Egy tízéves fiúnak látszólag semmi más elfoglaltsága nem volt ezekben az időkben, mint megfigyelni mindazt, ami körülötte történik. Az önfeledt játékok a szabadban, a barátokkal való találkozások az oktatás megszűnésével egy időben szinte teljesen elmaradtak. A németek napról napra közelebb jöttek, hatásuk és hírük egyre jobban beszivárgott a hétköznapokba. Akkor még mindenki azt hitte, múló szeszély az egész, hiszen az nem lehet, hogy valakik komolyan gondolják azt, hogy a zsidóknak mindent megtiltanak, és csak úgy, mindenüktől megfosztva elviszik őket, ki tudja, hová. Egy nap azonban Janek azon kapja magát, hogy német katonák járják a lakásokat, és mindenféle észérv nélkül egyeseket elvisznek, míg másoknak megengedik, hogy otthonaikban maradjanak. A fiú szüleivel a tetőtéri galambdúcban talál menedéket, heteken át sikerül elrejtőzniük a németek elől, míg egy végzetes napon Janek hazaérkezésekor üresen találja a szűk kis menedéket. A döbbenet és a kétségbeesés teljesen leteríti, de aztán egy megmagyarázhatatlan elszántság is úrrá lesz rajta, és már akkor elhatározza, hogy küzdeni fog a túlélésért, hogy újra láthassa a családját. Nemsokára ő is a nácik kezére kerül, és elviszik a płaszówi koncentrációs táborba, az első táborba a tíz közül, amelyeket aztán rendre túl fog élni.

Alan Gratz egy tizenéves zsidó fiú szemén és érzésein keresztül mutatja meg az olvasónak, milyen is lehetett szinte tucatnyi koncentrációs tábort túlélni, annak borzalmaival együtt, a halállal játszva a bújócskát. A még gyermek Janek Grüner valójában az idős Jack Gruener történetét eleveníti fel, akivel a szerző személyesen is találkozott Amerikában. Bár a regény egy kitalált történet, mégis teljességében a valóság adja az alapját, minden időpont és eseménybeli változtatás azért volt szükséges, hogy a holokausztról egy teljesebb és átfogóbb képet kaphasson az olvasó.

Alan Gratz Észak-Karolinában él, zsidó származású, és már egész fiatal korától kezdve nagyon kedvelte a történeteket, gyerekkora óta író szeretett volna lenni. Ma már tizenhat kötet szerzője, amelyek közül több is a New York Times sikerlistáján landolt (mint például a 2017-ben megjelent Menekültek című regénye), ezenkívül számos irodalmi díj tulajdonosa is. Janek Grüner megrendítő történetét olyan módon mutatja be, hogy az mindenképpen magával ragadó. Nem könnyű ugyanis egy gyerek érzelem- és gondolatvilágát hitelesen tükrözni, főleg akkor nem, amikor a náci holokauszt szörnyű és abszurd poklát próbálja visszaadni egy szerző.

Janek Grüner, aki egyes szám első személyben meséli el a saját történetét, olyan változásokon megy keresztül, amelyek gyermeki énjében maradandó és mély nyomot hagynak. Története megjeleníti mindazt a lélektani és fizikai környezetet, amelynek több százezer sorstársa része volt a második világháború idején. Ahogy egy serdülő zsidó fiú elveszíti a családját, majd felnőtt férfiak között napról napra a túlélésért küzd, miközben sem érzelmei, sem reakciói, sem gondolatai nem lehetnek, szinte bénítóan hat az olvasóra is. Janek elveszíti a saját nevét is, helyette egy számot kap, ő lesz a B-3087-es fogoly. Család, értékek, gondolatok, érzelmek és remény nélkül csak egy kiéheztetett robot a legkegyetlenebb, hírhedt náci vezetők soraiból kiemelkedő egyének előtt, szenvedéssel teli évei alatt találkozik ugyanis a rettegett orvossal, Josef Mengelével is, de útjába akad a „buchenwaldi boszorka” néven elhíresült Ilse Koch, meg Amon Göth is a gyilkos kutyáival. Janek azonban minden találkozást túlél, annak ellenére, hogy sokszor érzi magához közel a halált. A mindennapos halálesetek, a hullák látványa és érintése lassan kiöli az emberi érzelmeket, a megrendülés, a gyász képessége talán nem is annyira a keménység, mint inkább a megszokás és az a feldolgozáshoz szükséges idő hiánya miatt vész el.

Janek, akárcsak sok hasonló társa, csak úgy képes a túlélésre, ha bizonyos mértékig képes arra, hogy levetkőzze, háttérbe szorítsa mindezeket az érzelmeket, amelyek emberivé teszik őt. A küzdelmekkel teli pillanatokban azonban mindig megvillan valami abból, ami valaha egy másik helyen egy másik időben fontos volt, és mindig emlékezteti őt arra, hogy kicsoda és hová tartozik. A szerző nagyon mélyen képes megragadni ezeket a belső vívódásokat, amelyek gyakran csak egyetlen darab, száraz kenyérért zajlanak. Egyszerű és mégis lélekhez szóló hangvételű történetszövésen keresztül látjuk és tapasztaljuk meg, hogyan képes egy gyerekből felnőtt válni egy súlyos mértékben és sok oldalról korlátozott környezetben úgy, hogy közben végig képes megőrizni önmagát. Egy kicsit az az érzése is lehet az olvasónak, hogy ez a könyv a hála könyve is, mert többször előfordul – közvetve vagy közvetlenül – ennek kifejezése különböző helyzetek, tárgyak kapcsán. Janek története megmutatja, mennyire másként értékeljük az apró, hétköznapi dolgokat – legyen az egy kis mosakodásra szánt meleg víz, egy zöld színű műanyag fogkefe vagy egy kevés paradicsomleves – akkor, amikor ezek nincsenek, és a remény is elvész, hogy valaha is lesznek még.

Alan Gratz rendkívül érzékletesen és megható módon ír, végig szinte csak tárgyilagosan, mégis erőteljesen és érzelmesen. Különös paradox is lehet ez, amelyre csak kevés szerző képes, de az biztosan igaz, hogy nagyon nem mindegy, milyen módon nyúl egy történethez. Ennek oka az én spekulatív megközelítésem szerint az is lehet, hogy maga a szerző is zsidó származású, így valamilyen formában magáénak érezheti a történetet, tapintható egy belső érintettség, amely hozzáad annak az érzelemvilágnak a gazdagságához, amely Janek Grüner lelkében megjelenik. A végső megoldás valóban a remény, hiszen a kétkedések, vágyak, csalódások, gyász, fásultság, beletörődés közepette mindvégig érezhető egy elszántság is, amely előre visz. Talán ez az, amely mindenek ellenére pozitív kicsengést ad ennek a könyvnek. Az emlékezés fontossága minden holokauszttúlélő számára rendkívüli helyet foglal el, nincs ez másképp Janek Grüner, azaz Jack Gruener esetében sem. Mintha az emlékezés adna értelmet mindannak az emberfeletti vagy éppen embertelen szenvedésnek és megalázottságnak, amelyben része volt, és mintha a felejtés tenné értelmetlenné azt. Jobban belegondolva, lehetséges, hogy van ennek értelme így, mert mindaddig, amíg kérdésként bennünk van, hogyan történhettek meg mindezek a szörnyűségek, tudjuk, mi az, aminek sosem szabad megtörténnie.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com