106

Søren Sveistrup: A gesztenyeember

Horváth Gábor könyvkritikája

soren-sveistrup-a-gesztenyeember

Søren Sveistrup könyvét azzal reklámozza a borító, hogy „Hátborzongató pszichothriller a Gyilkosság – The Killing filmsorozat szerzőjétől”. Bevallom, nekem most ennyi elég volt, hogy levegyem a polcról, bár rendszerint az ilyen feliratokat el sem olvasom a könyveken, vagy jókat vigyorgok azon, hogy Lee Child és Stephen King bármihez adja a nevét és ajánlását.

A The Killing azonban az elmúlt évtized talán legjobb bűnügyi sorozata volt, amelyben két mélyen árnyalt, jól felépített karakterű nyomozóval követhetjük végig egy (majd még egy, majd még egy) gyilkosság felderítését. Egy rendkívül fordulatos, nyomasztó krimi, amelyet nagyon nehéz überelni, ha egyáltalán lehetséges. Nem csoda, hogy érdekelt, milyen lehet a filmsorozat szerzőjének regénye.

A tévészéria és a kötet között a hasonlóságok azonnal szembeszökők. Itt is egy férfi-nő zsarupárost kapunk, hasonlóan sok elterelés, mellékszál van a történetvezetésben, valamint a hangulat ugyanúgy sötétebb, mint a naptalan, csillagtalan skandináv éjszaka. A nyomozók folyton lyukra futnak, és időnként betekintést kapunk párosunk magánéletébe is. A szerző, Søren Sveistrup egyik nyomtól a másikig lohol a két, eleinte nem túl lelkes detektívvel – és az olvasóval ‒, hogy aztán mindenhol a sorozatgyilkos árnyékát lássa csak elsuhanni, amint elhagyja a tetthelyet. A gyerekeiket elhanyagoló anyákra vadászó pszichopata okosabbnak és felkészültebbnek bizonyul a hekusoknál, motivációja pedig eleinte nem világos. Kissé kaotikus volt az egész, aztán valahol a kötet felénél kezdtem ráébredni, hova fog végül vezetni a történet. Könyvbeli zsarunyelven: összeállt a kép. Úgy éreztem, tudom, ki a tettes. És tényleg jó irányban kapiskáltam. Ám ezt megtartom magamnak.

A már sokat emlegetett filmsorozat egyik nagy előnye, hogy minden sötétsége mellett a két fő karakter hibáival együtt is szerethető. Sarah Linden és Stephen Holder kemény, erős emberek, akik rendezetlen magánéletük mellett is úgy tudnak megmártózni a szennylében, hogy alapvetően tiszták maradnak, ráadásul közben megkedveljük őket. Ugyanezt sajnos nem tudom elmondani A gesztenyeember párosáról. A női karakter, Naia Thulin kifejezetten idegesített ostobaságával. Pedig a könyvbeli Thulin és a filmbeli Linden – hátterüket tekintve – egymás ikertestvérei, és mégis… Kezdem azt hinni, hogy Mireille Enos hozta ki Linden figurájából azt a pluszt, amit abban látok, és nem a karaktert megálmodó Sveistrup. Ugyanez a helyzet a férfi duó esetében. A filmbeli Holder (Joel Kinnaman) üdítő jelensége mellett az itt szereplő Hess igencsak sótlan, mint egy vesebajos ebédje, bár Thulinnál azért jobb. A regény amúgy is telített nem éppen szeretetre méltó alakokkal (mégiscsak egy skandináv krimiről van szó, azokban pedig ugyebár mindenki lelki sérült).

A gesztenyés motívum 10/10 pont, meg maga a történet is. Utóbbi elég összetett és brutális. Mégis volt bennem összességében egy kis hiányérzet. Talán, mert a szerzőnek nem sikerült megvezetnie, és számomra annyira nyilvánvalóak voltak a hamis nyomok. Ám a könyvbeli dán rendőrségnek (vagy inkább rend/dőreségnek) nem voltak azok, és ezért egészen érthetetlenül reagáltak az események menetére. Mindez még az egyénenként egyébként érthető indítékok mellett is nagyon furcsa és hihetetlen, sőt hiteltelen. Hozzá kell tenni, hogy a végén összefutottak a szálak, a lezárás elég erősre sikerült, bár sablonokkal kivitelezve.

Mi a legidegesítőbb a könyvben? Egyértelműen a kötelező nyelvcsapások tömkelege a nem éppen viking ősökkel bíró dánok, pontosabban a sokszínűség irányába. Ennek, úgy látszik, kötelezően szerepelnie kellett, holott jelentősége nincs. A 16. oldalon a 15 tagú szír család: „mintacsalád, amely éppen most lépett le egy női magazin lapjáról”. Mert ugyebár a szír családok pont magazinokról szoktak lelépni mintaként… Ellenben „echte” dán főszereplőnk (31. o.): „Csak egy családot látott és az idillikus mindennapjaikat. Olyasmit, amit ő a háta közepére sem kívánt volna.” A 80. oldalig vagy tíz egzotikus hátterű „dánnal” ismerkedünk meg, akik mind szimpatikus alakként lettek bemutatva. Nehru(?!), az indiai szomszéd önként és dalolva festi ki nyomozónk lakását – akivel akkor találkozik először ‒, Hussein Majid főorvos igazi sármőr, a miniszter japán titkárnője kiváló, a thai házvezetőnő szintén szimpi, et cetera. Ezzel szemben tulajdonképpen egy „dán” dán sincs a kötetben, aki ne bírna komoly defekttel, és tán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a sorozatgyilkost sem a kisebbségek között kell kutatnunk... Írónk hozza a politikai kötelező beszólást is: „Sebastian bátyja korlátolt (sic!), neoliberális megjegyzéseket tett az állammal és a társadalommal kapcsolatban…

Sveistrup tehát egy egész, komplex gazdasági világnézetet képes beosztani a korlátolt címke alá. Egyébként is elég humorosnak érzem, amikor skandináv írók saját társadalmuk igazságtalanságait ostorozzák szöges ösztökével, hátuk mögött egy igencsak szerencsés történelmi fejlődéssel, komoly szociális hálóval és mély pénztárcával. Érthetetlen, miért gondolják, hogy ezt a biciklit ennyire tolni kell egy krimiben, pontosabban inkább nem akarom elképzelni ennek az okát, mert a végén még alufóliasisakban fogom várni az űrhajón leereszkedő háttérhatalmat mozgató kétfejű rózsakereszteseket, hogy piramist építhessünk végre jetikből. Esetleg a biciklit azért kell ennyire tolni, mert magától már nem gurul? Szerencsére ezek a kötelező polkorrekt körök a kötet harmadától elhalnak, és jön az igazi krimi, igazi dán elmebetegekkel.

A Partvonal kiadása amúgy nekem tetszik, könnyen kézben tartható, esztétikus kis fűzött kötet, elég ütős borítóval. A magyar szöveggel kapcsolatban nincs kifogásom, helyesírásilag sem tűnt fel semmi komoly probléma. Nyilván nem egy száz évet és száz olvasót kibíró produktum, de tisztességes darab. Összegezve: A gesztenyeember egy komoly thriller, amellyel talán túl szigorú voltam az értékelés során (tele a tö… hócipőm a PC-vel, mint az érezhető volt, gondolom), de egy kicsit többet vártam tőle. Hogy kiknek való? Szögezzük le: a történet igencsak brutális, szellemileg megterhelő és nem utolsósorban véres, így mindenekelőtt azoknak javallott, akik bírják gyomorral!

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2020.09.28