozzunk. Mondtam, hogy milyen hangszerekre lenne szükségünk, hogy kellene egy hegedűs meg egy harmonikás, ő pedig hozta a tagokat az elképzeléseimhez. Szép lassan összeállt a zenekar, és neki is láttunk a Ráadás lemeznek, amit elég gyors határidőre kellett megcsinálni, hiszen tudtuk, ha a menedzsment elő akar rukkolni ezzel a hetvenedik születésnapi koncertre, akkor azt még le is kell gyártani. Magyarországon pedig nincs olyan üzem, ahol vinyl lemez készül, a dorogi gyárat már rég lebontották, külföldre kell vinni az anyagot, ahol viszont három-négy hónap az átfutási idő.

Érdekes ez – amíg a közönség az adott lemez megjelenési dátumával azonosítja az albumot, addig a szerzőnek és a zenészeknek általában az azt megelőző évet, éveket jelenti az anyag.

Nem általánosítanék, mert ma már fel lehet tenni azonnal a megosztóra az otthon felvett anyagot, de egy bakelit, azaz vinyl LP esetében ez bizony fennáll. Pláne nehéz a szerzőnek, akinek egy-másfél évvel előtte kell megírnia mindazt, amit közölni akar a világgal. Ilyen körülmények között egy szövegíró sosem lehet aktuálpolitikus, tehát olyan dolgokkal kell foglalkozni, amelyek nagy valószínűséggel másfél év múlva is ugyanúgy érvényesen fognak szólni. Ezért nem árt, ha rendelkezünk bizonyos előrelátási képességgel is. És hát, ugye, az is előfordul, hogy még évtizedek után is aktuálisnak tűnik egy régi dal.

Krisztina, te menedzserként, mondhatni, egyszerre külső és belső szemlélőként hogyan élted meg a lemezek megszületését?

2015 nyarán, amikor a Ráadás lemez készült, rendkívül jó érzés volt arra hazamenni, hogy újabb és újabb dalok születnek. A GrundRecords és Bene Attila pedig remek partner volt a bakelitkiadáshoz, hiszen miután megjelent a lemez, ő jött az ötlettel, hogy akkor adjunk ki újra minden albumot, ami már a CD-korszakban jelent meg. Így kapott egy gyönyörű, díszdobozos kiadást a BRÓDY70 gyűjtemény öt bakelit lemeze. Nagy izgalmak, infarktusközeli helyzetek árán, de végül megérkezett az Aréna koncert idejére, akkor éppen Prágából. Most meg azon izgultunk, hogy a Gáz van, babám! album előre eltervezett megjelenését ne akadályozza meg a pandémia. Szerencsére a karantén alatt is tudtunk dolgozni a stúdióban, természetesen betartva az egészségvédelmi előírásokat, így május végére már kész volt a hanganyag, és nem lett akadálya annak, hogy a CD és az LP formátum egy időben kerüljön forgalomba. És időre készen lett a Tűz van, babám! dalhoz elképzelt klip, amivel egyben Milos Forman előtt is tisztelgünk, hiszen az ő filmjében hangzott el az a legendás mondat, miután a tombolatárgyaknak lába kelt, hogy akkor azok, akik nem loptak, vegyék úgy, hogy nem nyertek.

Az alkotói kémia hogy működik most, az új zenekarral?

Én általában egy elég egyszerű vázlatot – szakértők kedvéért, generál MIDI alapot ‒, dalstruktúrát küldök át a stúdióba. Van tempó, van hossz, van szöveg, dalszerkezet, refrén, kiállás satöbbi. Ezután kezd el foglalkozni vele Kirschner Peti, kitalál hozzá groove-okat, gitárszólamokat, hozzáteszi a maga elképzeléseit, aztán visszaküldi, én meg elmondom, mi tetszik, mi nem. Ez megy egy ideig oda-vissza, a zenész kollégák is feltöltik a maguk sávját, aztán a végén felénekelem a végső változatot, mert közben még én is szoktam javítgatni a szövegen. Az internet és a Google Drive a közvetítő, azon keresztül alakul a lemez, van közös mappánk, mindig oda kerülnek a legújabb változatok. Az élő hangok rögzítésénél már gyakran kimegyek a stúdióba, ahol teljesen modern, mai eszközökkel, sávonkénti felvétellel dolgozunk. A mai felvételek végső formája a mixelésen múlik, elképesztő, hogy a komputeres keverőasztalok mennyi mindenre képesek. Nem véletlen, hogy manapság a mixeléssel gyakran több időt töltenek el, mint magával a hangfelvétellel.

