Az ország – ha elvben és papíron nem is, de – a gyakorlatban kisebb-nagyobb birtoktestekre esett szét. A bárók országrésznyi területek felett rendelkeztek, amelyeken a királynak ténylegesen nem sok hatalma volt, s szinte kényük-kedvük szerint irányították birtokaikat. A tartományurak hatalma fellendíthetett térségeket, de összességében az országnak ártott. A Csákok, Kőszegiek, Kánok, Borsák és Abák önálló külpolitikát folytattak, háborúkat vívtak, dinasztiákat támadtak vagy támogattak, ez pedig egyben azt jelentette, hogy az országnak központi külpolitikája szinte nem is létezett. A széttagoltság és a birtokokért folyó belháborúk bizonytalanná tették a kereskedelmet, ami a polgárságnak rendkívül hátrányos volt. Nem csoda, hogy Károly Róbert legfőbb támogatója az egyház mellett a magyar városi polgárság lett, amelynek elemi érdeke volt, hogy végre tegyen valaki rendet az országban.

Vencel és Ottó királyok eltántorodtak a magyar tróntól, miután megtapasztalták, hogy csak bábjátékosok lehetnek a hatalmat ténylegesen gyakorló bárók kezében, ám a harmadik jelölt, Károly Róbert elképesztő szívóssággal küzdött meg dédapja, V. István trónjáért. Már 1300 óta itt tartózkodott, és a pápa támogatásával igyekezett hatalmát kiterjeszteni az ország egészére. 1308-ban a szentatya képviseletében Gentilis bíboros rávette Csák Mátét, hogy kössön egyezséget Károly Róberttel: ő átadja a területén lévő királyi javakat, cserébe a királyság tárnokmestere lehet. Csák azonban nem teljesítette az ígéret rá eső részét. A királynak sikerült 1310-ben immár törvényesen megkoronáztatnia magát Székesfehérváron a visszaszerzett Szent Koronával, tekintélye egyre nőtt. Csák Máté nem jelent meg a koronázáson, sőt csapatai Budáig portyáztak, maga a király pedig kénytelen volt Temesvárra menekülni Visegrádról. Gentilis erre kiközösítette Csákot, ami igen súlyos büntetés volt, hiszen annak hűbéreseit felmentette hűségesküjük alól. Károly Róbert hadjáratot is vezetett a trencséni oligarcha ellen, de nem sok eredménnyel, mivel Csák uradalma mintegy 50 várra terjedt ki a Felvidék nyugati felén, így komoly katonai potenciállal rendelkezett.

1311 őszén a Felvidék keleti részében egy másik oligarcha is igyekezett kiterjeszteni hatalmát, Aba Amádé. Mikor azonban Aba Kassa városára igyekezett rátenni a kezét, az ottani polgárok megölték. Amádé fiai bosszúból ostrom alá vették a várost, ám Károly Róbert serege élén ellenük vonult. Az Abák erre szövetkeztek Csák Mátéval, utóbbi 1700 lándzsást küldött a segítségükre. Károly Róbert ekkor Sáros várát ostromolta, de a megerősödött ellenség miatt kénytelen volt a Szepességbe vonulni, hogy erősítéseket vonjon magához. Az Abák Csák zsoldosai mellett saját hűbéreseikre támaszkodtak, akiket sokszor erőszakkal gyűrtek korábban maguk alá. Károly Róbert a tartományurak országlása ellen küzdő köznemesekben, egyháziakban és polgárokban találta meg szövetségeseit, Rozgonynál seregében a királyhoz hű nemesek mellett ott voltak a szepességiek (élükön már akkor egy Görgey állt, Görgey István, a későbbi tábornok, Görgei Artúr őse), az egyház által kiállított fegyveresek és a johannita lovagok is. A két sereg a Kassától nem messze fekvő Rozgonynál találkozott 1312. június 15-én. A csatáról túl sok leírásunk nem maradt fenn, bár némileg jobb a helyzet, mint a korszak egyéb katonai eseményeit illetően. A Képes krónika meglehetősen hosszan ír róla, és oklevelekből ki lehet színezni ezt a képet.

