A XVII. században azonban akár agresszívnak is nevezhettük volna a skandináv országot, amelynek birodalma kiterjedt Finnországra, Észtországra, Lettországra, sőt Németország északi részére, de – ma már hihetetlennek hangzik – rövid ideig gyarmatai is voltak Észak-Amerikában, Indiában vagy Afrikában. A svéd Vasa-dinasztia tagjai Lengyelországra is igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat, akár úgy, hogy lengyel uralkodóvá választatják magukat, katonai erővel. A lengyelek véres háborúkat viseltek a svédek ellen, és e konfliktusban feltűnt keleten már Oroszország is, amely mindkét hatalommal szemben területeket akart szerezni. Ilyen konfliktus volt a lengyeleknél „Özönvíz” (Potop) névvel ismert „Második északi háború” 1655 és 1660 között, melyről Henryk Sienkiewicz Özönvíz címmel regényt is írt.

Bár az ország svéd és orosz elözönlését a lengyelek végül visszaverték, a Rzeczpospolita tulajdonképpen sohasem heverte ki a területén évekig tartó pusztító harcokat. Ugyan Sobieski János király alatt mintha ismét fénykorát élte volna a lengyel-litván állam, de valójában már nem volt az igazi. A halálát követően megválasztott II. (Erős) Ágost – aki egyben szász választófejedelem is volt ‒ csak nevében volt erős, a jelző fizikumára (állítólag puszta kézzel tört össze patkókat), nem pedig uralkodói képességeire utalt. Ágost király 1700-ban meggondolatlanul háborút robbantott ki Svédország ellen (ez lett a „Nagy északi háború” 1700-1721), szövetségeseivel, az oroszokkal és dánokkal nem is egyeztetve. A mindössze 18 éves svéd király, XII. Károly azonban egymás után mért vereségeket Dániára (elfoglalta Koppenhágát), majd Narvánál Nagy Péter négyszeres túlerőben lévő orosz seregére. A svédek baltikumi birtokairól álmodozó lengyel király még rosszabbul járt, 1702-ben Varsó, ezt követően Krakkó is svéd kézre került. A katasztrófa után a lengyelek a svéd nyomásra megfosztották trónjától Ágostot, és a svédek által támogatott Leszczynski Szaniszló lett az új király 1705-ben. A konfliktus, úgy tűnt, immár csak orosz-svéd viszállyá szelídült.

I. (Nagy) Péter orosz cárnak komoly lengyel szövetségesei is voltak (Ágost korábbi támogatói), így maga is egy új lengyel királyt akart választatni a vele tartó polákokkal, aki összefoghatná a svédellenes erőket. Ekkor merült fel többek mellett II. Rákóczi Ferenc neve, akinek őse, Báthory István már elnyerte korábban a Rzeczpospolita trónszékét. A svéd király azonban ismét nagyon gyors volt, s megindult a cár Lengyelország keleti felében álló csapatai ellen. Nagy Péter úgy döntött, nem kockáztat meg nyílt mezei csatát, ami nagyon is érthető volt a svéd hadsereg addigi teljesítménye láttán. Portyákkal, kis felőrlő harcokban igyekezett megtörni XII. Károly offenzíváját, miközben lépésről lépésre hátrált csak kelet felé. 1708. februárjának elején Károly már Grodnóban volt, serege itt 37 ezer főt számlált (16200 gyalogos, 12500 dragonyos, 8450 lovas), majd Minszk felé nyomult előre, amely város előtt haditanácsot tartott a hogyan tovább kérdésében. Itt sikerült nyélbe ütnie azt is, hogy a kozákok vezetője, Ivan Mazepa hetman elpártoljon a cártól. Nagy Péter szeretett volna békülni, de a sikereitől gőgös svéd uralkodó minden kompromisszumot elutasított. A hadjárat folytatódott kelet felé. Hiába volt relatíve nagy a svéd erő, ez a sereg elveszett az orosz térben (majd az orosz télben). Az apró összecsapások fogyasztották erőit, és a modernizálódó orosz hadsereg is kezdett alakot ölteni. Károlynak hamarosan be kellett látnia, hogy Moszkváig eljutni ez az erő kevés lesz, hisz még csak a Lengyelországhoz tartozó litván területeken voltak, Szmolenszktől nyugatra. Úgy döntött, Ukrajna felé vonul, és a kozákok helyzetét rendezi, gondolván, jelentős erőforrásokat szerezhet ezzel Oroszország ellen. Azonban nem vette észre, hogy Péter cár serege sokat fejlődött 1700 óta, reguláris alakulatokból álló, nyugati mintájúvá kezd alakulni, felderítése csődöt mondott, és Mazepa lehetőségeit sem mérte fel jól.

