322

Augusztus 28. – Az ágfalvi „csata”

Ezen a napon történt – Horváth Gábor írása

agfalvi-csata-emlekmu

Az első világháborús vereséget követően igen furcsán alakult a korábbi két testvérállam, Ausztria és Magyarország kapcsolata. Miközben hazánkat északról, délről és keletről is idegen hadak szállták meg, a nyugati határszél Ausztriával a béke szigetének számított. Ugyanakkor Damoklész kardja ott lebegett az ottani magyarság és a Magyarországhoz hű német és horvát ajkú lakosság feje felett.

A később Burgenlandnak elkeresztelt vidék a honfoglalástól kezdve mindig magyar ellenőrzés alá tartozott, a magyar korona jogát sosem kérdőjelezte meg senki a zömében németek lakta nyugat-magyarországi részekre. Előfordult persze, hogy egyes területeit elzálogosították királyaink, és olyan is, hogy átmenetileg német csapatok vették birtokba, de ettől még a Magyar Királyság része volt mindvégig. Az 1918-as vereséget követően azonban a győztes hatalmak Ausztriának kívánták juttatni ezt az etnikailag valóban túlnyomórészt németek lakta területet (míg mondjuk a szinte kizárólag magyarok lakta Csallóközt elvették tőlünk). Ezeket a híreket Magyarországon megrökönyödéssel fogadták. Bánffy Miklós külügyminiszter Bethlen Istvánhoz írt levelében így foglalta össze álláspontját Burgenland Ausztriának ítélésével kapcsolatban:

Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az Entente széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a mienk volt. Kívánja ezt akkor, midőn Ausztria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt, minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a háborúba. [...] Valóban perverz gondolat volt ez a követelés. Nyilván onnan származott ez, hogy Legfelső Tanács éket akart verni közénk és Ausztria közé. Gyűlölséget akart szítani az osztrák és a magyar nép között, hogy soha többé ne találhassanak egymásra.

Bethlen nem tévedett, utóbbi valóban szerepet játszott a látszólag igazságos – ám valójában számító és más döntéseikkel disszonáns ‒ etnikai határhúzásban. E valóban mélyen stratégiai sakkhúzás mellett Ausztriát kárpótolni akarták az olaszoknak átadott németek lakta tiroli (ma: Dél-Tirol) részekért. Magyarország pillanatnyi gyengesége miatt 1920. június 4-én kénytelen volt aláírni a megalázó és igazságtalan trianoni békediktátumot, amelyben hazánk lemondott az Őrvidékről is, benne Sopronnal Ausztria javára. Ennek ellenére az egész terület egy évvel később is még magyar ellenőrzés alatt állt. A rendelkezés szerint 1921. augusztus 27-28-án kellett a magyar közigazgatásnak és rendfenntartó erőknek elhagyni a térséget, hogy azzal párhuzamosan az osztrákok vegyék át azt. A reguláris magyar alakulatok 27-én meg is kezdték az elvonulást. Sopronban aznap haditanács zajlott le az ellenállni szándékozó különböző csoportok között. Igencsak vegyes volt az a félkatonai erő, amely megállítani igyekezett az osztrák foglalást. Alapja a Rongyos Gárdaként ismert paramilitáris csoport volt (az alsó képen), melynek vezetői és zömében Kecskemét környéki harcosai elszánták magukat a küzdelemre. Híres-hírhedt személyek gyülekeztek, hogy megnehezítsék az osztrák rendfenntartó erők bevonulását. Prónay Pál alezredes volt a fő szervező, de olyan alakok érkeztek megmenteni Sopront, mint Maderspach Viktor, az Erdélyből menekült híres vadász és gerillavezér, Egán Imre békési főispán, a kétszeres olimpiai bajnok úszó Halmay Zoltán, vagy Bónis Arkangyal ferences szerzetes(!). Kétségtelen, hogy mondjuk Héjjas Iván vagy Ostenburg-Moravek Gyula (a helyi csendőrök vezetője) korábbi ténykedése minimum megosztónak titulálható, de hazafiságuk, vezetői képességeik és elszántságuk megkérdőjelezhetetlen. Kemény emberek voltak, ám háborúkba ritkán mennek ministránsfiúk (és még ritkábban jönnek vissza)…

