Oprah Winfrey olvasóklubjában ajánlotta (ami általában nagy médiavisszhangot generál és az eladásoknak jót tesz), Don Winslow Steinbeck Érik a gyümölcséhez hasonlította, a könyv amerikai kiadója pedig Stephen King egyszavas ajánlásával reklámozta: rendkívüli. Aztán január közepén megjelent a könyv a tengerentúlon, és a kritikusok ízekre szedték. Oprah magyarázkodásra szorult, és meghívta a műsorába a szerzőt, hogy átbeszéljék, mitől részesült ennyire ellentmondásos fogadtatásban Cummins harmadik regénye.

A regény egy középosztálybeli nő, Lydia Pérez és nyolcéves kisfia, Luca menekülését meséli el; ketten a csodával határos módon éltek túl egy mészárlást a szülővárosukban, Acapulcóban. Lydia férje, Sebastián újságíró, annak családja volt a rajtaütés célpontja, a helyi kartell sicariói (bérgyilkosai) egy családi ünnepség alatt törtek rájuk, és minden jelenlévővel végeztek. Lydia és Luca azért úszták meg ép bőrrel, mert a kisfiú éppen vécére ment az anyjával, és bemenekültek egy zuhanyfülkébe. Az okokat az olvasó csak később tudja meg, amikor Lydia a menekülésük során vissza-visszaemlékezik: Sebastián leleplező cikket írt a helyi kartell, a Los Jardineros vezéréről, amely megfordíthatatlan folyamatokat indított el. A legmélyebb mozgatórugó csak egészen a regény végén derül ki Lydia és az olvasó számára is. A nő ráadásul ismerte Javiert, a kartellvezért; mi több, a múltban meglehetősen közeli barátság alakult ki közöttük, amíg Lydia nem tudta Javierről, hogy ki is ő valójában.

Lydia és Luca a La Bestián menekülnek észak felé, miközben tudják, hogy a Los Jardineros a nyomukban van. Mindenki gyanús, senkiben sem bízhatnak, jól tudják, hogy a kartell keze messzire elér, mindenhol vannak besúgóik. Próbálnak elvegyülni az Egyesült Államok felé tartó migránsok között, és vállalják, hogy ki vannak szolgáltatva a menekültekre leselkedő összes veszélynek: rablóknak, narkókereskedőknek, a migránsokra vadászó, a kartellekkel összejátszó, korrupt és erőszakos rendvédelmi egységeknek és az utazással járó természetes veszedelmeknek. A La Bestián utazni ugyanis nem leányálom. A migránsok a tehervagonok tetején utaznak, szűk alagutakon, sziklaszorosokon át, tűző napon vagy esőben.

A kritikusok több rendben is azt rótták fel Cumminsnak, hogy az a nő, akit a flashbackekben néhai férje a világ legintelligensebb nőszemélyének nevez, a menekülésük során gyakran hoz értelmetlen döntéseket, néha teljesen ésszerűtlenül és naivan viselkedik. Ezek csupán részben igazak. Úgy gondolom, hogy teljesen érthető Lydia zavart viselkedése; valószínűleg bárki így reagálna, ha lemészárolnák a családját, menekülni volna kénytelen – és előtte a lehető legnormálisabb életet élte egy csendes, barátságos könyvesbolt vezetőjeként, még akkor is, ha egy olyan városban, ahol mindennaposak a bűncselekmények. Egy másik vád szerint hiteltelen, ahogyan Lydia rácsodálkozik a mexikói mindennapok valóságára, miközben ő maga is mexikói, ráadásul a férje oknyomozó újságíróként hetente írt a kartellek vérengzéseiről, kegyetlenkedéseiről – és bizony, ezzel már nehéz vitába szállni. Lydiának tudnia kellett arról, hogy az ő kis könyvesboltján túl milyen az élet sötét oldala Mexikóban.

