Miközben a katolicizmus hegemón szerepet töltött be a középkori Európában, a zsidók és az arabok (Ibériai-félsziget) iránti ellenlépések is a kor történéseinek szerves részei voltak. Az egyház megerősödésében – a nép buzgó vallásossága mellett – komoly szerepe volt a feudális államhatalomnak, a trón és az oltár szövetségének. A „kettős kard” tézise szerint az első kardot az egyház, a másodikat az uralkodó „forgatja”, de neki is az egyház védelmében kell ezt tenni. A diadalmaskodó egyház mégsem dőlhetett kényelmesen hátra jelképes karosszékében, mert a tömeges szegénység, a szociális feszültségek egyes területeken a hirdetett elvekkel szembeni mozgalmakhoz vezettek és egyházi reformokért kiáltottak.

Mind a császár, mind pedig a pápaság törekvése egy univerzális keresztény monarchia megteremtése volt. A clunyi mozgalom képviselője Hildebrand volt, aki VII. Gergely pápaként az egyház primátusságát hirdette meg. A császárság elleni zászlóbontásnak tekinthető a nevében megszületett Dictátus Papae című bulla, amelynek lényegi kérdése volt, hogy ki iktassa be tisztségébe a főpapokat: a császár vagy a pápa? Kezdetét vette az invesztitúra háború, és sor került IV. Henrik császár Canossa-járására. Míg ezekben a századokban a pápaság a keresztény világban vezető szerepre törekedett, a reneszánsz pápák figyelme a mecenatúra, a művészetek pártolása felé irányult, ami rengeteg kiadással járt. Mindez a társadalomból éles ellenállást, ellenszenvet váltott ki, s felvetette az apostoli szegénységhez és az őskeresztény elvekhez való visszatérés gondolatát.

A búcsúcédulákkal való visszaélés váltotta ki az Ágoston-rend tagjának, Luther Mártonnak a haragját 1517-ben, aki reformszándékát 95 tételben foglalta össze: elvetette az úgynevezett szent hagyományokat, a szentek tiszteletét, az egyházi birtok létjogosultságát, tagadta a papi rend szükségességét, illetve leírta, hogy jó cselekedetek helyett csak a hit által lehet üdvözülni, egyetlen iránymutató tekintély pedig a Biblia és a két szín alatti áldozás követelése. Tanításaira építve, némileg átalakítva Philipp Melanchthon munkásságát kell megemlíteni, aki lerakta az evangélikus egyház alapját.

A korszak két kiemelkedő teológusa még Ludwig Zwingli és Kálvin János. Lutherrel való megegyezésüknek az eucharisztia eltérő értelmezése szabott gátat. Kálvin az eleve elrendelés tanával újított (a szabad akaratnak nincs szerepe az üdvösségben, de törekedni kell rá), nézetrendszere a református egyház alapját rakta le. Az 1530-as évektől publikálta tanításait Szervét Mihály (Michael Servetus), aki a Szentháromságtan tagadásával az antitrinitárius egyház alapítója lett. Élete tragikus véget ért: eretnekként máglyahalált halt. Látjuk, hogy az egyházi egység nemhogy helyreállt volna a keleti és nyugati kereszténység között, hanem még tovább szakadt: reformszándékkal indult, egyházalapításokkal végződött.

A katolikusok és a reformerek hívei között fegyveres összecsapásokra került sor. A Német-római Birodalomban a 16. században dúló vallásháborúkat 1555-ben az augsburgi vallásbéke zárta le. A szerződésben a lutheránus vallást a római katolikussal egyenjogúvá tették. Az egyezmény szerint a fejedelem vallása szabta meg a birtokain követendő hitbéli irányzatot. Európa vallási térképe átalakult: míg német földön a protestáns irányzatok terjedtek el, Erdélyben és Lengyelországban egyedülálló vallási türelmi politikát folytattak. A katolicizmus hadállásai érinthetetleneknek bizonyultak a Spanyol és a Portugál Királyságokban, valamint Itáliában, ám véres vallásháborúk zajlottak a Francia Királyságban. Angliában a vallásreformer szerepében VIII. Henriket kell kiemelni, aki válási szándéktól vezérelve és a pápával szakítva megalapította a koronás feje alá rendelt anglikán egyházat – mivel a pápa nem járult hozzá házasságának érvénytelenítéséhez. Az európai helyzet ismertetését követően a szerző érdekfeszítő fejezetet szentel az Újvilág hitéletének. Áttekintést ad a különféle vallási irányzatok területi megoszlásáról, a hittérítés kérdéséről, a keresztény életfilozófia és a rabszolgatartás gyakorlatának ütközéséről.

Az egyre erőteljesebbé váló reformkísérleteket a katolikus egyház nem hagyta tétlenül. A III. Pál pápa által összehívott tridenti zsinat (1545-1563) az egyik legfontosabb egyetemes zsinat, amely a 16. századi reformátorok ellenében az ellenreformáció kezdetét jelentette. A teológiai és liturgikus megújulás élharcosa a jezsuita rend és az újonnan létrehozott női szerzetesrendek voltak. A világi hatalom gyakorlói, azaz az uralkodók ez idő tájt már felemás módon viszonyultak az egyházhoz: a pápaságtól igyekeztek hű katolikusként is távolabb tartani országukat. Megkezdődött az állam és egyház közös hatalmának lazulása.

Diarmaid MacCulloch a kötet harmadik részében, jó kétszáz oldalon keresztül a valláserkölcs gyakorlati megvalósulásáról értekezik. Szóba kerül a bálványimádás és a boszorkányság kérdése; az élet, a halál, a közrend; a szerelem, a cölibátus és a szexualitás; a másság tolerálása és a judaizmus. A vaskos kötet az 1600-as évek végéig követi részletesen a reformáció történetét, a továbbiakról azonban csak érintőlegesen szól. A könyv használhatóságát nagyban segíti a bőséges jegyzetapparátus, az irodalmi ajánló, valamint a név- és tárgymutató.

Csiszár Antal