143

Mick Herron: Utolsó befutók

Könyvkritika

mick-herron-utolso-befutok

Ha kémregényről van szó, John le Carré immáron megkerülhetetlen. Minden alkotást óhatatlanul is a mester műveihez hasonlítanak, az ő nevével fémjelzik az ajánlókat, a brit regényíró etalon lett. Nincs ezzel másként az Utolsó befutók sem, a borító hátlapján azt olvashatjuk, hogy a szatirikus kémtörténet le Carré rajongóinak kihagyhatatlan. Meg tudom erősíteni: Mick Herron 2010-es könyve egy szórakoztató, jól felépített kémregény.

Az Utolsó Kör a brit titkosszolgálat egy olyan részlege, amely parkolópályára helyezett ügynököket foglalkoztat. Olyanokat, akik a Szolgálatnál valami hibát követtek el; ahhoz nem elég súlyosat, hogy kirúgják őket, ám fontos feladatot már nem bíznak rájuk. A szinte még újoncnak számító River Cartwright például a záróvizsgáján bukott el, amikor terepen kellett volna meghiúsítania egy szimulált bombatámadást a londoni metróban. River elvétette a célpontot, az eredményt pedig, noha a valóságban nem következett be, a dossziéjában rögzítették: százhúsz ember meghalt vagy súlyosan megsérült, harminc millió font értékű anyagi kár keletkezett, két és fél milliárd fontos veszteség érte az idegenforgalmat. Ezekkel a mutatókkal River még az Utolsó Körbe sem juthatott volna be, ha a nagyapja (River csak VB-ként, azaz Vén Bolondként hivatkozik rá) nem egy legendás hírű, nyugalmazott kém.

Az Utolsó Kör emberei, az utolsó befutók (angolul slow horses – talán még a magyarnál is sokatmondóbb) hasonló szégyenfoltokkal rendelkeznek, és mára meglehetősen jelentéktelen feladatokat végeznek, Catherine például a Leeds/Bradford térségében az elmúlt három évben felvásárolt ingatlanokat felsoroló jelentést veti egybe az ugyanebben az időben készített bevándorlási adatokkal. A részleget Jack Lamb vezeti, aki nem rejti véka alá, mit gondol a beosztottjairól, ahogy egyébként a Regent’s Parkban, a Szolgálat főhadiszállásán tevékenykedő, a hierarchiában sokkal előkelőbb helyet elfoglaló kollégáival szemben is meglehetősen bárdolatlan stílusban beszél. Egy nap azonban akcióba lendül a csapat, szinte csak úgy spontán módon. Valakik elrabolnak egy pakisztáni származású egyetemista fiút, és a fogvatartók a lefejezését tervezik, élőben közvetítve a neten. A szálak előbb jól összekuszálódnak, majd kiderül, hogy minden mindennel összefügg, és még River látványos bukása a záróvizsgán is a helyére kerül.

Mick Herron 2010-ben ezzel a kötettel indította útjára az Utolsó Kör-sorozatát. (Azóta kilenc részesre duzzadt a széria: hat regény, három kisregény.) Az első kötet nagyszerű felvezető: remek sztori és szereplők, mélységi karakterábrázolás. A figurák múltja és a befejezés által felsejlő jövő jól mutatja: rengeteg potenciál van még az Utolsó Kör szereplőiben. A karakterek a maguk hibáikkal együtt is szerethetők. River fiatal, felfelé törekvő, aki képtelen elfogadni, hogy már a karrierje elején száműzték, és minden porcikájával arra törekszik, hogy „lehagyja” az utolsó befutókat. A csapat viszont meglehetősen színes, és vannak közöttük olyanok is, akik Rivernek szöges ellentétei. Catherine dolgozott már a főnökök mellett is a Szolgálatnál, aztán alkoholproblémákkal küzdött – neki nincsenek illúziói, ő nem dédelget olyan álmokat, mint River, talán már nem is vár semmi újat a holnaptól. Min, az osztag hackere látszólag elégedett a mindennapjaival, és – mint a számítógépes zsenik úgy általában – kicsit fölényesen viselkedik a többiek előtt, amiért azok nem képesek a kibertérben ugyanúgy mozogni, de az ő múltjáról az első részben nem tudunk meg eleget.

Jack Lamb, a részleg vezetője is némileg a homályban marad. Érdekes figura, egyszerre taszít és vonz. Modortalan viselkedése a határokat feszegeti: az egység dolgozóival szemben többnyire udvariatlan, a felettesei előtt is nyers és faragatlan; böfög, fingik, néha mosdatlan, bűzlik, ugyanazt a ruhát hordja. Mindez azonban bizarr módon érdekessé is teszi. A mindent megtapasztalt ember nyugalmával kezeli a dolgokat, az a fajta, aki krízishelyzetben is higgadtan viselkedik, mint akit már semmivel sem lehet a nyugalmából kizökkenteni. A múltja (ami feltehetően magyarázattal szolgálna néhány magatartásbeli kisiklásra) nem válik nyitott könyvvé az olvasó előtt, gyanítom, hogy a következő részekben több is kiderül majd róla.

A regényben egy Albion Hangja nevezetű, rasszista, szélsőséges (és méreteit meg befolyását tekintve nevetségesen törpe) szervezet rabol el egy pakisztáni fiút, hogy megmutassa, Angliában ki az úr. A háttérből a szálakat azonban a titkosszolgálat mozgatja, a konfliktus forrása pedig a hatalomvágy és a hatalommal való visszaélés, amihez – ha jól belegondolunk – nem kell sem rasszizmus, sem fajgyűlölő szervezet, sem terrorista. Ha tudunk olvasni a sorok között, akkor meglátjuk: Herron görbe tükröt tart elénk, amelyben az látszik, hogy tiszteletre méltó, választott politikusok és tisztviselők tesznek radikális lépéseket, ha veszélyben érzik a pozíciójukat, és nem állhat az útjukba semmi. Hacsak egy maréknyi száműzött kém nem, akiknek nincs veszítenivalójuk.

Mick Herron remek hangulatot teremt. Az Utolsó Kört úgy írja le, mint egy reménytelen, végső helyet, ahová bejárni dolgozni önmagában is depressziót okoz. Le Carréhoz hasonlóan sajátos és meglehetősen találó zsargont használ, amely kifejezetten jót tesz a könyvnek, és egy bizonyos rétegét képezi a hangulatteremtésnek. A Kutyák például a Szolgálat belső biztonsági osztagát jelenti, a végrehajtók az MI5 kommandósai.

A könyvsorozat alapján a hírek szerint tévésorozat készül, Gary Oldmannel Jack Lamb szerepében. Jelen sorok írásakor a forgatás még nem kezdődött el.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2020.09.01