Neked, aki megélted ezeket a klasszikus stúdiómunkákat, a hőskort, mennyire szokatlan ez a módszer?

Hát nagyon más! Annak idején az egyetemen a hangmérnöki ágazatra kapcsoltam át, szóval a hangrögzítés történetét is nagyjából fejből fújom, Edison 1877-es fonográfhengereitől a Berliner-féle gramofonlemezeken át a modern mikrobarázdás lemezekig, nem is beszélve a mágneses hangrögzítés forradalmi újításairól, izgalmas formátumok voltak. A második világháború után jöttek létre a nemzetközi szabványok, köztük az LP, amit eredetileg komolyzenére találtak ki. A digitális korszak természetesen mindent megváltoztatott, másként terjed már a rögzített hang.

Hogyan zajlott egy stúdiófelvétel mondjuk az Illés korai korszakában?

Amikor mi a hatvanas években elkezdtünk lemezeket felvenni, bementünk a Rottenbiller utcai stúdió nagytermébe, felálltunk, mintha koncerteznénk, és egyben felvettük az egészet. Ha valaki hibázott, az egész zenekarnak elölről kellett kezdenie a számot. Széles mágneses szalagra történt a hangrögzítés, gőzmagnónak hívtuk az akkoriban használatos klasszikus négysávosokat. A felvételt megállítani csak bizonyos időn belül lehetett, szóval nagyon ügyes magnókezelő kellett az olyan esetekhez, amikor mondjuk korrigálni akartunk egy részt, és nem akartunk mindent újra felvenni. Képesnek kellett lennie arra a mutatványra, hogy amikor lenyomja a stop gombot, mindjárt meg is fogja a tekercset, úgy, hogy a már felvett hasznos felvételben ne tegyen kárt az előtörlés. Aztán ott voltak a fantomsávok.

Fantomsávok?

Négy sávra tudott venni a magnó összesen. Monóban megvolt a négy külön sáv, de sztereóban az már ugye csak kettő. Az egyikre rájátszott a zenekar, a másikra ráénekeltek, és ha kellett még valami, akkor azt úgy csináltuk, hogy amikor kevertük össze az anyagot, még be voltak kapcsolva a mikrofonok, és akkor jöhetett egy plusz szólógitár vagy vokál. Ez volt a fantomsáv, keverés közben kerültek rá a felvételre a különböző díszítések.

Kérdezték is tőlünk a különféle zenei csemegék után kutatók az eredeti sávok, szalagok hallatán, hogy miért nincs rajta minden, ami a lemezen rajta van? Hát ez volt a fantomsáv, ami valójában külön nem létezett, és csak a többsávos magnók beérkezése után szűnt meg. Persze tudok érdekes történeteket mondani arról is, miért tért át a lemezgyár az egyszeri felvételi díjra, ahogy akkor mondtuk, a pausáléra, a kezdetben alkalmazott sávonkénti honoráriumról. A lemezgyár eredetileg úgy gondolta, jobban jár, ha sávpénzt fizet, mert akkor mindenki csak annyi pénzt kap, amennyi sávra énekelt vagy amennyin zenélt. Ahogy jöttek az egyre több sávos magnók, a zenészek egy idő után hajlamosak voltak akár 10-12 sávra is rájátszani ugyanazt, amikor ez általános gyakorlattá vált, inkább áttértek az egyszeri kifizetésre.

