De ki is volt ő valójában? Biológus, etnográfus, ornitológus, politikus, archeológus? 12 éves koráig csak németül beszélt, végül Miskolcon lett magyarrá, ahol az evangélikus algimnáziumban tanult. Egy évvel később katonának jelentkezett az 1848-as szabadságharc idején, de egyrészt fiatal kora, másrészt egészségi állapota miatt nem nyert felvételt. Rendkívül elkeseredett emiatt, még a tanulástól is elment a kedve. A szabadságharc bukása után napokon keresztül a hegyekben, erdőkben csavargott. Tanulás helyett egy miskolci lakatosüzembe állt be dolgozni, majd egy gépgyárban kötött ki.

18 éves korában Bécsbe utazott, és beiratkozott a politechnikum előkészítő tanfolyamára. Az osztrák fővárosban szabadidejét a Naturalienkabinetben (természettudományi múzeum) töltötte. A bécsi évek döntőek voltak életében: Karl Brunner von Wattenwill adta számára az első indíttatást, megbízta dolgozatának illusztrálásával, ekkor derült ki kiváló rajzkészsége. A mérnöki pályát azonban kettétörte apja 1854 tavaszán bekövetkezett halála, amely után géplakatosként dolgozott, majd jelentkezett katonai szolgálatra. 1863-ban a lengyel szabadságharcosok sorába állt, visszatérve Kőszegen fényképműtermet nyitott, amely aztán tönkrement.

Ezután kezdődött igazi tudományos munkássága, Brassai Sámuel hívására konzervátori állást nyert a Kolozsvárott székelő Erdélyi Múzeumnál. Az 1875-ben, 1877-ben és 1878-ban megjelent háromkötetes, Magyarország pókfaunája című kötetet saját kezűleg illusztrálta, amely meghozta számára a világhírt – a külföldi szakirodalom is alapműként ismerte el ezt a nagy volumenű munkát. Nemcsak megállapításait, hanem rajzait is nagy számban vette át a külföldi tudományos irodalom. 1875-ben a Nemzeti Múzeum állattárában kapott állást, az igen szerényen dotált munkával együtt legalább hivatali lakáshoz jutott a múzeum földszintjén.

Közel tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket. Ekkor már Budapestre költözött, és aktív szerepet vállalt a politikai életben is. 1878-ban csatlakozott a Függetlenségi Párthoz, egy évvel később pedig már Szeged Alsóváros képviselőjeként kezdte meg a dualizmus rendszerét következetesen elutasító képviselői munkáját, melyet aztán 15 évig folytatott. Kossuth ajánlására sikerült mindez neki, 1877-ben, 1887-ben és 1893-ban személyesen is felkereste a hontalanná vált kormányzót torinói otthonában. Képviselősége alatt nem volt olyan országos probléma, mellyel kapcsolatban ne hallatta volna harcos véleményét képviselőházi felszólalásaiban és számos újságcikkben.

Élvezetes stílusú ismeretterjesztő cikkei jelentek meg a Természettudományi Közlönyben, lenyűgöző előadásokat tartott a Természettudományi Társulat szervezésében. Viszonylag későn, ötvenéves korában vette el feleségül a nála húsz esztendővel fiatalabb Borosnyay Kamillát. Felesége nagy segítségére volt a rosszul halló Herman Ottónak, aki mindenüvé elkísérte útjain férjét, és minden elleshető szót feljegyzett. A Nemzeti Múzeumban elsősorban madarakkal foglalkozott, de véletlenül rátalált apja barátjának, Petényi Salamon Jánosnak a kézirati hagyatékára: feldolgozta a tanulmányokat, melyek 62 halfaj életviszonyaira vonatkozó megfigyeléseket tartalmaztak. Ez a munka indította el egy sokkal nagyobb vállalkozás irányába.

1887-ben megjelent A magyar halászat könyve, amelynek első kötetében a magyar halászmesterség ősi eszközeit, a különféle halászati módokat, az idevágó néprajzi hagyományokat, a másodikban pedig Magyarország halainak leírását, élőhelyeit, életmódját és halászati jelentőségét, fajonkénti saját rajzú bemutatását adta közre. 1888 nyarán Lendl Adolffal két hónapos tanulmányútra indult a sarkkörön túli norvég fjordok madárszirtjeinek tájaira és Lappföldre. Tapasztalatairól, élményeiről élvezetes útirajzban számolt be Az északi madárhegyek tájáról címmel. Eközben felkutatta Hell Miksa és Sajnovics János 1768-69. évi vardøi expedíciójának emlékeit.

Hazatérése után országos hálózatot szervezett a madárvonulás megfigyelésére, és 1891-ben munkatársaival ő rendezte meg Budapesten a II. Nemzetközi Madártani Kongresszust. 1893-ban a kultusztárca anyagi támogatásával létrehívta a Magyar Ornitológiai Központot. Országszerte megszervezte a madármegfigyeléseket, és elindította a vonulások hálózatos nemzetközi kutatását is. A madárvédelmet nemzeti üggyé tette. 1901-ben A madarak hasznáról és káráról címmel megjelenő könyvének hazai és világsikere is ezt az ügyet segítette elő. Herman Ottó érdeme, hogy minden év májusában megünnepeljük a madarak és fák napját.

75 éves korában a József körút és a Baross utca kereszteződésében villamos ütötte el a nagyothalló, gondolataiba merülő tudóst, de a még mindig aktív Herman Ottó nem egykönnyen adta meg magát az elmúlásnak. Közúti balesetét kiheverte, azonban két év múlva szélütés érte. Keze reszketőssé vált, ám akaratereje ezen is diadalmaskodott, beteg kezével újra írni kezdett, hogy nagy néprajzi művét befejezhesse. 1914 novemberében jelent meg a magyar pásztorok nyelvkincsét bemutató munkája, december elejének egy zimankós, ködös délelőttjén azonban a Múzeum körúton újabb balesetet szenvedett, teherkocsi ütötte el.

A 79 éves Herman Ottó talán még ezt a sérülését is kiheverte volna, de Krisztina körúti lakásán törött lábbal fekve tüdőgyulladást kapott, és 1914. december 27-én végül meghalt. Hamvait Miskolc város tanácsa 1965-ben Budapestről elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a hámori temetőben helyezze el. Hagyatéka összesen 5940 oldalt tesz ki: 14 könyve jelent meg, emellett mintegy 1140 cikket, tanulmányt, előadást publikált, 36 új pókfajt írt le. 1953-ban a Borsod-Miskolczi Múzeum felvette a Herman Ottó Múzeum nevet.

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, kv.sapientia.ro, Varga Domokos: Herman Ottó. Budapest : Hét Krajcár Kiadó, 2002.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.