67

Átmeneti állomás – Short Term 12

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

short-term-12-film

Nem könnyű dolog olyan filmet készíteni, amely súlyos és mély témát idealizálva tálal úgy, hogy nem válik hamissá, jelentésnélkülivé vagy szimplán nevetségessé. A „szépítés” ebben az esetben egyfajta elvonatkoztatás, de csakis addig a pontig, hogy mind a főhős(ök), mind pedig a néző ne roppanjanak bele, ugyanakkor a hatás mégis a téma volumenének megfelelő legyen.

Mondom, nehéz dolog, de több példa is van az egyértelmű sikerre. Az Átmeneti állomás teljes mértékben a pro oldalon szerepel, a hawaii-i születésű Destin Daniel Cretton író-rendező nagyfilmje rendkívül átgondolt, összeszedett, minden szálával és szálában komplettre (el)varrt alkotás. (Azért mondom, hogy „nagyfilmje”, mert akárcsak a Whiplash, a Short Term 12 is egy 5 évvel korábbi rövidfilmből szélesedett a nagyvászonra.) A történet egy veszélyeztetett, 18 év alatti fiatalokkal foglalkozó nevelőotthonban játszódik, ahol „képzett” pszichiátereket sosem látni, ellenben a „képzetlennek” gondolt felügyelők szociális munkás-szerepkört töltenek be. Annál jobb terápia azonban nem létezik, ha merev, rideg és tudományos(nak vélt) segítség helyett megértő, saját tapasztalatokon nyugvó, oda-vissza szenzibilis idegpályákkal stimulált segítőkészség van majd 0-24-ben a reménytelen, depresszív, sérült életek másik térfelén.

A két fő felügyelő, a harminctáji Grace és Mason évek óta egy pár, mind a fiú, mind a lány hányatott sorsot hordoz magában – tulajdonképpen a közhelyes fajtából, de itt most nem ez a lényeg. A nevelőintézet bentlakói között a két vezérszál a 18. életévét a napokban betöltő és ezáltal kikerülő Marcus, valamint az újonnan érkező, eddig mindenhonnan eltanácsolt, lázadó Jayden. Érdekes módon – és ez tetszik – ők (majdnem) az égvilágon semmilyen kapcsolatba nem kerülnek egymással a filmben, annál inkább Grace-szel és Masonnel. És, ahogyan az természetes, oda-vissza hatnak egymásra, megváltoztatják a másik életét, és a végére a „gyógyulás” útjára lépnek. Mondom, semmi extra, újszerű, soha nem látott, de mégis: Destin Daniel Cretton filmje jóleső óvatossággal (de nem gyávasággal!) nyúl a témához, finoman építkezik, értő párbeszédeket folytat (mind a dialógusok, mind a csendek terén).

A szoba előtti Brie Larson itt is meggyőző, John Gallagher Jr. is oké, a két „problémás” kamasz (ahol a probléma nem bennük, hanem a társadalomban van) pedig kiváló: Keith Stanfield Marcusa a remény a változásra, Kaitlyn Dever Jayden-je a remény a bátorságra minden hasonló helyzetben lévő számára. „Tök elbaszott vagyok / majdnem 18 évesen. / De az emlékek képei / nem mennek sehova sem. / Mindig valami / csodálatosra vágyom, / de szar az életem, / így folyton a rosszat várom. / Írjatok hát be a kiskönyvetekbe, / hogy megtudjátok, milyen, / ha valakinek gáz az élete./ Rakjatok csak nyugodtan / billogot a fejemre, / hogy megtudjátok, milyen, / ha valakinek gáz az élete. / Nézz a szemembe, / hogy megtudd, milyen ez. / Nézz a szemembe, / hogy megtudd, milyen ez, / hogy valaki nem tudja, / milyen is egy normális élet.” Marcus rappelése-slammelését követően ugyan csak a csend marad, de szerencsére utána a hangok már más irányba terjednek. Higgyük, hogy van esély a gyógyulásra!

2013, amerikai, 96 perc
rendező: Destin Daniel Cretton
forgatókönyvíró: Destin Daniel Cretton
szereplők: Brie Larson, John Gallagher Jr., Keith Stanfield, Kaitlyn Dever, Stephanie Beatriz, Rami Malek, Alex Calloway, Kevin Hernandez

Szilvási Krisztián

2020.06.15