1845-ben Wagnert orvosai szellemi kimerültsége miatt Marienbadba küldték pihenni. Esténként a német irodalom történetét tanulmányozta, ekkor bukkant rá későbbi főhősére, Hans Sachsra, akinek alakja tehát nem kitalált. A valóságban 1494 és 1576 között élt, szintén cipészként és mesterdalnokként. Utóbbiak a 14-16. század folyamán német területeken működő társaságok tagjai voltak, „a német dalhagyomány sértetlen megőrzését tekintették hivatásuknak”. Wagner annyira fellelkesült, hogy ismereteket szerzett a korabeli céhéletről, az ott zajló szokásokról, arról, hogyan lehetett céhtaggá válni, valamint a leánykérés módjáról. „Már ekkor felötlött benne, milyen kitűnő vígoperai téma lehetne egy céhen kívüli fiatal egy céhtag leánya szerelmének elnyeréséért folytatott küzdelme, a gáncsoskodó vetélytársak támasztotta buktatók, regulák és előírások leküzdése, ahogy az állhatatos kitartás, s a szerelmesek cselszövése végül elnyeri megérdemelt jutalmát.” Az ötletet azonban elvetette, ennél sokkal komolyabb témájú operákban gondolkodott. Más művek írása mellett azonban már 1851-ben felvázolta az opera szerkezeti vázát, de ennél tovább ekkor még nem jutott.

1861-ben, miután befejezte Trisztán és Izolda című zenedrámáját, vette elő újra korábban eltemetett ötletét. Teljesen belelkesedett, kiadójának így írt: „Szokatlan és különös témát találtam, ez lesz legzseniálisabb művem. Olyan operát komponálok, amely egészen könnyed és népszerű, nem igényel sem hőstenort, sem súlyos drámai szopránt, így színrevitele aligha okoz majd problémát.” Ezután kiadója a kész partitúráért 10 ezer frankot ígért. Wagner azonban végül addigi leghosszabb és legtöbb szereplőt igénylő operáját készítette el.

A librettót 1861-1862-ben Velencében írta meg, a kort és az irodalmi vonatkozásokat is újra alaposan áttanulmányozta, sőt autentikus verseket is felkutatott, valamennyi műben szereplő mesterdalnokot valós személyről mintázta, sőt Hans Sachs eredeti költeményét is becsempészte operájába. Azonban a zenei anyaggal lassabban haladt, mivel ez idő tájt magánélete eléggé eseménydús volt, továbbá a Trisztán és Izoldát 1865-ben mutatták be. Végül 1867-ben fejezte be A nürnbergi mesterdalnokokat. A muzsikához is használt fel korabeli dallamokat, például a mesterek bevonulásához.

Érdekesség, hogy a premier előtt a betanításban jelentős szerep jutott a győri születésű Richter Jánosnak (1843-1916) is, sőt „a partitúrából saját kezűleg másolta le az egyes szólamokat”. Az ősbemutatón II. Lajos bajor király meghívta Wagnert a királyi páholyba, így a zeneszerző is onnan tekintette meg az előadást. Hans von Bülow vezényelt. Hans Sachsot az a Franz Betz (1835-1900) énekelte, akinek számára írta ezt a szerepet a zeneszerző. Beckmessert Gustav Hölzel (1813-1883), Waltert Franz Nachbaur (1835-1902), Évát Mathilde Mallinger (1847-1920) énekelte. Az opera óriási sikert aratott a közönség tagjai között, „a zeneszerzőt minden jelenet után a függöny elé tapsolták”. A kritikusok ellenben vegyesen fogadták. Wagner ellenfellei komoly sajtótámadást indítottak, azonban az opera népszerűségét ez sem homályosította el.

A képen Eugen Gura látható Hans Sachs szerepében 1882-ben.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában 4. kötet; Opera képes enciklopédia összeáll. Stanley Sadie; Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.