Cormac McCarthy: Isten gyermeke
Cormac McCarthy rögtön az elején, már a második oldalon bemutatja a regény főszereplőjét, és az, ahogyan legelőször megnevezi, végérvényesen meghatározza a karakter és az olvasó kapcsolatát. Mielőtt még megtudnánk, hogy Lester Ballardnak hívják, mielőtt megismerhetnénk őt, hogy honnan származik, mivel foglalkozik, McCarthy azt mondja róla, hogy Isten gyermeke, és hogy ugyanolyan, mint bárki más. Lehet, hogy olyan, mint te. És aztán elmeséli egy nekrofil sorozatgyilkos történetét.
Sietek hangsúlyozni, hogy a regény nem olyan értelemben thriller, mint ahogyan azt egy sorozatgyilkosról szóló thrillertől elvárja az ember. McCarthy nagyon jól érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan Isten egyik teremtménye sorozatgyilkossá degradálódik. A szerző a könyvet három részre osztotta, és mindegyik a folyamat egy részét mutatja meg. Az elsőben Lester elveszíti a földjét és a házát (elárverezik, feltehetően egy adósság következményeként), és gyakorlatilag földönfutóvá válik. De ekkor még nem gyilkos, sőt, nem törvényen kívüli. Az 1960-as években járunk, Tennessee keleti felében. Zord, vad táj, furcsa, reményvesztett figurákkal. A regényben a seriff meg a seriffhelyettes képviselik a normális embereket, de őket is jobbára csak azért hozza képbe a szerző, hogy általuk elmeséljen egy (egyébként valós) történetet a 19. század végéről, amikor gyilkosságért felakasztottak két embert ugyanabban a megyében. Mintha ezzel csak azt mondaná: semmivel sem rosszabb egy sorozatgyilkos ma, mint egy értelmetlen és megmagyarázhatatlan gyilkosság több mint fél évszázada. A seriffhelyettes azt kérdezi egy öregembertől, aki már élt a 19. század végén, azon régi gyilkosságok idején, hogy gonoszabbak voltak-e az emberek akkor, mint most. Az öreg erre azt válaszolja: „Azt gondolom, hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy Isten az elsőt megteremtette”. De akkor hogyan lesz Isten egyik teremtményéből seriff, a másikból meg nekrofil sorozatgyilkos, teheti fel a kérdést az olvasó. Vajon mi, a többiek, a körülöttük élők is tehetünk erről?
A társadalom peremére kényszerült, tanulatlan, elszegényedett és alkalmazkodni képtelen Lester egyre lejjebb süllyed. A második részben már szexuálisan deviáns: miután képtelen egy normális emberi kapcsolat kialakítására, egy autóban talált halott nőt hurcol abba az elhagyatott faházba, amelybe önkényesen beköltözött. Egy tűz következtében a hullával együtt porig ég a ház, és Lester még mélyebbre süllyed: barlangba költözik, és szó szerint lő magának újabb nőket.
McCarthy az egyik legmegosztóbb szerző, akit valaha olvastam. A prózája első ránézésre szikár, olvasni nehéz – ugyanakkor a könyv lapjairól visszaköszönő képek színesek, elevenek, magukkal ragadnak. A témát és annak tálalását illetően a határokat feszegeti. A főszereplője egy sorozatgyilkos, de a szerző a történet előrehaladtával eléri azt, hogy az olvasóban a Lester iránt érzett undor és megvetés valami megállíthatatlanul feltörő szánalommal és sajnálkozással vegyüljön, és ezzel már-már az olvasót hozza kényelmetlen helyzetbe. Így éri el azt, hogy a regény által hordozott, mélyben rejlő kérdések a felszínre kerüljenek. Mi történik azzal, akit a társadalom kirekeszt? Miután már kirekesztette, és ezáltal valamelyest megfosztotta attól, hogy az átlagember életét élje, az ő viselkedését kövesse, hogyan ítélkezik a társadalom fölötte? Kié a felelősség, és az milyen arányban oszlik el?
Az Isten gyermeke nem könnyű olvasmány, elsősorban McCarthy rendhagyó stílusa miatt nem az. Mint ismeretes, a szerző nem használ központozást, vagy nem mindig, és nem következetesen, ahogyan a párbeszédeket sem jelöli. Ezenfelül az első részben az elbeszélés módja és a narrátor szerepe is szinte oldalról oldalra váltakozik. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélést időnként egyes szám első személyű váltogatja, és nem egyértelmű, hogy mindig ugyanaz-e az egyes szám első személyű elbeszélő. Ez utóbbiakat vidéki tájszólással tarkítja; egy vagy több helybéli mesél Lesterről, tulajdonképpen az olvasónak.
Az Isten gyermeke McCarthy egy korai regénye, angolul 1973-ban jelent meg. A regény alapján James Franco készített filmet 2013-ban. Részemről külön dicséret illeti a Magvető Kiadót azért, amiért nem a film apropóján és nem filmes borítóval adták ki a könyvet. A keményfedelű, borítóvédővel ellátott kiadás minőségi munka.
Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com