54

Dombóvári Zoltán: Netperces novellák

Könyvkritika

dombovari-zoltan-netperces-novellak

Dombóvári István legújabb könyve, a Netperces novellák létezése minden aspektusával legalább két generációt szándékozik megszólítani: azt a bizonyos sokat emlegetett Z-generációt és a régebbi X-, esetleg Y-generációt. Teszi mindezt az olvasás, illetve a különböző modern technológiák használata kapcsán.

Már ahogy ránézünk a kötésre, borítóra, az egy laptopot imitál, és ahogy felcsapjuk a könyvet, el kell fordítanunk a megszokott szöghöz képest, hogy olvasni lehessen. Ez egyértelműen a fiatalok figyelmét akarja megragadni. De a cím Örkény István Egyperceseire játszik rá, erre pedig egy olvasottabb ember kaphatja fel a fejét.

Ugyanezzel a szándékkal két előszó olvasható a könyv elején: Előszó 18 év alattiaknak és Előszó 18 év felettieknek. Más-más hangnemben, más-más szókinccsel, de az üzenet ugyanaz: Olvass! Olvass másképp! Az első Előszó olvastán kissé tartottam attól, hogy Dombóvári teljesen átmegy szlengbe, és akkor én biztos leteszem a könyvet. Hiszen rétegnyelv csak annak a rétegnek a „szájából” hangzik természetesnek, amely használja, ellenkező esetben csak paródia, imitálás. A „csá”, „teló”, „kúl” és társai jól hangzanak a humorista Dombóváritól, de túlzás az irodalmár Dombóváritól. Szerencsére félelmeim nem igazolódtak, az író köznyelvet / irodalmi nyelvet használ, és ez lehet kapcsolódási pont is, hiszen ezt a belső nyelvváltozatot minden generáció érti és használja.

A könyv – címéből sejthetően – ember és technológia egymásra gyakorolt hatásairól villant fel pillanatképeket. Nem csak simán ferde tükröt, hanem „fekete tükröt” tart az olvasó elé. (Black Mirror – A Fekete tükör: utalás arra a sci-fi sorozatra, amely disztópikus történetekben az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeit mutatja be.) Olyan témák jelennek meg, amelyek többé-kevésbé mindennapjaink részei vagy (ha akarjuk, ha nem) részeivé lesznek. Például az okosotthon – csakhogy Dombi novellájában ez fellázad gazdái ellen. (Eszembe jut erről egy vicc: A kommunizmus idején a székely bácsit Amerikában élő fia „okosvécével” ajándékozza meg. Az ajtó önműködő: ha felkapcsolják a villanyt, nyílik kívülről, ha lehúzzák a vécét, nyílik belülről. Néhány hónap múlva lelkesen érdeklődik a fiú, hogyan vált be. Erre az apja: – Úgy, fiam, hogy azóta hol kinn sz*runk, hol benn hálunk… Hát valahogy így.) Vagy a GPS, amely az „Életben” navigál; az antik vázában talált pendrive, amelyről Jézus szól hozzánk; a chat, a társkeresés buktatói, az interneten tanító sikerguruk, a sorozatfüggők.

Gyakori élmény mindenki számára a névtelenség takarásából kommentelők, beszólogatók olvasása, Dombi ezt is érinti. Vannak tragikus témák: „Elégedett mosollyal az arcán belesétált egy képernyővédő-szerű, rajzolt naplementébe. Soha többé nem látta senki. A mentős csóválta a fejét:  – Ez már a sokadik fiatal, aki úgy hal meg, hogy annyi időt tölt a számítógépe előtt, hogy enni és inni is elfelejt. Kár magáért. Jó utat, fiam…” Vannak abszurd novellák: a tulajdonosa internetes „viselkedése” miatt öngyilkos mobiltelefon, a kutya szelleme vagy (az ókortól Szabó Magda szenzációs regényén keresztül napjainkig) a sok szimbolikát hordozó ajtó témával. Miért olyan tragikusan magas a gyermekekkel való bűnös visszaélések száma, amikor elméletileg korhatárhoz kötött például a Facebook, a Google-szolgáltatások vagy a különböző játékok? Ugyancsak elméletileg gyerekek csak korlátozott módon lehetnének jelen a virtuális térben… Egyik fő ok az életkor letagadása lehet. Vajon a Dombi-novellában kerül egy utolsó modernkori lovag, aki becsületesen bevallja az életkorát?

Érdekes kettőssége a könyvnek az is, amit csak szubjektív módon tudok megmagyarázni: a humorista író miatt egy olyan előzetes elvárással fogtam neki olvasni, hogy most könnyed, vicces sztorik következnek, majd jókat fogok nevetni jó poénokon. Ehhez képest a témák igenis komolyak, húsbavágóak, és maximum fekete humor van bennük. Mindennapi létezésem részei, nehéz kérdéseket vetnek fel, és a befejezések sem feltétlenül hepiendek. Mégis van a novellákban egy könnyedség, mintha az író a problémák tudatosítására fókuszálna és nem a belekeseredésre. Ez a humor lényege. Ez Dombi könyvének a lényege.

Nem először tapasztalom, hogy novelláskötetet nem szeretek olvasni. Legalábbis nem a regénynél megszokott módon, folyamatosan, „kiolvasásig”. Főleg azon szerzők esetében, akik amúgy (hagyományos vagy internetes) periodikákban közölnek. Ami havonta / hetente / alkalmanként élvezhető, elgondolkodtató, ütős, az egy könyvben tálalva számomra sok. Tolakodó, erős, visszahúzódásra késztet. Így egyben Dombóvári is sok. De a Netperces novellák az a típusú könyv, amely jó helyen van az éjjeliszekrényen: többször felütni, lassan és a novellákat jól megemésztve olvasgatni. Tinédzserek és felnőttek, szülők és egyedülállók, korosztálytól, nemtől, végzettségtől és társadalmi helyzettől függetlenül bárki megláthatja tükröződni magát Dombi „laptopjának” képernyőjén.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com

2020.09.08