Be kell, valljam, elég sokáig húzódoztam Ljudmila Pavlicsenko emlékezéseitől, mivel nem igazán bízom a szovjet memoárokban, ismerve az 1945 és 1990 között megjelent ottani emlékiratok valóság-, pontosabban valótlanságtartalmát. Nincsenek egy szinten a németekével (lásd Erich Sommer: Luftwaffe sas), bár lehet, azért, mert utóbbiaké – mint veszteseké – kritikusabbak akkori ténykedésükkel kapcsolatban, míg a győztes gőgjét igazolja maga a győzelem ténye.

Ljudmila Pavlicsenko (1916-1974) kétségkívül izgalmas személyiség lehetett. Művelt, ám igencsak párthű családból származott (édesapja komisszár volt a polgárháborúban a bolsevik oldalon), ami kiváló pedigrét – és egyben veszélyt – jelentett még Sztálin idején is, és apjának jó kapcsolatai voltak prominens szovjet katonai vezetőkkel. Nem lehet kétséges, hogy ez komolyan hozzájárult későbbi hírnevéhez és ahhoz, hogy elvezényeljék a frontról az agitprop osztály számára. Elvégre mi lehetett volna jobb reklám az „irtsd a nácit” szlogennél? Hát az, ha ezt egy nővel mondatják! A sztálinizmus / kommunizmus különösen nyugaton szerette magát a nők felszabadítójaként beállítani, s a nyugati értelmiség jelentős része ezt – ismerjük el – nagyrészt kritika nélkül benyalta annak idején. Némi igazság volt is benne persze, noha személy szerint olyan nagy haladásnak nem tartom, ha egy nő háziasszony helyett mondjuk esztergályos lesz a traktorgyárban…

Milyen az emlékirat maga? Hát olyan, amilyet egy elhivatott sztálinista csak írhatott a 60-as években. Az emlékirat elfogulatlanságára csupán egy mondatot emelnék ki Pavlicsenkótól: „Szeptember elsején a náci Németország megtámadta Lengyelországot… és Lengyelországot teljes egészében (sic!) megszállták a németek”. Mint látható, nemcsak a német-szovjet megnemtámadási szerződés (aljas: Molotov-Ribbentrop-paktum) nem létezik Pavlicsenkónál, de a szovjetek ott sem voltak, nemhogy megszállták volna Lengyelország keleti felét! Azt már talán mondanom sem kell ezek után, hogy Pavlicsenko a holodomort meg sem említi, holott annak idején bizonyára látta az utcán a tömegesen éhhalált haló ukránok ezreit…

A német támadást követően egy gyári lövészklub tagjaként azonnal jelentkezett önkéntesnek. A frontvonal déli szakaszán működött Odessza és Szevasztopol ostroma során, és Moszin-Nagant 1891/30-asának, valamint SZVT-40-esének a feljegyzések szerint 309 áldozata volt 1941-1942 során. Kétségtelenül legjobb részei a memoárnak az egyes mesterlövész-bevetések leírásai. Nincs belőle ténylegesen túl sok, olyan 4-5 emlékezetes eset szerepel a kötetben, amelyekre vissza tudok emlékezni alig egy héttel a befejezés után. Ezek túlzásaikkal együtt is életszagúak. A szovjet katonák természetesen mindig hősök, a románok és németek egészen pancserek és óriási túlerőben vannak. A beszámoló másik jellegzetessége, hogy Ljudmila ellenségei szinte mindig „nácik”. Na jó, néha „fasiszták”, és csak ritkán németek vagy románok. Egyébként észrevették, hogy német memoárok esetében még csak előfordul, hogy a szovjetek bolsevikok, de a britek sosem konzervatívok vagy liberálisok, hanem britek, és az amerikaiak sem republikánusok vagy demokraták? Természetesen ez szintén a propaganda része, hiszen egy németet, románt megölni sokkal súlyosabbnak tűnik (pláne a memoár írásakor, mikor már mindkettő szövetséges a Varsói Szerződésben), mint egy „nácit”, hiszen az utóbbiak tuti gonoszok, akiket kinyuvasztani dicsőség!

Ha a múltkor Sommer esetében azon rágódtam, hogy vajon mennyi túlzásba esett íráskor, akkor itt ez fokozatosan megtörtént. Cáfolni nem tudom, majd a jövőben fogja valaki vagy nem, de a propaganda alighanem jócskán felnagyíthatta a valóságot Pavlicsenko esetében. A 309 igazolt kilövés egyszerűen túl soknak tűnik a fronton töltött időhöz (1941. augusztus – 1942. június) képest, legalábbis számomra. Jól tudjuk ma már, hogy a kommunisták nagyon szerették kiszínezni a sztorijaikat, gondoljunk csak a sajátjai által megölt, majd azt a németekre fogó Osztapenko esetére (melyet már régebben kibogozott Gosztonyi Péter, majd újból Ungváry Krisztiánék).

Az emlékirat utolsó harmada már nem frontharcosnői emlékekről szól. Van itt izgalmas előadás, hogyan született cselekedeteiről propagandaregény (amit egy szemüveges bürokrata ültetett át realitásról bolsevikra), utazás az Egyesült Államokba (ahol összebarátkozott a First Lady-vel és szópárbajokat vívott az amerikai sajtó képviselőivel), valamint propagandaút Nagy-Britanniába. Pavlicsenko eljutott Coventry-be is, ahol a brit munkások által a Szovjetuniónak röntgenkészülékekre gyűjtött pénzt vette át. Ha most gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy valószínűleg ez lett a világon leginkább tanknak kinéző röntgenkészülék… Az is izgalmas – ismerve, hogy fél Hollywood már akkor is kriptobolsevik volt, akiket részben magyarok szerveztek be ‒, mikor Ljudmila találkozott Chaplinnel, „a Szovjetunió nagy barátjával”. Chaplin ugyan mindig tagadta, hogy kommunista lett volna, de Sztálint sosem nevezte diktátornak, sőt 30-as évekbeli tisztogatásait csodálatosnak tartotta, amely megszabadítja ezt a „Szép új világot” az ellenség ötödik hadoszlopától. Aztán persze ő is azok között volt, aki csodálkozott, mikor a McCarthy-féle kommunistavadászat (amelyet a mai napig „boszorkányvadászatnak” mondanak, holott bizony volt valós alapja) idején megtalálták…

Összegzés: Pavlicsenko memoárjának kiadása mindenképpen örvendetes, mivel triplán is hiányt pótol. Szovjet emlékirat kiadása nem volt divat az utóbbi években, mesterlövészéből mindig is hiány mutatkozott, női katonákéból meg pláne. A Kossuth Kiadó kötete esztétikus a maga módján, amely ugyan csak fűzött, de elég jó minőségűnek tetszik. A vöröses borító passzol a tartalomhoz, a szöveghez táblákon fényképeket mellékeltek, ennek szintén örültem. Maga a tartalom inkább körülményei és írója folytán különleges, mintsem kiemelkedő minőségű. A fordítás ezúttal is dr. Molnár György munkája, melyben nem találtam kivetnivalót.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.