A cselekmény, ami igaz történeten alapul – egy lengyel fiatal több hónapig papnak adta ki magát egy eldugott kis faluban, ahol a misézésen kívül gyóntatott, esküvőket celebrált és temetéseket tartott –, az egyik pillanatban olyat mutat, hogy a néző legszívesebben elfordítaná a fejét, a másikban viszont katartikus és megható, és olykor vicces jelenetekkel is megajándékoz. Ez a kontraszt és feszültség a film alapja, no meg a Danielt játszó színész, Bartosz Bielenia szuggesztív játéka.

Humorosnak tűnhet az alapsztori, azonban a készítők másra helyezték a hangsúlyt azzal, hogy Danielt egy javítóintézetből szabadult, bűnös múltja elől menekülő karakternek írták meg. A kérdés így nem az lesz, hogy meddig lehet hazudni egy közösségnek, hanem az, hogy lehet-e békére lelni, bármily nehéz is az a kereszt, amit hordozunk?

A főszereplő által megélt terrort és erőszakot a film rövid jelenetekbe sűríti, és olyan brutalitással ábrázolja, hogy rendszeresen kibillentenek minket az érzelmi egyensúlyunkból. Hiába látjuk ezek után, ahogy Daniel ártatlan angyali arccal énekel a társainak, ezek a durva és nyers múltbéli képek mindvégig ott kísértenek minket is. Míg feszülten azt várjuk, mikor bukik le Dan, közben együttérzünk vele, ahogy felszabadultan táncol a templomban, és ahogy rajongó hívei között megtalálja önmagát.

A személyes feszültségek mellett nem törpülnek el az egész közösséget érintő gyász megrázó momentumai. Felejthetetlenül erős az a jelenetsor, amikor egy gyászoló apa tekintetét ránk szegezve káromkodik, és arcunkba ordítja fájdalmát.

A szereplők lelkivilágát tökéletesen tükrözi a Corpus Christi képi és hangi megjelenítése. A sötétszürke, sötétzöld és a fekete színek árnyalataival vagy éppen a fényekkel való játékkal (az ablakon betörő napsugár jelképezi azt a reményt, amit Daniel jelenthet a falu mentális gyógyulásában). Ezt az expresszionista és önkifejező irányt mutatja meg a zene is, tökéletesen visszaadva a hosszú ideig intézetben lévő ember ingersokkját, ahogyan egyből beleveti magát az éjszakába, próbálva elnyomni magában a szomorú és üres érzelmeket.

A Corpus Christi zseniális módon mesél arról a közhelyről, hogy mindenkinek megvan a maga „keresztje”, ám vannak olyanok, akik nagyon fiatalon, jóval nagyobb hátránnyal kényszerülnek cipelni azt. A film jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet-e ilyen múlttal békére lelni, és ha igen, annak mi is az ára?

A hit személyes meggyőződés kérdése, azt sem ráerőltetni nem lehet senkire, sem elvenni nem lehet senkitől, és ha így van, akkor felmerül a kérdés, a hitnek kizárólag a vallás keretein belül, annak tanait és szertartásait követve, a papok által közvetítve van-e értelme, foganatja? A Corpus Christi hőse, pontosabban antihőse egyszerre istenfélő és túlélő egy erőszakos, kilátástalan közegben, miközben a cselekmény folyamatosan keresi azokat a pontokat, ahol Isten és ember viszonya a – külső és belső – körülmények hatására megváltozik. Danielt folyamatosan kísérti a múltja, miközben egy frusztrált, problémákkal és tragédiákkal sújtott közegben, közösségben kell helytállnia.

A helyi közösségek egyházi személyeinek fontos szerepük van abban, hogy a hívő ember eligazodjon az élet útvesztőjében. Nagyon fontos mind a karizma, mind pedig az empátia, legyen szó akár egy javító-nevelő intézetről, akár egy kis közösségről. Hiába ismerjük az ABC-t, meg kell tanulnunk az olvasott szöveg jelentésének felismerését, értelmezésétm és ha valaki képes egyszerre felkelteni a figyelmünket és átérezni a félelmeinket, problémáinkat, kételyeinket, akkor a valláson keresztül értelmet nyer a hit is egyfajta önigazolást nyerve.

Jó tanító persze nem csak felkent pap lehet, nem is ennyire egyértelmű az összefüggés. Rovott múltja miatt Daniel számára nem adatik meg a lehetőség, hogy pap lehessen, de talán rendelkezik mindazon képességekkel, melyek alkalmassá teszik őt arra, hogy hiteles útmutatást adjon az istenfélő emberek számára. Teszi mindezt úgy, hogy folyamatosan lázad, áthágja a szabályokat, és az istentiszteletek lebonyolításának mikéntjét, szabályait sem ismeri. A film erre az ellentmondásra, erre az ellentmondásos személyre, illetve az őt alakító színészre épít.

A feszültséggel teli coming of age film Jan Komasa rendező harmadik nagyjátékfilmje. A 39 éves rendezőnek nem kellett sokat várnia a nemzetközi elismerésekre, a Velencei Filmfesztiválon tavaly szeptemberben történt debütálása óta megállíthatatlan dicsőségre és rajongásra tett szert: 34 díj négy hónap alatt és az Oscar-jelölés a legjobb nemzetközi film kategóriában.

Komasa filmje az aktuális közgondolkodás és lelkiállapot mentén haladva, nyers realizmussal enged bepillantást az emberek mindennapjaiba, jelen esetben az egyén, a közösség és Isten viszonyába. A kelet-európai mozik fanyar humorral oldott drámaiságukkal gyakran bízzák magukat az erős színészi játékra és operatőri munkára, a lengyel vonalat a mélyen vallásos társadalom ki nem mondott dolgainak boncolgatása teszi teljesen egyedivé.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Horváth-Simon Eszter
Forrás: hetediksor.hu