Sietek hangsúlyozni, hogy a regény nem olyan értelemben thriller, mint ahogyan azt egy sorozatgyilkosról szóló thrillertől elvárja az ember. McCarthy nagyon jól érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan Isten egyik teremtménye sorozatgyilkossá degradálódik. A szerző a könyvet három részre osztotta, és mindegyik a folyamat egy részét mutatja meg. Az elsőben Lester elveszíti a földjét és a házát (elárverezik, feltehetően egy adósság következményeként), és gyakorlatilag földönfutóvá válik. De ekkor még nem gyilkos, sőt, nem törvényen kívüli. Az 1960-as években járunk, Tennessee keleti felében. Zord, vad táj, furcsa, reményvesztett figurákkal. A regényben a seriff meg a seriffhelyettes képviselik a normális embereket, de őket is jobbára csak azért hozza képbe a szerző, hogy általuk elmeséljen egy (egyébként valós) történetet a 19. század végéről, amikor gyilkosságért felakasztottak két embert ugyanabban a megyében. Mintha ezzel csak azt mondaná: semmivel sem rosszabb egy sorozatgyilkos ma, mint egy értelmetlen és megmagyarázhatatlan gyilkosság több mint fél évszázada. A seriffhelyettes azt kérdezi egy öregembertől, aki már élt a 19. század végén, azon régi gyilkosságok idején, hogy gonoszabbak voltak-e az emberek akkor, mint most. Az öreg erre azt válaszolja: „Azt gondolom, hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy Isten az elsőt megteremtette”. De akkor hogyan lesz Isten egyik teremtményéből seriff, a másikból meg nekrofil sorozatgyilkos, teheti fel a kérdést az olvasó. Vajon mi, a többiek, a körülöttük élők is tehetünk erről?

A társadalom peremére kényszerült, tanulatlan, elszegényedett és alkalmazkodni képtelen Lester egyre lejjebb süllyed. A második részben már szexuálisan deviáns: miután képtelen egy normális emberi kapcsolat kialakítására, egy autóban talált halott nőt hurcol abba az elhagyatott faházba, amelybe önkényesen beköltözött. Egy tűz következtében a hullával együtt porig ég a ház, és Lester még mélyebbre süllyed: barlangba költözik, és szó szerint lő magának újabb nőket.

McCarthy az egyik legmegosztóbb szerző, akit valaha olvastam. A prózája első ránézésre szikár, olvasni nehéz – ugyanakkor a könyv lapjairól visszaköszönő képek színesek, elevenek, magukkal ragadnak. A témát és annak tálalását illetően a határokat feszegeti. A főszereplője egy sorozatgyilkos, de a szerző a történet előrehaladtával eléri azt, hogy az olvasóban a Lester iránt érzett undor és megvetés valami megállíthatatlanul feltörő szánalommal és sajnálkozással vegyüljön, és ezzel már-már az olvasót hozza kényelmetlen helyzetbe. Így éri el azt, hogy a regény által hordozott, mélyben rejlő kérdések a felszínre kerüljenek. Mi történik azzal, akit a társadalom kirekeszt? Miután már kirekesztette, és ezáltal valamelyest megfosztotta attól, hogy az átlagember életét élje, az ő viselkedését kövesse, hogyan ítélkezik a társadalom fölötte? Kié a felelősség, és az milyen arányban oszlik el?

Az Isten gyermeke nem könnyű olvasmány, elsősorban McCarthy rendhagyó stílusa miatt nem az. Mint ismeretes, a szerző nem használ központozást, vagy nem mindig, és nem következetesen, ahogyan a párbeszédeket sem jelöli. Ezenfelül az első részben az elbeszélés módja és a narrátor szerepe is szinte oldalról oldalra váltakozik. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélést időnként egyes szám első személyű váltogatja, és nem egyértelmű, hogy mindig ugyanaz-e az egyes szám első személyű elbeszélő. Ez utóbbiakat vidéki tájszólással tarkítja; egy vagy több helybéli mesél Lesterről, tulajdonképpen az olvasónak.

Az Isten gyermeke McCarthy egy korai regénye, angolul 1973-ban jelent meg. A regény alapján James Franco készített filmet 2013-ban. Részemről külön dicséret illeti a Magvető Kiadót azért, amiért nem a film apropóján és nem filmes borítóval adták ki a könyvet. A keményfedelű, borítóvédővel ellátott kiadás minőségi munka.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com