427

Július 20. – Az ankarai csata (1402)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

bajazid-szultan-timur-lenk-fogsagaban

A magyar történelem legnagyobb katasztrófája egyértelműen az Oszmán Birodalom megjelenése volt hazánk déli határai mentén (Trianon például sok szempontból következménye volt annak), és az 1526 után bekövetkező hódoltság. Ezzel az agresszív, despotikus és hódító állammal nem lehetett ugyanis békében élni egészen a XVIII. századig, mivel fennmaradásához szinte nélkülözhetetlen volt az állandó hódítás, melyet el is vártak az aktuális császártól.

Az oszmánok térhódítása a XIV. században vett nagy lendületet, mikor a kezdetben csupán apró emírség vezetője, I. Orhan elfoglalta Pruszát (ma: Bursza), majd Nikaiát (ma: Iznik), és 1354-ben meghódította első európai városát, Gallipolit (Gelibolut). I. Murád alatt a török hódítás Európában elérte a szerbiai Nis városát, majd vazallusává tette a bolgár és szerb államokat, valamint Ázsiában is előrenyomult az ott fennálló kisebb török emírségek kárára. Kis-Ázsia a XI. században a hatalmas Szeldzsük Szultánság kezére került, ám ekkorra apró kis török államok mozaikjává esett. I. Bajazid (1389-1402) szultán idején a birodalom kijutott a Dunához, s ezzel közvetlenül határos lett Magyarországgal, majd legyőzte az európai kereszteseket Nikápolynál, emellett pedig Anatóliában hódoltatta a kis török államokat. Úgy tűnt, az Oszmán Birodalom megállíthatatlan. Van azonban egy közismert mondás: mindenkinél létezik egy erősebb…

Ugyanis nem egyedül az Oszmánok kezdtek birodalomépítésbe az iszlám hatalmak közül, hanem Közép-Ázsiában, a Dzsingisz-leszármazott ilkhánok államának romján egy mongol herceg kezdett üstökösként óriási terjeszkedésbe. A sánta (=lenk) lábáról Timur Lenknek nevezett tatár herceg Szamarkand központtal hozta létre az új mongol-türkmén szuperhatalmat, amely 1400-ra Kis-Ázsiától Indiáig nyúlt, s legyőzte már Batu Kán utódainak Arany Hordáját, és pusztító vereséget mért delhi szultánjára is. Mongol-türkmén hadai évezredes városokat töröltek el a föld színéről, útját emberi koponyákból épített piramisok szegélyezték, s még mongol szinten is különös kegyetlenséggel számolt fel minden ellenállást. Timur Lenk személyében mindez könnyedén megfért a művészetek nagy pártolásával, valamint azzal, hogy csillagász, jogtudós és kiváló sakkjátékos volt.

1399-es győztes indiai hadjárata után Timur Lenk nyugat felé fordult. A mongol-türkmén sereg Georgia (Grúzia) keresztény királysága ellen nyomult, amelyet kegyetlenül pusztított (állítólag 60 ezer keresztényt mészároltatott le). Innen írt Bajazid szultánnak levelet, amely furcsa keveréke volt a felajánlott egymás mellett élésnek és a nem is burkolt fenyegetésnek. Timur közölte, hogy Ázsia egészét meghódította, és jelezte, hogy hozzá képest az oszmánok családja jelentéktelen (mondván, azok egy matróztól származnak). Emellett méltányolta, hogy keresztények ellen hadakozik Bajazid, így eddig ugyan nem támadta meg, de apja birtokainál ne kívánjon többet az oszmán uralkodó. Amennyiben azonban keleti irányba is terjeszkedni szeretne, gondolja végig, hogy csupán egy hangya, akihez képest ő, Timur egy elefánt, és el fogja taposni. Mivel Bajazid válasza természetesen elutasító volt, Timur Lenk a nyáron megindult a már oszmán kézen lévő Szivasz ellen, melyet 18 napos ostrom után bevett.

ankarai-csataTimur az oszmánok által korábban levert török emírségek védelmezőjeként és felszabadítójaként lépett fel, amely persze csak ellenfelének gyengítését szolgálta. Egyelőre a mongol nem nyomult Anatólia belseje felé, hanem megelőző csapást mért az oszmánokkal szövetkező Mameluk Szultánságra. 1400 októberében Aleppó városa elé ért, amelyet szintén elfoglalt. 1401-ben Mezopotámiában teremtett „rendet”, megostromolta Bagdadot, amelynek sorsát talán ezek után nem kell ecsetelnünk… Elég annyi, hogy a győzelmet követően állítólag 90 ezer koponyából épített piramist, jelezve, mire számíthat az a város, amely ellenáll neki. Erőit ezután Azerbajdzsánban koncentrálta, és 1402 tavaszán megindult Bajazid ellen. Még egy hódolást követelő levélváltás zajlott le, majd Szivasz közelében csapatszemlét tartott. A korabeli leírások egészen elképesztő számokat hoznak Timur seregéről (800 ezer), ami természetesen elfogadhatatlan a mai történészek számára, de valószínűsíthető, hogy jelentős fölényben volt ellenfelével szemben.