A mai viszonyok tükrében ez már akár abszurdnak is tűnhet, ahogy a zenekarok központilag szabályozott gázsija is, nem igaz?

Kezdetben aprólékosan kiszámolt, megszabott díjazás szerint dolgoztak a zenészek. Az Illés például hiába volt egy idő után már eléggé ismert zenekar, még mindig nagyon alacsony volt a megállapított honoráriumunk, és annál többet kérni, hát nem is tudom, de valószínűleg tiltott dolog volt, és retorziókkal járhatott. Egyszer Illés Lajost egy vidéki kultúrházból megkeresték, mennyiért lennénk hajlandóak játszani egy ottani szalagavatón, ő pedig mondott egy kerek összeget, majd pár nap múlva visszahívták, és ordítozni kezdtek vele: „Fel fogjuk jelenteni a zenekart! Megnéztük az ORI kifizetési listáján, mennyi a megállapított gázsijuk, ötször annyit kértek, ez felháborító!” Akkor hangzott el Lajos azóta elhíresült mondása: „Bocsánat, félre tetszett engem érteni, én azt mondtam, hogy nem érünk rá!”

De azért a zenekarok mégis, mondjuk így, megengedőbb közegben dolgozhattak akkoriban, mint mondjuk egy átlag gyári munkás?

A régi zenészek igazolhatják, a magyar tervhivatal által vezérelt szocialista gazdasági rendszerben a magánvállalkozások és az azzal kapcsolatos érzelmek, tapasztalatok kialakításában nagy szerepet játszottak a zenekarok, akik alkotóközösségként, így egyfajta kisvállalkozásként kezdtek el működni. Visszatekintve, mintha ezek lettek volna az első szabadpiaci művészi vállalkozások, csak még a monopolhelyzetben lévő intézmények szorításában. De például majdnem minden zenekarnak volt belső ügyviteli rendje, ki mit intéz, kinek mi a feladata, hogyan osztják el a gázsit, ki miből mennyit kap. Ezek fontos dolgok voltak, és a zenekarok feloszlásának hátterében gyakran szerepelt, hogy valaki ezt nem tartotta be. Vagy valaki újra akarta tárgyalni a megállapodást, mert úgy érezte, hogy neki több jár a közösből. Ilyen helyzetben gyakran került elő a vicc, hogy járni jár, csak nem jut. Menedzserek még alig voltak. Általában egy zenekari tag volt az, aki a menedzser szerepét vállalta. Szerencsés esetben jó zenész volt, de ha nem volt az, akkor is benne volt a csapatban, mert ő intézte a dolgokat, ő hozta a pénzt. Hiszen a zenekarnak felszerelés kellett: nem volt elég a hangszer, kellett hangosítás, szállítás és így tovább. Majdhogynem fegyverkezési verseny kezdődött akkoriban a zenekarok között, hogy kinek van jobb felszerelése. Az Illés környékén az volt a szólás, hogy ugyan mi jobb számokat írunk, de azért az Omegának jobb a cucca.

A lap steel gitárhoz hogy kerültél közel?

Az ős-Illés tagja volt Nényei Tass, aki eredetileg pozanos volt, de akkorra már áttért a basszusgitárra. Neki volt egy Balogh-féle hawaii gitárja, azon utánozta a Johnny and the Hurricans számaiban hallható kezdetleges színuszos orgonaszólamokat. Szép, tiszta hangú hangszer volt, jól is játszott rajta, nekem is nagyon tetszett, így én is elkezdtem iránta érdeklődni. Később is feltűnt ez a hangszer a repertoárban párszor, a Kégli-dalban talán már azon játszottam. Ha volt valami különleges hangszer, furulya, citera vagy ilyesmi, melodika, szájharmonika, az sokszor az én kezembe került.