Úgy tűnik, hogy az Abák seregét vezető Balassa Demeter (igen, Balassi/Balassa Bálint költőnk családjáról van szó) erősebbnek érezte magát a király seregénél, és támadásba lendült kedvező, dombon fekvő hadállásából. A királyi sereg heves harcban igyekezett ellenállni, de nem alakult jól a dolog, mivel maga a királyi lobogó is az ellenség kezére került, s Györke királyi zászlótartó is elesett. A patkóba harapó struccos sisakdíszt viselő Károly Róbert kénytelen volt a továbbiakban a johanniták lobogója alatt küzdeni. A heves kézitusa és nyilazás közben a király szerencséjére megjelentek a tartományúri sereg oldalában a szepességiek és kassai polgárok őt támogató gyalogos csapatai, s oldalba támadták azt. Noha a Képes krónika szerint a királyi sereg nagyobb veszteségeket szenvedett, a győzelem Károly Róberté lett. Az Abák seregének vesztesége elsősorban minőségileg volt nagy, hiszen elesett a seregüket vezető Balassa Demeter, a csatatéren maradt Amádé két fia, Miklós és Dávid, valamint a család akkor élő legtekintélyesebb tagja, Aba Aba, akit „szép” vagy „nagy” jelzővel illettek a korabeliek.

Károly Róbert Rozgonynál aratott győzelme egy hosszú út fontos mérföldköve volt, amely már a király pozícióinak erős javulását jelezte. Az Abák tartományurasága meggyengült, Csák Máté is védekezésre kényszerült, Károly király egymás után számolta fel a kiskirályságokat. Trencséni Máté azonban haláláig, 1321-ig megőrizte pozícióját, ám „birodalma” nem élte túl őt: Károly Róbert annak megtörténte után azonnal elfoglalta birtokait, és lassan ténylegesen is az egész királyság urának mondhatta magát. Kitartásának köszönhetően uralma, valamint fiának, Nagy Lajosnak országlása a Magyar Királyság talán legdicsőségesebb korszakát hozta el.

A Képes krónika így ír a rozgonyi csatáról:

„Az Úr 1312-ik évében Károly király saját hadával a Sáros nevű királyi várat ostromolta, melyet a hatalmas főúr, Máté megbízásából Miklós fia Demeter tartott birtokában; ez a Trencséni Péter fia Máté ezerhétszáz zsoldos lándzsást és majdnem minden erejét Demeter segítségére, a király ellen küldte, hogy erejükkel elűzzék a királyt a vár alól. Serege vezéréül az említett Demetert, továbbá a szépnek vagy nagynak nevezett Abát rendelte. Amikor a király meghallotta, hogy jönnek, azt gondolta, nem tud ellenük állani, visszavonult hát a Szepességbe, a szepesiek pedig hűségesen adtak neki lovasokat és gyalogosokat; a király ezekkel már bátrabban megtámadta ellenségeit. Eközben ezek Kassa városát kezdték vívni, hogy bosszút álljanak Amadé nádorispán haláláért, őt ugyanis Kassán a kassai németek – helyesebben szászok – ártatlanul megölték. Amidőn felderítőik hírül adták a király jövetelét, otthagyták a várost, és nagy bátran a királyi sereg elé indultak. A király is meg ők is siettek, hogy a csatára alkalmatosabb helyet foglalják el, de azok hamarabb értek oda. Eközben a király és serege egy völgyben a Hernád mellett meggyónt és föloldozást nyert, majd magához vette az Úr szentséges testét a fent említett keresztes vitézektől, és mindenképpen felkészültek a halálra. Amazok meg – a béke legkeményebb ellenségei – fegyverbe öltöztek, és egy hegy ormáról hirtelen leereszkedtek az említett völgybe, harcra készen a király ellen. Szent Vitus és Modestus vértanúk napján, pénteken, a hegy oldalában oly kemény csata támadt, amilyen még nem volt Magyarországon a tatárok ideje óta. Ebben a csatában odavesztek a király familiárisai közül Porcs István fia Kakas, Bágen fia István, Tamás fia László, Aladár fia Jakab, Péter fia Mihály, Györke fiai Györke és Mihály, meg Péter beregi várnagy, csupa tekintélyes nemes. Amikor Györkét, aki a királyi zászlót vitte, a zászló alatt megölték, a király zászlaja is odaveszett: a király a keresztesek zászlaja alatt harcolt tovább. A másik részen pedig Miklós fia Demeter és Aba, a sereg vezérei, továbbá Amadé két fia estek el hamarosan nyíltól halálra sebezve, és még igen sokan sérültek meg halálosan, itt vagy máshol fizették meg a halál adóját. A király, noha az ő részéről többen estek el, mégis dicsőséges diadalt aratott. Hisszük és valljuk, hogy ezt Isten cselekedte.”

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Bp.: Akadémiai, 1978; Képes krónika (mek.oszk.hu); rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.