Időközben Bajazid is összegyűjtötte hatalmas birodalmának minden erejét, melyet 120 ezerre tettek a korabeli krónikások (bizonyára jelentős túlzással), benne 10 ezer szerb lovassal, 18 ezer tatárral. Kétségtelenül ez volt a leghatalmasabb oszmán sereg, amely addig összegyűlt. Hosszas manőverezés zajlott le a felek között, hogy megfelelő csatateret találjanak maguknak, végül Timur Angora (ma: Ankara) városát ostrom alá véve kényszerítette Bajazidot nyílt csatára, a várostól északkeletre. Timur serege előtt vonultatta fel 32 Indiából zsákmányolt harci elefántját, egyébként a mongol hagyományoknak megfelelően sok kisebb, de tömött egységben álltak fel, amelyek nagyfokú fegyelmezettséggel és rugalmassággal bírtak. Az oszmán hadrend jobb szárnyát a Bajaziddal szövetséges tatár erők alkották, míg a balon István szerb fejedelem lovassága sorakozott fel. Középen álltak a török főerők, benne a janicsárok között maga a szultán. Bajazid öt fia is részt vett a csatában alvezérként, míg Timurnak 4 fia és 5 unokája volt jelen. A csata hamar eldőlt. A mindkét oldal fő erejét jelentő lovasság rohamokat indított egymás ellen, de Timur lovasíjászai hatékonyabbnak bizonyultak. Hamarosan az oszmán jobb szárnyat alkotó tatárok úgy döntöttek, nem harcolnak saját rokonaik ellen, s átálltak a mongol uralkodó seregéhez, teljesen fedezetlenül hagyva Bajazid centrumának oldalát, melyet bekerítettek. Bár a szerb lovasság vitézül küzdött, végül kénytelen volt elmenekülni. Bajazid hű janicsárjaival csapdába esett, akik ugyan hevesen ellenálltak, de az indiai elefántok végül letiporták soraikat. Bajazid ellenfele kezére került, egy fia elesett, míg három kijutott a kelepcéből.

A csatateret halottak ezrei borították, s úgy tűnt, az Oszmán Birodalom egyszer s mindenkorra megsemmisült. Timur a legendák szerint ketrecben tartotta Bajazidot annak 1403-as haláláig (a címlapképen Stanislaw Chlebowski festményén látható a szultán a fogságban). A történet fikciónak tűnik, egyes történetírók kifejezetten azt jegyezték fel, hogy Timur nagylelkűen bánt a szultánnal. Az anatóliai oszmán befolyást mindenesetre felszámolta, s a régi emírségeket visszaadta eredeti uraiknak. A mongol had az Égei-tengerig jutott, és néhány nap alatt elfoglalta a johannita lovagok kezén lévő Szmirnát (ma: Izmir), amelyet Bajazid évekig ostromolt eredménytelenül. Bajazid fiai hamarosan polgárháborúban estek egymásnak, és Luxemburgi Zsigmond is fellélegezhetett, mivel megszűnt a Magyarországon lévő évtizedes török nyomás. Az oszmánoknak három évtizedébe került az ankarai vereség, de végül újra erőre kaptak, és 1440-ben már ismét Magyarország kapujánál álltak. Valószínűleg soha nem volt még egy olyan jó esélye a balkáni keresztény államoknak, mint amit 1402-ben kaptak Timurtól, de sajnos nem sikerült élni vele. Timur Lenk 1404-ben Kína meghódítására indult, ám felvonulás közben, 1405-ben meghalt, s birodalma a következő évtizedekben elporladt, míg az Ankaránál vesztes fél egészen a XX. századig állt. Ez egyben mutatja az Oszmán Birodalom igen komoly erejét és megújulási képességét is. Ankara mellesleg 1923 óta a megújuló Törökország fővárosa, amit akár jelképnek is tekinthetünk.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Julier Ferenc: Timur Lenk. In: Előörs. 1930.; rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.07.20