Aztán összejött a Fonográf, ahol gitárosként már hárman is voltak, Szörényi Levente mellett Tolcsvay Laci, meg Móricz Misi is, több már nem nagyon kellett. Nem sokkal azelőtt derült ki számomra, hogy ezt a hawaii steel gitárt az amerikaiak national steel guitarnak hívják, és ennek van egy modern változata, a pedal steel guitar, amelynek pedálok segítségével meg lehet változtatni játék közben a hangolását. Ez valami egészen új játéktechnikát jelentett.

A Déja vu albumon szerepelt a Crosby, Stills, Nashn & Young formációnak a Teach Your Children című száma, abban van egy steel gitár szóló, és amikor azt meghallottam, úgy éreztem, nekem meg kell tanulnom ezen a hangszeren játszani. Ahogy mondtam, a Fonográfban nagyon sok hathúros gitáros volt, és Levente javasolta, hogy szerezzünk be akkor egy ilyen pedal steel gitárt, hiszen egyébként is a country zene egyik alaphangszere.

Nem volt egy különösebben gyakori hangszer ez akkor, sőt, tudomásom szerint a tiéd volt az első ilyen az országban. Hogyan sikerült beszerezni?

Annak idején a Triálnál, a hivatalos állami hangszerkereskedelmi vállalatnál voltak olyan vezetők, akik rendkívül barátságosan álltak a rockzenészek technikai igényeihez. Később rájöttem, hogy nem csupán tisztán szeretetből, hanem mert volt minden évre egy bizonyos devizakeretük, amit elkölthettek külföldről behozott hangszerre. Nyilván jó volt üzleti szempontból, ha nem találomra költik el a pénzt, hanem a felmért és megrendelt igényeket elégítik ki, hiszen azt a hangszert azonnal el is adták, még csak ki sem kell tenniük a kirakatba, már a raktárból el lehet vinni. Még szóltak is a zenészeknek – akik egyébként ezért nagyon hálásak voltak, még mindenféle ajándékokat is adtak, csokit meg virágot az ügyintéző csajoknak – amikor jött a rendelés ideje, ők meg mondták, hogy mit szeretnétek.

Na így történt, hogy én is kinéztem egy Fender-katalógusból ezt a pedal steel gitárt, és egy nagy tábla csoki mellett elsóhajtottam, hogy ez a vágyam, és megígérték, hogy beszerzik. Már alig vártam, hogy megérkezzen, emlékszem, a Triál raktárában lehetett átvenni, és ott nagyon kedves mosollyal mondták, hogy milyen jól járt ezzel a művész úr, mert a vámnál elektromos citerának nézték, és népi hangszerként nagyon alacsony vámot szabtak ki rá, mert egyébként sokkal többe került volna.

Így a Fonográfban végül steel gitáros lettem. Borzasztóan összetett technikájú hangszer, az ember talpa alatt és a térdein is pedálok vannak, közben hangerőt is változtathat, a húrok között is kell válogatni, hogy a megfelelő szóljon, és még van rajta egy csúszka is, amit pont a jó helyre kell húzogatni. A kedves, jó humorú kollégák kötőgépnek nevezték el. Az idők folyamán elég jól megtanultam játszani rajta, még Levente elismerését is kivívtam vele, és talán nagyzolás nélkül mondhatom, hogy hosszú ideig én voltam a legjobb pedal steel gitáros Magyarországon – addig biztosan, amíg én voltam az egyetlen.

Ami viszont annak idején nagyon más volt, hogy nem jutottak el hozzátok a reakciók és vele a kritikák olyan gyorsan, mint manapság. Az újabb keletű dalaid kifejezetten megosztó visszhangot keltettek, főleg a netes felületeken. Hogyan kezeled az ilyesmit?