Mazepa fővárosát, Baturint az oroszok érték el előbb, készleteit, ágyúparkját ők szerezték meg, és megtorlásul mindent elpusztítottak a térségben. A svédeket a kozákok ezután nem fogadták valami lelkesen. Mazepához alig 1500 kozák csatlakozott, az utánpótlást és lőszert hozó 16000 fős svéd oszlopot pedig megsemmisítették az oroszok. 1708-1709 tele szokatlanul hideg volt még ukrán szinten is, a svéd sereg tovább apadt, februárra 20 ezer fő alá esett a létszáma. XII. Károly végül megindult Poltava városa felé, amely orosz kézen volt. Mazepa azzal áltatta, hogy a város bevétele esetén megváltozik a kozákság hangulata, és elhagyják az orosz zászlókat. Érdekes stratégiára vallott az ostrom is. Az éhező svéd sereg (4 katonának 4 napra 4 font, azaz 2 kg kenyér jutott már csupán…) megpróbálta kiéheztetni a várost. Igazából azonban még egy teljes blokádra sem futotta az erejükből, az oroszok élelmiszereket és fegyvert is be tudtak juttatni a városba a tavasz folyamán, amelyet 4000 fő védett. Péter cár elszánta magát helyőrségének felmentésére, így a két fél végül Poltava alatt mérte össze erejét. Az orosz uralkodó úgy vélte, serege immár elég erős. Igaza volt, mikor június 12-én (a Julián naptár szerint, a miénk szerint 23-án) az orosz sereg felvonult a svéddel szemben, 42500 embert és 102 ágyút számlált. Ennek ellenére óvatos volt. A kiszemelt csatatér kritikus pontjait a cár 10 darab, 500-500 fő befogadására alkalmas redout-nak nevezett földművel erősítette meg, s csak ezek mögött állt fel az orosz harcrend, 72 ágyúval. Mindez került szemben a lerongyolódott svéd sereggel.

És ilyenkor szoktak jönni a jó történetekben a csodák, melyek során hamvaiból feltámadva az esélytelen nyer a kilátástalan küzdelemben. Csak hát ez nem Hollywood, és a történelemben rendszerint az erősebb fél győz. Június 16-án Károly király egy összecsapásban megsebesült, ami tovább rombolta a svéd morált. A király végül június 27-re tűzte ki a végső támadás napját az oroszok ellen (a Gergely-naptár szerint július 8-ára), és az éjszakai sötétben igyekezett meglepni annak táborát. A hajnali 2 órakor négy oszlopban meginduló svéd offenzíva azonban nem érte váratlanul az oroszokat, mivel az előretolt földművek védői mellett nem vonulhattak el észrevétlenül a svéd csapatok. Hajnali ötre ugyan kiértek az erődök közül a skandinávok, de csak kettőt tudtak elfoglalni, és most szemben velük ott állt az orosz sereg java, mögöttük meg még 8 orosz kézen lévő redout. Bármennyire hősiesen küzdöttek a svédek, seregüket kettévágták, a 72 ágyú halálos tüzet zúdított rájuk, melytől hátrálniuk kellett. Igyekezték rendezni soraikat, de a 9 és 11 között lezajló döntő fázis sem alakult jól. A már addig is sebesült svéd király hordágyát ágyúgolyó találta el, és elterjedt, hogy elesett – valójában nem esett baja ‒, tovább demoralizálva katonáit. Az orosz lovasság ezután befejezte a teljesen szétesett svéd had megsemmisítését. A csatateret a leírások szerint 8-10 ezer svéd halott borította (túlzásnak tűnik), 3000 fő pedig fogságba esett. A svéd sereg minden poggyásza, 137 lobogója, 3000 szekere került orosz kézre, míg a muszkák 1135 halottat és 3270 sebesültet számláltak. Később a csatatérről elszökött svéd erők is kénytelenek voltak kapitulálni, teljessé téve az orosz győzelmet.

A svéd király elmenekült ugyan, és az orosz hatalom még időnként törékenynek bizonyult (1711-ben a törökök igen csúfos vereséget mértek rá), de világossá vált: Poltava egy új nagyhatalom felemelkedését és egy régi lassú letűnését hozta. Megszületett a Kelet-Európában mai napig döntő jelentőséggel bíró Orosz Birodalom, amely időnként ugyan nevet váltott, de nagyhatalmi státusza azóta is töretlen.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gebei Sándor: 1709. június 27. (július 8.) – Poltava. In: Hadtörténelmi Közlemények. 2009. 4. sz.; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.