Ott voltak aztán a soproni bányászati és erdészeti főiskola hallgatói is a csatasorban. Nem meglepő, hiszen az iskola 1918-ban menekült csak el Selmecbányáról (1735-ben alapították!), s most úgy nézett ki, itt is vége a dalnak, ha nem akadályozzák meg Sopron átadását. A már említett Maderspach maga is hallgató volt éppen, nyilván szerepet kapott az ottani toborzásban. Hiába tartott még elvileg a vakáció, sok hallgató fegyverrel a kezében állt helyt e nehéz hetekben. Az augusztus 28-án Ágfalvához érkező csoport elég heterogén volt. Elég kézifegyver állt rendelkezésre: 1920. július 28-án Prónayék beütöttek Ausztriába, és egy – antant elől titkolt – osztrák fegyvertárat fosztottak ki Fürstenfelden, jelentős készletre téve szert. Sigray Jakab kormánybiztos, aki egyébként a terület átadásáért felelt, szintén szimpatizált a felkelőkkel, s más megyei potentátokkal együtt fű alatt támogatta azokat. A magyar kormány veszélyes hazárdjátékként tekintett a vállalkozásra – volt is benne kockázat bőven ‒, és hivatalosan mindent megtett ellene, de ténylegesen nem intézkedett. Történelmileg a felkelés egyik támogatója különösen érdekes, hiszen az a Windischgrätz Lajos herceg segítette a felkelők küzdelmét Ausztria ellen(!), aki egyébként az 1848-49-ben Magyarország ellen harcoló – és Győrt elfoglalóAlfred zu Windischgrätz unokája volt…

rongyos-garda

Augusztus 28-án az osztrák csendőrség és vámőrség csoportjai 11 oszlopban átlépték a történelmi osztrák-magyar határt, és megkezdték az átadandó terület megszállását. A Bécsújhelyből induló, Sopron felé nyomuló menet 15 órára zavartalanul érte el az Ágfalvát, ám a falu keleti kijáratánál megtámadta őket Héjjas Iván felkelő osztaga. Az osztrák csendőrök jobban voltak felszerelve, géppuskákkal is rendelkeztek, sőt egyes magyar források szerint vörös zászló alatt „csőcselék” is követte őket (ebben az időben az osztrák kormányt állandóan veszélyeztette egy esetleges baloldali szocdem-bolsevik puccs). Az ütközet nem volt túl heves, kimerült lövöldözésben, de a gerillák Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly (repülő ász volt a világháborúban 8 légi győzelemmel) és Maderspach vezetésével végül elfogtak és lefegyvereztek több csendőrt, sőt magát Robert Davy-t, Burgenland kijelölt osztrák kormánybiztosát is. Az összecsapásban néhány osztrák mellett egy felkelő is életét veszítette, Baracsi László kecskeméti gazdalegény. Ő lett a nyugat-magyarországi felkelés első hősi halottja. A „csata” során beérkezett Ágfalvára Ostenburg-Moravek Gyula csendőrzászlóalja, amely az osztrákok visszavonulása után lefegyverezte a felkelőket, hogy az antant lássa, mennyire nem támogatja őket a kormány. Közben azonban jelezte az „elfogottaknak”, hogy nem fog kivonulni Sopronból, sőt élete árán is megvédi, és csatlakozzanak az ő alakulatához, mert kész harcolni a felkelők oldalán. A kezére került osztrák csendőröket elengedte, hogy térjenek haza.

Az összecsapás jelentősége elsőre nem volt nagy, de érezhetően minden megváltozott. A felkelők apró sikere jelezte, hogy most van értelme ellenállni. Sigray Jakab megállította a reguláris magyar fegyveresek hátrálását, és Sopron város ujjongva vette tudomásul, hogy a másnapra tervezett osztrák bevonulás bizony elmarad. Mint kiderült, örökre. Az antant természetesen tiltakozott Sigray intézkedése ellen, ám utóbbi mosta kezeit, mondván, nem tehet arról, hogy a helyiek ellenállnak az osztrákoknak. Az ágfalvi összecsapást követően az egész térségben gerillaharc bontakozott ki, ahol a mindösszesen 3-4 ezer fős magyar fegyveres csoport ötletgazdag módon nyugtalanította a megszállókat. Elhitették, hogy létszámuk a ténylegesnél jóval nagyobb, és tökéletesen alkalmazták – a térséghez kiváló lehetőséget nyújtó ‒ „üss, majd tűnj el!” elvet. Ha volt a XX. század során Magyarországon tökéletesen alkalmazott gerillaharc, akkor ez volt az. A felkelők másfél hónap alatt megtartották magyar kézen az egész tartományt, sőt egy ízben maguk ruccantak át Ausztriába.

A harcoknak a diplomácia vetett véget, mikor Olaszország közvetíteni kezdett a felek között. Bár az Őrvidéket nem sikerült megmenteni, de erőfeszítéseiknek hála az antant kénytelen volt legalább abba beletörődni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak a hovatartozásról. Ennek eredménye pedig feltette a koronát a „rongyosok” és a felkelő nyugat-magyarországiak teljesítményére. Sopron e kevés elszánt hazafinak köszönheti, hogy népszavazást nyert, saját polgárai hűségének pedig azt, hogy ennek eredményeként magyar maradt.

A címlapképen az „Ágfalvi csaták és a soproni népszavazás emlékműve” című alkotás látható Ágfalva településről.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Békés Márton: A fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon. In: Vasi szemle, 2007/4.; Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története II. Soproni szemle, 1972/1.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.08.28