Nyilván kritikák régen is voltak. A Facebook-oldalam a leginkább jellemző példa, ami persze szintén egy véleménybuborék, annak ellenére, hogy vannak ott több mint 250 ezren, és elég jól mutatja azt, hogy milyen megoszlású az én közönségem, tehát tulajdonképpen jó visszajelzést ad. De nemcsak azokhoz jutnak el a posztok, akik kedvelik az oldalt, hanem azok ismerőseihez is, és köztük már jó eséllyel van olyan, aki nem feltétlenül helyesli az én világnézetemet vagy hozzáállásomat. És – ezt ugyan csak gyanítom, de lehet érzékelni bizonyos beszólásokból ‒ néha akad egy-két, akár hivatásos troll, aki igyekszik zavart kelteni ebben a légkörben. Szóval elég hamar értesülök arról, hogy egy-egy dalnak milyen a hatása. Hogy megértik-e az üzenetet, vagy megoszlanak a vélemények, netán mennyire érdektelen, hogy milyen típusú reakciókat vált ki. A zenére figyelnek-e jobban, vagy a szöveg egy-két sora ragadja meg inkább a közönséget?

Persze olyanok is vannak sokan, akik nem tudják ezt elválasztani egymástól. Nem szeretem a rajongó szót, mert abban van némi pejoratív, de a kedves követők nagy része valószínűleg nem is érzékeli, hogy én ilyen három az egyben személyiség vagyok. Tehát látszólag énekes, de egyben szövegíró és zeneszerző. Vannak, akik bennem inkább csak egy színpadi szereplőt látnak. Ennek a műfajnak egyébként is az az alapállása, hogy a közönség mindent az előadóval azonosít, és ha a zeneszerző még néha fel is tűnik, a szövegíró már inkább csak bedolgozó szakmunkás, nem is beszélve az olyan háttéremberekről, mint a menedzser, a kiadó vagy a koncertszervező, pedig rajtuk is nagyon sok minden múlik. Látom a különféle kommenteket, és nagyon jól érzékelem azt is, hogy van egy réteg, amelyik eleve elutasító, mert úgy véli, hogy aki a kormányzati propagandával szemben lép fel, az a nemzet ellensége. Megkötött bennük, hogy a haza nem lehet ellenzékben, el se tudják képzelni, hogy az ellenzékben is lehetnek hazaszerető emberek, akiknek az egészségügy, az oktatás meg a magyar kultúra helyzete legalább annyira fontos és értékes, mint a futballstadionok világa.

És valójában ilyen értelemben azt is észre kellett vennem, hogy annyira megosztott a magyar közélet, hogy az olyan típusú dalok, amelyekben felfedezhető valamilyen áthallásos politikai utalás, lényegesen nagyobb érdeklődést váltanak ki, pozitív és negatív irányban egyaránt. De ahogy ez már szóba került, nem kizárólag a dalszerzőn múlik, hogy miről szól a dal, mert azt legalább ugyanennyire a közönség dönti el. Egy-egy ilyen döntésben pedig nagyon benne van az, hogy hova sorolja a dal előadóját. Lehet, hogy a dalaim azért keltenek időnként ilyen erős hatást, mert sokan úgy gondolják, hogy én egy olyan álláspontot képviselek, amely már önmagában értelmezi a dalszöveget. Előfordult, hogy ugyanannak a számnak más előadó esetében egész más jelentése lett. Ezek a hatások nyilvánvalóan összeadódnak. De azok a dalok terjednek, azokat veszik át sokan, akár egy cikk linkjeként, amelyek erős indulatokat ébresztenek, amikre ezért nagyon sok reagálás, kattintás érkezik. Hiszen pont ez ennek az egész internetes társadalomnak az árnyoldala, hogy mindenki a kattintásokra hajt, és nem feltétlenül a minőségre. Ez viszont ténylegesen azt a hatást erősíti, hogy ha valamiben bármilyen politikai vonulatot vélnek felfedezni, azt jól ki is hangsúlyozzák.

Jó példa erre az István, a király, ami idén már harminchét éve, hogy megjelent, és amikor újra bemutatásra kerül, valahogy mindig kiderül róla, hogy éppen milyen értelmezésben szól hozzá a politikához. Hogy éppen kivel lehet azonosítani Istvánt is, meg Koppányt is. Holott én azt gondolom, hogy a darabnak pont az az ereje, hogy minden korban érvényes helyzetet mutat fel, hiszen általános dolgokat fogalmaz meg.

