A prágai temető egyszerre pajkos, kísérteties, tudományos és humoros, ahol a valós történelmi tények és irodalmi utalások erdeje még a roppant művelt olvasót is meglehetős kihívás elé állítja. A regény főhőse kitalált, sőt arcátlanul koholt személy! A Simonini nevű figura ugyanis merészen provokatív és hipotetikus gondolatból született: mi lenne, ha a 19. század összes történelmi megrázkódtatása és katasztrófája egyetlen személy szítására és előidézésére lenne visszavezethető? Simonini kapitány figurája így lett egy idősödő szabadkőműves és zsidógyűlölő ügynökmester, egy mérges naplóíró, aki ráadásul skizofréniában szenved. Tisztában van a másik énje létezésével, ezért Eco roppant eredeti elképzelése szerint a két személyiség napról napra történő levelezést folytat egymással, amely nemcsak unikális dinamikát biztosít a regénynek, de az önigazolás rendkívül kifinomult ízlésével is ellátja azt.

A címadó prágai temető egyébként az a Régi Zsidó Temető a cseh fővárosban, amely a 15. század eleje óta állt használatban egészen az 1787-es évig, s ahol a sírok számát csupán megbecsülni lehet, lévén az akkori réteges temetkezésnek. A regény számos vitát szült az olvasók és kritikusok körében, akik figyelmeztettek arra a veszélyre, hogy egyesek szemében a regényben Simonini által vallott nézetek könnyűszerrel húzhatóak rá Umberto Eco saját beállítódására és hitvallására. Nyilvánvaló azonban, hogy az író Simonini arcképe egy jól karikírozott szatirikus tükör, nem pedig önmagára vonatkoztatható vallomás.

Egészében nézve A prágai temető egy kimondottan eurocentrikus regény, amelyben az emberi történelem irányítója finoman maró szempontból kapja meg a magáét. A könyv utószavában Eco professzor pedig talán nem is annyira tréfából jegyezte meg a következőket kitalált karakteréről: „Bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk.”

Szilvási Krisztián

Forrás: angol és magyar nyelvű wikipédia