A kés és összecsukható változata évszázadok óta segíti az embert a túlélésben, olyannyira, hogy szinte természetesnek vesszük, hogy a kezünk ügyébe akad, ha szükséges. Érdekes, hogy néha egy szorultabb helyzetben éppen egy női táskából kerül elő. Valaha divat volt bicskával falatozni még a vonaton is. Ez ma már nem módi, de egy zsebkés az evésen túl is hasznunkra lehet. Összegabalyodott a cipőfűző? Ki kellene nyitni egy csomagot vagy dobozos üdítőt? Kilazult a csavar? Szeretnénk megszabadulni egy műanyag fűzésű árcédulától? Egy életrevaló ember ilyen problémákat igyekszik maga megoldani.

Ókori római kanálgép

Érdekes, hogy a magyaroknál körülbelül 300 éve jelent meg a bicska, legalábbis ezt állítják a történészek, akik úgy gondolják, hogy a török hadsereg révén jutott ide. Mások szerint őseink már korábban (talán a XIV. században) is ismerték a zsebkést. Mindenesetre a magyar kultúrában szép hagyománya alakult ki mind a késes mesterségnek, mind pedig az eszköz használatának. Nem egyértelmű, hogy a szó eredete török, amely kun közvetítéssel kerülhetett be nyelvünkbe, vagy saját nyelvfejlemény, s a bicsaklik, behajlik igével rokon.

Az emberiség történetének távlatait vizsgálva még nagyobb a homály. Nincsenek könnyű helyzetben a kutatók, mert a korai civilizációknál – az egyiptomi, római, görög, perzsa és a hun népek életében – mind vannak nyomai az összecsukható kés használatának, és az is szinte biztosra vehető, hogy hódító hadjárataik révén a leigázottak között is elterjesztették. A tudósok jó része éppen ezért arra az álláspontra jutott, hogy nem egy adott helyen és időben született a találmány, hanem egymástól függetlenül és elszigetelten több helyen és nagyjából egy időben. Valószínű, hogy a világ népei már azelőtt forgattak bicskát, mielőtt első írásos emlékeik megszülettek volna. Mindenesetre a legkorábbi lelet egy római kori katonai bicska (Fitzwilliam Múzeum, Cambridge), kora szerint a Krisztus után 200-300 körüli évekből. A nagyrészt ezüst „kanálgép” viszonylag jól átvészelte az elmúlt évszázadokat, a kanál, villa, tüske, fogpiszkáló és spatula része jó állapotú, csak a vas késpenge korrodálódott erősen.

Egy egészen icipici bicska és egy zsebkés

Bicskát nemre, korra, társadalmi helyzetre, hovatartozásra való tekintet nélkül használt az emberiség. Idehaza szinte kultusza alakult ki. Férfiember enélkül nem is lehetett igazán férfi, de asszonyok is birtokolták. A Kárpát-medence egyes vidékei, települései például egyenesen a nagybecsű vágószerszámhoz kapcsolódó férfivirtus miatt váltak ismertté. „Bicskás”, „kacor” és hasonló becenév akár évtizedekre, sőt évszázadokra hozzáragadhatott valakinek a nevéhez. Ha a székelyeket nem így emlegetnénk, talán meg is haragudnának. De a kacor virtus jellemző volt a hortobágyi, somogyi, őrvidéki legényekre is. A „hűséges jószágot” nagy becsben tartotta gazdája, gyakran öröklődött apáról fiúra. A történelem során számos példa akad, amikor valaki – akár egy uralkodó – a másiknak kést ajándékozott a tisztelet és a megbecsülés jeléül. A bicskára még ma is azt szokták mondani, hogy a férfi ékszere. Készítésének is gazdag hagyománya alakult ki hazánkba.

Hogy miért született ez az összecsukható változat? A zseb volt előbb vagy a zsebkés? Nehéz ezt már megmondani. Az biztos, hogy a pusztában élők a „békanyúzóknak” köszönhették, hogy túlélték az évszázadokat. A szegényebbeknek csak bugylibicskára tellett. A nyele lehetett egyszerűbb, simára csiszolt vagy szépen díszített, faragott fa, csont, szaru, a pengéjét könnyedén a nyél hasítékába hajtható. A tehetősebbeknek rugós záródásút vettek, ez már védett a véletlen becsukódástól.

Minden nemzetnek, kultúrának megvannak a késes hagyományai. Franciaországban például tájegységekre jellemzően specializált formájú bicskák születtek. Szerencsére nekünk is bőven jutott a változatokból idehaza, még ha a bicskakészítés nem is kifejezetten magyar specialitás, és tájegységtől, ízléstől függően igen változatos forma- és díszítésvilágot mutatnak. A XVII-XVIII. században nagy hírűek voltak a szegedi, rimaszombati, gyöngyösi késesek, akik magas minőségben készítették mind a „bugylit” (kusztorát), mind a „rugóst”. Céhlegényeik bejárták a környező országokat, számos helyről szerzeték és hozták haza tudásukat, hagyományainkban ezek ma is tovább élnek. Több szakmát kellett kiszolgálniuk, ezért sokféle bicskatípus létezik: „juhászbicska”, „szalonnázó” az aratásra tartó parasztoknak, akik a földeken uzsonnáztak, matróz-, halász-, gyerekbicska. Híres késesek nevét öregbítő típusok: a szegedi Sziráky József a nagy árvíz emlékére alkotta meg a „halast”, a „náder” szintén egy szegedi mester, Náder Ignác hírét viszi. A „gráci” pedig eredetére, német iskolára utal. Összesen tíz típust tartanak hagyományosan magyarnak: az említetteken kívül még a cakli, maskara, fejesgörbe, körmölő, rác. A legnépszerűbbek ezek közül a fejesgörbe, amelyik csupa ív, csupa hajlat, a pengéje is, a nyele is; a maskara, amely egy masszív munkakés, és senki nem tudja, honnan származik a neve; valamint a szalonnázó, amely nevéhez híven csak étkezésre használható, vékony, hosszú pengéje munkavégzésre alkalmatlan, ezért régen úri bicskának is mondták.

Manapság sokan kedvelik a multifunkciós zsebkéseket, amelyekbe a konzervnyitótól a csavarhúzón át a villáig sokféle eszközt beépítenek. Őszintén szólva a nagyapámtól gyerekkoromban kapott kicsi halas bicskámmal – amihez szép emlékek fűznek – legalább olyan jól boldogulok, mint mások a MacGyver filmsorozat hatására elterjedt svájci bicskájukkal. Semmi kétség, ott a helye a női táskában!

SzaSzi írása

Források: magyarkesek.hu, nol.hu, player.hu, kesblog.hu, tiboru.blogrepublik.eu, szaszregen.ro

A képek a flickr.com, a pikist.com és a Wikimedia Commons gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A (papír)zsebkendő
2. rész: A rúzs
3. rész: Az összecsukható esernyő
4. rész: A zsebtükör
5. rész: A napszemüveg
6. rész: A rágógumi
7. rész: Az öngyújtó és a gyufa