Volt olyan dalod, amit teljes mértékben félreértettek?

Mondok egy példát arról, mennyire mást jelenthet egy dal különböző helyeken, helyzetekben. A Szabadnak születtél egészen más irányultságú érzelmeket kelt határokon belül és a határokon kívül. Ez a szám valahol arról szól, hogy a kisebbségnek is vannak jogai, hogy mindenkinek joga van boldognak lenni ott, ahol született, és joga van ahhoz, hogy abban az adott kultúrában kiteljesedjen. Ez Magyarországon, ahol magyar az államalkotó nemzet, és a polgári, liberális, szabadelvű gondolkodás leginkább a városi értelmiség kiváltsága maradt, valamilyen formában kiváltja a magukat nemzeti többségnek gondoló nacionalista indulatokat. Hogy úgy mondjam, itthon nem így képzelik a nemzeti dalt, sőt, sokszor nemzetietlennek, időnként kifejezetten magyarellenesnek is titulálják, pedig hát Kölcsey és Vörösmarty is szerepel a szövegben, és a magyarországi kisebbségek iránti szimpátiát, rokonszenvet tükrözi. De ugyanez a dal Romániában, ahol a kisebbség viszont magyar, hihetetlenül erős hatást vált ki más irányban, hiszen ott ők a kisebbség, akik szabadnak születtek, és akiket ugyanolyan jogok illetnek, mint a nemzetalkotó többséget. Ott nagyon erős nemzeti jelleget kap a dal. Vagy egy még ártatlanabb példa, az annak idején Koncz Zsuzsi által énekelt, eredetileg Fonográf által játszott Jöjj kedvesem, ami eredendően egy nagyon egyszerű szerelmes dal. Magunk is nagy megdöbbenéssel vettük észre, amikor Erdélyben turnéztunk még az előző rendszerben, hogy hihetetlen érzelmeket tud kiváltani, ha az elszakított nemzetrészekre gondolnak közben. Szóval a mintázat onnan nézve válik igazzá, ahonnan nézzük.

Gáz van, babám! címmel jelent meg az új album. Mi várható még a közeljövőben, akár szerzőként, akár előadóként?

Az én koromban egy művész – ha normális – azért nagyjából tudja, hogy már nincs a pályája csúcsán. Hogy fizikai, szellemi adottságai előrehaladott korával már nem a legjobb formájukat mutatják. Ha rábeszélik, ha van közönség, ha azt mondják, hogy szükség van rá, és fontos, hogy ott legyen, akkor persze nehezen áll ellen. De a belső indíttatás, hogy még mindig mutogassam magam, és minél több helyen fellépjek, már nagyon kis lánggal ég. Nem mondom, hogy teljesen kihunyt bennem, mert egy-egy koncerten, amikor érzem, hogy egy vagyok a közönséggel, azért az nagyon jó érzés. De nem vállalunk el minden felkérést, mondhatnám, válogatósak vagyunk. Annak viszont nagyon örülök, ha fiatalabb előadók veszik a bátorságot, és feldolgozzák egy-egy régebbi szerzeményemet, ilyenkor látom, hogy egy jól megformált énekelt szöveg maradandóan érvényes lehet különböző időkben is.

Az alkotókedvet illetően viszont nincs okom panaszra – most éppen Koncz Zsuzsi új nagylemezére írom a dalokat, és nem tagadom, hogy kíváncsian figyelem a Gáz van, babám! számainak fogadtatását, mert most megint azt gondolom, a 75. évemben járva, hogy talán tényleg ez lesz az utolsó nagylemezem. És remélem, hogy még egyszer élőben be is tudom mutatni a dalokat a jövő áprilisra tervezett Aréna koncerten.

További információk Bródy János, illetve a GrundRecords Facebook-oldalán!

Kovács Attila
Forrás: langolgitarok.blog.hu – 1. rész és 2. rész