Mindezekkel együtt én leginkább a témaválasztást találtam kifogásolhatónak. Mindvégig az volt az érzésem, hogy Jeanine Cummins nem tudta eldönteni, egész pontosan miről is akar írni. Saját bevallása szerint a Közép- és Dél-Amerikából az Egyesült Államokba tartó migránsok nyomorúságos helyzetére szerette volna felhívni a figyelmet. Nem hiszem, hogy ez maradéktalanul sikerült. Közben egy kicsit a „mexikói valóság” is terítékre kerül, kapunk egy kis ízelítőt a kartellek uralta káoszból, az országot megbénító korrupcióból, és próbálja azt is megmutatni, milyen az, amikor valaki narcosból válik menekültté. A probléma az, hogy Cummins mindenhol csak a felszínt kapirgálja, a gyökereknek még a közelébe sem ér, és amikor mégis szeretné elhitetni ezt, rettenetesen hamisan cseng. Példaként a hondurasi tizenéves nővéreket említeném: a történetük megrázó, és lehet, hogy külön regényt érdemelne, de Cummins róluk írt sztorija annyira sablonszerű és sekélyes, hogy az olvasó pár héttel a könyv után már nem fog emlékezni semmi lényegesre. Hasonló a helyzet Lorenzóval, akire a Los Jardineros ismertetőjele van tetoválva, és állítása szerint a korábbi életét szeretné maga mögött hagyni; vagy El Chacallal, aki migránsból vált embercsempésszé az évek során. Valamennyien különös figurák, és együtt adják azt a képet, amit az írónő legjobb szándékai szerint meg akart alkotni, de sajnos az összkép meglehetősen fakóra sikerült.

Jeanine Cummins a nyugat-spanyolországi Rotában született, a nagyanyja ellenben Puerto Ricóból érkezett az Egyesült Államokba az 1940-es években. Ezzel szemben Cummins egészen a közelmúltig fehérnek érezte magát (2015-ben a The New York Times-ban azt írta, hogy vegyes származású felmenői ellenére ő fehér, és a családja minden értelemben fehérként éli az életét), a könyv megjelenése előtt viszont egy interjúban már latin származásúnak nevezte magát. Talán csak azt akarta éreztetni, hogy az Amerika földjét valamelyest érintettként, belső indíttatásból (is) írta. Az utószóban így fogalmaz erről: „A nagyanyám felnőtt élete nagy részét ebben az országban töltötte, de nem mindig érezte, hogy szívesen látják. Rosszul viselte a megannyi gringo előítéletet. Sosem tette túl magát ezen a rosszalláson, és megbántottságának némi visszhangja még ma is jelen van a családomban. Ennek egyik tünete vagyok én. Dühbe jövök, ha mellőzést, lekezelést érzékelek, és küzdök a mélységes etnikai és kulturális tudatlanságról árulkodó, bevett, gyakran hangoztatott szövegek ellen. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a déli határainkra érkező emberek nem egyetlen arctalan, barna massza, hanem megannyi személyiség, mindegyiknek egyedi története van, és egyedi oka-magyarázata annak, hogy miért akar az országunkba jönni. A gerincemben, a DNS-emben érzem ezt.”

Egy másik szépséghibája a történetnek az, ahogyan a férjéről ír: szintén az utószóban említi, hogy ötévnyi együttélés után 2005-ben ment hozzá „egy iratok nélküli, vagyis rendezetlen státuszú migránshoz”. Ismét azt próbálja sugallni, hogy közelről ismeri a déli határokra érkező menekültek sorsát, szinte már érintett. A probléma csupán annyi, hogy a férje ír származású, és erről Cummins egy szót sem szól. Nem tudom eldönteni, hogy a könyvért kapott milliós nagyságrendű előlegnek van-e köze mindehhez.

A regény magyarul a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg, pazar kivitelezésben: kemény borítóval, borítóvédővel, befűzött könyvjelzővel és az eredeti (szerintem nagyszerű) borítóval. A könyv megfilmesítési jogai elkeltek, a Véres gyémánt forgatókönyvírója, Charles Leavitt szerezte meg az Imperative Entertainmenttel karöltve. Utóbbi készítette Clint Eastwood 2018-as filmjét, A csempészt.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com