196

Július 14. – A kishegyesi ütközet (1849)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

vetter-antal

Az 1849-es év nyara rosszul indult a honvédsereg számára (és aztán majd augusztus 13-án sajnos még rosszabbul ér véget: ahogyan azt jól tudjuk, a szabadságharc teljes fegyverletétellel zárul), azonban júliusban még volt némi remény a sikerre, de legalábbis a harcok elhúzására télig.

Görgei Artúr főserege hősies harcokat vívott Komárom környékén a császári osztrák hadsereg ellen (a második, majd a harmadik komáromi csaták), mígnem Kossuthék új – tragikusan rossz – haditervének megfelelően a súlyosan sebesült hadvezér meg nem indult a kijelölt Szeged-Arad környéki déli összpontosítási hely felé. E vonulás során július 15-én Vácnál az Északkelet-Magyarország felől betörő orosz főerőkbe botlott, amely elől észak felé tért ki, elvágva azok utánpótlási vonalait, s magára vonva Paszkevics herceg – saját erejét négyszeresen meghaladó 120 ezer fős – hadseregét. Görgei Artúr csapata közel állt a biztos pusztuláshoz, ám a vasakaratú tábornok (akiről hideg acélszürke szeme és kemény természete miatt azt tartották, hogy maga is acélból van) minden helyzetet megoldott. Katonáit folyamatos erőltetett menetekre kényszerítve állandóan megkerülte az ellenséget, és augusztus 10-ére leért Aradhoz, sőt pár napnyi távolságra le is rázta az oroszokat. E zseniálisan kitalált és nagyszerűen végrehajtott visszavonulásával időt adott a magyar csapatoknak más helyen győzelmeket aratni.

A magyar politikai vezetés a döntő küzdelemhez biztosítani igyekezett a hátországát, ami a ma Délvidéknek nevezett Bácskát és Bánátot jelentette. Ez annál égetőbb volt, mivel június végén elvesztek a nyugati vármegyék az osztrák, az északkeleti területek pedig az orosz előrenyomulás miatt, ráadásul Budapest júliusi kiürítése után az országgyűlés és a kormány Szegedre költözött, közel a Délvidékhez. A déli hadsereg parancsnoka a júniusi kudarcok után Vetter Antal tábornok lett (a képen), aki kitűnő szervező volt, de hadvezéri képességeit eddig még nem tudta megmutatni. A helyzet nem volt rózsás. Elődje, Perczel Mór a kátyi ütközetben június 7-én csúfos vereséget szenvedett a térségbe áprilisban megérkező Jellasicstól (nem ez volt az első kínos kudarca), majd a horvát bán június 25-én Óbecsénél újabb vereséget mért a magyarokra, s akár Szegedig nyomulhatott volna, ha merészebb. Jellasics azonban ehhez se elég jó, se elég vállalkozószellemű hadvezér nem volt. Július közepére a győri összeütközés után a Görgei seregétől elszakadt Kmety hadosztály megérkezett a térségbe, és Guyon ott lévő IV. hadtestével együtt Vetter már támadásba mehetett át. Ám Jellasics értesült Kmety 15. divíziójának közeledéséről, és úgy döntött, hogy megpróbálja megelőzni a két magyar seregtest egyesülését. Ennek szellemében csapataival Guyon vezérőrnagy Kishegyes, Szeghegy és Bácsfeketehegy térségében homorú félkörben állomásozó hadteste ellen vonult, hogy éjszaka meglepetésszerűen rajtuk üssön túlerejével. A magyar állás jobb szárnyát Pereczi Mihály ezredes hadosztálya alkotta Kishegyes és Szeghegy között, míg ettől délre Igmándy Sándor alezredes divíziója táborozott Szeghegy és Feketehegy térségében. Jellasics július 13-án este 11 óra felé indította meg csapatait gondos előkészítés mellett – ebben az esetben egy bátor és helyes döntést hozott, ami sikerrel kecsegtetett, ám most meg nem volt szerencséje. A menet élére egy lovasdandárt küldött, mögötte vonultatta fel tüzérségét, s azt követte három gyalogosdandár. Az oszlopot oldalról is lovasság biztosította. Vetter rendelkezésére összességében csaknem 15 ezer honvéd állt, míg Jellasics 18 ezer emberre számíthatott, bár az ütközetben ennél kisebb erők vettek részt, kikülönítések miatt.

