„Kincseink” közül a leginkább varázslatos, misztikus tárgy a tükör. De vajon kinek jutott eszébe, hogy egy olyan eszközt készítsen, amelyre rápillantva saját magát láthatja? És főleg miért volt ez fontos? Vagy véletlenül alakult így? Mi lehetett a tükörkészítés ősi motivációja?

Nem kell nagy fantázia, hogy elképzeljük, ahogy a tükröződő vízfelületben már az ősember rácsodálkozhatott saját képmására. Gazdag leletek bizonyítják azonban, hogy az ókorban már használtak tükröket, főleg csiszolt réz- vagy bronzkorongokat, amelyek képesek voltak a ráeső fényt visszaverni, vagyis „tükrözni”. Az egyik legősibb példányára Susában találtak rá. Ismerték és használták ezeket a sumér, az egyiptomi, a görög előkelők, majd a rómaiak is, akik már mondhatni iparszerűen gyártották nemcsak rézből, hanem ezüstből, sőt aranyból is. Ez utóbbi fémek tükrözési tulajdonságai sokkal jobbak, például az ezüst a ráeső fény 70-95%-át képes visszaverni, és semleges csillogása miatt pontosan adja vissza a színeket. Ráadásul olcsóbb is, így már nem csak a leggazdagabbak kiváltsága volt a tükör birtoklása. Plinius az első század végén egy helyen éppen arról panaszkodik, hogy Rómában már a szolgálók is ilyen tükrökkel akarnak bírni. Persze ezek még így is nagyon nagy értéket képviseltek, különösen, ha a ráma, a nyél díszítve volt. Egy problémát azonban a római mesterek sem tudtak még kiküszöbölni, ez pedig a fémek természetes oxidációja, amelynek során fényük szép lassan elhomályosult. Persze vagyontárgyként továbbra is nagy értéket jelentettek tulajdonosuknak. A források arról is mesélnek, hogyan és mire használták őket. Főként kézben tartva szemlélték magukat. A késő vaskori kelta sírokban is elsősorban fogóval, nyéllel ellátott bronztükröket találtak a régészek. A szépségimádó görögöknél ez a talpazat jellegzetes módon általában egy khitonba öltözött bronz nőalak, amely a fején tartotta a tükörlapot, amit még öntött állat- vagy szirénfigurák is díszíthettek. A hátlapon gyakori Aphrodité ábrázolása, de hétköznapi fürdőző nőket is láthatunk.

„Fogyatékosságuk” (elhomályosodás) ellenére még jó ideig fémtükröket használtak a középkor beköszöntével, de már megjelentek a fújtüveg tükrök is. A kényes és költséges eljárással készült darabokat azonban szerencsésebb volt ládában őrizni. Az előkelők viszont jobban szerették míves tükreiket ékszerként használni, ezért a férfiak a zsebükben, a hölgyek az övükre akasztott láncon hordták. Az alkimista mesterek tovább próbálkoztak, hogy rájöjjenek a tükörfényesség meghosszabbításának titkára, például úgy, hogy üveglapot szorítottak a csiszolt fémfelületre, hogy ne érintkezhessen a levegővel, ne oxidálódjon. A kezdetleges technika még nem hozta meg a megfelelő eredményt, mégis az „üveg” lett a győztes ebben a történetben. A 13. században a Velencéhez tartozó Murano szigetén álló műhelyekben forró üveglapra hártyavékony ólmot, majd higanyt öntöttek. Ez a minimális fémréteg, a foncsor egészen kiváló eredményhez vezetett, és világhíressé tette a muranói, majd a velencei készítőket. Nemcsak híressé, hanem rettenetesen gazdaggá is, hiszen portékáik ára az aranyéval vetekedett.

A gyártásnak óriási lendületet adott, amikor Franciaországban a 17. század második felében, XIV. Lajos uralkodása alatt felfedezték az üveg öntését (így már akár nagy falitükröket is elő tudtak állítani). A tükör annyira elterjedt az elit körökben, hogy egy-egy palota fényűző pompájának meghatározó elemévé vált, ennek jellegzetes példája a versailles-i királyi palota, ahol külön tükörterem is épült.

1835-ben egy Justus von Liebig nevű úriember a mérgező higany helyett ezüsttel foncsorozta az üveglapot, amellyel megteremtette a modern tükörgyártás alapjait, hiszen nagyjából ma is ezt az eljárást alkalmazzák.

Ez a ma már természetesnek ható tárgy az évszázadok során mindig is óriási mágikus erővel bírt, amelyet rengeteg babona, szokás, szólás, közmondás is őriz. A 16. században a gazdag velencei polgárok például úgy próbálták a kétbalkezes szolgáikat óvatosságra inteni, hogy azzal riogatták őket, ha eltörnek egy tükröt, 7 évig balszerencse sújtja minden lépésüket. Egy másik régi szokás szerint sok helyen manapság is letakarják a halottas házban a tükröket, nehogy a halott lelke csapdába essen és ijesztegesse az élőket. Ehhez némileg hasonló céllal a kínaiak évszázadokon keresztül tükröket akasztottak a bejárati ajtajukra, hogy a gonosz szellemek saját magukat meglátva visszariadjanak.

A szokások, babonák számbavétele külön írás témája lehetne, mint ahogy az is, hogy a tükör hogyan jelent meg a művészetekben. Mind a képzőművészetben, mind az irodalomban gyakran felbukkan ez a titokzatos tárgy, és mindig valamilyen nemes tulajdonság kifejezője. Elég, ha Hófehérke meséjére gondolunk, ahol a tükör az igazság, az igazmondás megfelelőjeként jelenik meg. Érdekes, hogy az ókori egyiptomiak tükör és élet szavai megegyeztek. A kelta nőket ugyanezért tükrükkel együtt temették el. A görögöknél a lélek szimbóluma volt. Egy mitológiai történet szerint Dionüszosz lelkét ennek segítségével ejtették rabul a titánok. A középkorban az erényesség, illetve a négy fő erény közül a bölcsesség megtestesítője volt, amelynek gyökereit a Bibliában is megtaláljuk. Később azonban mint a hiúság jelképe jelent meg, bizonyos helyeken (pl. kolostorokban) be is tiltották. Más kultúrákban is misztikus tárgy. A japánoknál például a trónnal és a karddal együtt a császár jelképe. Legendájukban felébreszti a napistennőt, így visszaadja a világosságot a világnak.

A tükör nem pusztán képmásunk megmutatására szolgál. Jóslásra, varázslásra ősidőktől fogva éppúgy használja az emberiség, mint tudományos célokra. Gondoljunk a távcsövekre, endoszkópokra. Alkalmazási lehetőségeinek se szeri, se száma, és ez az élet legkülönbözőbb területeire igaz a közlekedéstől a divatiparon át az űrkutatásig.

Végül hadd idézzek fel egy szokatlan felhasználási módot: egy legenda szerint Arkhimédész, a híres görög matematikus hatalmas tükrökkel mentette meg szülővárosát, Szürakuszait, mégpedig úgy, hogy a nap sugarait a közeledő római flottára irányította, amitől a hajók kigyulladtak.

Vajon a női táskából előkerülő kézitükör milyen különös helyzetekben használható?

SzaSzi
Címlapfotó: Kóbor Szonja

Forrás: wikipédia, mirrorhistory.com

A képek a Wikimedia Commons és a flickr.com gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A (papír)zsebkendő
2. rész: A rúzs
3. rész: Az összecsukható esernyő