A meglepetés annak ellenére sem sikerült, hogy Guyon szokásához híven – meglehetősen felelőtlenül – nem állított ki megfelelő őrséget. Szerencsére a Frummer Antal vezette magyar elővéd meghallotta a menetelő csapatok és lövegek keltette zajt, s ágyúival vaktában belelövetett párat az éjszakába. Az erre felhangzó német lárma okán Frummer csatárláncokat küldött előre, majd az egész magyar vonalon őrtüzek gyúltak, és megszólaltak az ágyúk. Az éjszakai rajtaütés mindig kétélű dolog, a hadművészetben nagy sikerek és nagy kudarcok is érték az ezzel a taktikával élő hadvezéreket. Jellasics most ráfázott. A magyar haderő homorú állásából adódóan a Pereczi hadosztály Jellasics oszlopára nézve merőlegesen állt, míg az Igmándy hadosztály azzal nagyjából párhuzamosan, az osztrákok jobb szárnyán, így utóbbi ágyúzása éppen oldalba kapta azt. Jellasics igyekezett rendezni a sorokat, majd gyalogdandárjait a falvak ellen küldte támadásba. Guyon erre visszavonta a csatárokat, és gyilkos ágyútüzet vezényelt 40 lövegével az osztrák oszlopokra. A magyar sereg bal szárnyán álló honvédekkel szemben a sötétség alatti kavarodás következtében nem álltak jelentős erők, támadásuk így Jellasics lőszertartalékával került szembe, amely védtelen volt, és elmenekült. Az arcvonal másik oldalán is rosszul alakultak a dolgok az osztrákok számára, a Kishegyesről kitört magyar lovasság rajtaütése megingatta az ott harcoló gyalogdandárt. Jellasics a tartalékaival ugyan megállította a magyar ellentámadásokat, de be kellett látnia, hogy már nincs esély a sikerre, s közben Kmety előrenyomulása Kula felé már a délelőtti visszavonulási útját fenyegette. Jellasics végül elrendelte a visszavonulást. Mivel Pétervárad erődje továbbra is magyar kézen volt a Duna mentén, a horvát bán serege Titel környékét leszámítva kiürítette a Bácskát, és a Szerémségbe húzódott vissza.

Az összecsapásban a magyar fél vesztesége 226 fő volt (benne 81 halott), míg a bán hadserege 164 halottat, 473 sebesültet, 348 foglyot és eltűntet, azaz összesen 985 embert veszített 191 ló mellett.

A magyar győzelem abban az értelemben hiábavaló volt, hogy Vetternek nem maradt ideje kihasználni a sikert, ám kiiktatta Jellasics seregét a további hadműveletekből, mivel az a világosi fegyverletételig már nem merte elhagyni Horvátországot. Vetter seregét azonban hamarosan felrendelték a déli összpontosításhoz Szeged mellé, amely így részt vett a döntő temesvári csatában. Kossuthék haditerve így szinte lenullázta a Kishegyesnél elért győzelmet, hiszen ha Görgei serege még Komáromnál maradt volna, s nem rendelik Szegedhez, sem Haynau osztrák, sem Paszkevics orosz serege nem nyomulhatott volna Szeged felé, így lett volna lehetőség a sikert elmélyíteni, vagy Jellasics önbizalmát veszített seregét megsemmisíteni. Emellett a végét járó temesvári osztrák helyőrség is kénytelen lett volna megadni magát felmentősereg hiányában, és a teljes ostromhadtest felszabadult volna a honvédsereg számára. Kossuth július eleji ideges kapkodása és Görgei iránti bizalmatlansága súlyosan megbosszulta magát.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Bp.: Zrínyi, 2004.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2020.07.14