A békediktátum a magyarság számára az ország feldarabolását, a határon túlra került magyar kisebbségek különböző mértékű elnyomatását és – mérhetetlen igazságtalansága és súlyosan megalázó jellege miatt – a kollektív nemzeti öntudat megrendülését hozta. Máig ható kitörölhetetlen és feldolgozatlan nyomot hagyva sorstragédiát, súlyos nemzeti traumát okozott.

E száz évvel ezelőtti nap, mintegy a békeszerződés sorsközösséget teremtő visszfényében, idén 11. éve a nemzeti összetartozás napja is. Az Országgyűlés 2010. május végén kinyilvánította, hogy „… a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. (2010. évi XLV. törvény).

A történelmi Magyarország testéből, a mai Európát ábrázoló politikai térképek tanúsága szerint, jelenleg 8 ország birtokol kisebb-nagyobb területet. Nevezetesen: Ausztria, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia. Eme számszimbolikai indíttatásból most 8 – változatos műfajú, tartalmú, tematikájú, stílusú és formátumú –, Trianonnal kapcsolatos könyvre hívom fel a figyelmet az elmúlt évek-évtizedek terméséből.

1. Zeidler Miklós (szerk.): Trianon

Monumentális alapmű. Közel ezer oldalas, nagyméretű, hihetetlenül gazdag és sokszínű Trianon-szöveggyűjtemény. Nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen kézikönyv. Kiemelkedő értékű és hatású szakmai munka a Nemzet és Emlékezet című sorozat második darabjaként. A kötetben közölt szövegek közreadásával mindenekelőtt az volt a szerkesztő célja, hogy Trianonnal kapcsolatban a tények szélesebb köréből való szembesítést és az ebből fakadó mélyebb megértést segítse elő.

A könyv egyszerre elégíti ki a szaktudományos és az ismeretterjesztő igényeket, így a válogatásba az alapvető szövegek mellé kevésbé ismert darabok és valódi kuriózumok is bekerültek. A közölt szövegek bepillantást engednek a történelmi Magyarország felbomlásának-feldarabolásának folyamatába, rögzítik a hivatalosság és a szélesebb közvélemény reakcióit, és válogatást adnak a tudományos igényű irodalom terméséből.

A kötet – a téma egészét áttekintő iránymutató előszó után – 132 kiválasztott szöveget tartalmaz, mely három, egymással azonos terjedelmű, nagy fejezetre oszlik, melyekhez összesen 11 alfejezet tartozik. Konkrétan: FORRÁSOK (Háború és felbomlás; Békekonferencia és békeszerződés; Revízió és háború), POLITIKAI ÉS KÖZÉLETI EMLÉKEZET (Trianon a kortársi közbeszédben; A Rothermere-kampány; A határokon túl; Tervek a revízióról; Az utókor emlékezetében), TUDOMÁNYOS EMLÉKEZET (Kortársak – tudományos igénnyel; Napjaink történetírása; Az emlékezet históriája).

Az első részbe azok a források kerültek (52 tétel), amelyek a történelmi Magyarország felosztásához vezető folyamat meghatározó állomásait, később pedig – inkább csak jelzésszerűen – az átmeneti terület-visszacsatolások időszakát idézik fel. A második részben (56 tétel) a közgondolkodást meghatározó, illetve megjelenítő vélemények jelennek meg a békeszerződés aláírásától az utolsó országgyűlési választásokig, a szélsőbaltól a szélsőjobbig, magánlevelektől a határon túli magyarság megszólalásain át revíziós tervekig. A harmadik rész (24 tétel) önálló tanulmányokat és könyvrészleteket tartalmaz, melyek közül hét a két világháború között született a Trianon-kérdéskör politikai, gazdasági, történelmi, jogi, nemzetkisebbségi és külpolitikai vonatkozásairól, további kilenc mű a közelmúlt történeti irodalmából a békeszerződés diplomáciatörténetéről és a magyar revíziós külpolitikáról ad áttekintést, végül nyolc újabb keletű írás foglalkozik Trianon utóéletével a tudományban, az irodalomban és a közgondolkodásban.

A szövegekhez értelmező-magyarázó jegyzetapparátus társul. A kötet végén, a szerkesztő összeállításában gazdag történeti bibliográfiai kalauz található (rövidítések; bibliográfiák; forrásőrző intézmények; forráskiadványok, forrásközlések; kronológiák; statisztikák, adattárak; térképek; tanulmánykötetek; visszaemlékezések, naplók; Trianon: szakirodalmi feldolgozások). A kötet illusztrációk és térképek jegyzékével, illetve névmutatóval zárul.

A szerkesztő így írt munkája szakmai alapelvéről a kötet összeállításával kapcsolatban: „Törekvésünk az volt, hogy a kérdéskör forrásaiból, véleményirodalmából és szakmunkáiból olyan sokrétű gyűjtést adjunk, amely a közismert szövegek mellé a nehezebben hozzáférhető forrásokat és a feledés által fenyegetett műveket is felsorakoztatja, s a történelmi Magyarország felbomlásának és Trianon utóéletének gazdaság-, politika-, társadalom- és művelődéstörténetét eredeti hangon szólaltatja meg s eredeti színekkel rajzolja meg. Reméljük, az ebből kibontakozó tükörkép hitelesnek bizonyul majd.”

2. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés

Klasszikussá vált alapmű. Kötelező és nélkülözhetetlen olvasmány. Kis méretű, viszonylag rövid terjedelmű (250 oldal), ismeretterjesztő erényeket is csillogtató, alapos és hiteles tudományos megalapozottságú mű. Rendkívül informatív és lebilincselően adatgazdag. Olvasmányos stílusban, közérthető módon, művelődéstörténeti utalásokkal és 24 kiegészítő térképpel szól a békeszerződésről és megszületésének körülményeiről, mely a téma hazai és nemzetközi irodalmának áttekintésén és a szerző hazai és külföldi levéltárakban folytatott kutatásain alapszik.

Az akadémikus szerző nyolc imponáló szakmai erejű és egyéni megközelítésű fejezetben – az előzmények és a következmények nagy ívű távlatában – vizsgálja, elemzi és értékeli a békeszerződés világát. Érdemes ezeket sorra vennünk: Az Osztrák-Magyar Monarchia népei és nemzeti ellentétei a XX. század elején; Az első világháborús hadicélok; A történelmi Magyarország felbomlása; A békekonferencia területi bizottságainak határvitái és -javaslatai; A békekonferencia és a Magyarországi Tanácsköztársaság; A magyar békedelegáció álláspontja és tevékenysége; Kísérletek a békefeltételek megváltoztatására; A békeszerződés aláírása, ratifikálása és végrehajtása.

Ezt követi egy rövidebb terjedelmű, de sok irányba kitekintő Epilógus részletes számadatokkal, a régió új állami elrendeződésének elemzésével (etnikumok, kisebbségek helyzete, külpolitika), a békeszerződés gazdasági következményeinek bemutatásával, a békeszerződés politikai feltételeihez való alkalmazkodási képtelenség ábrázolásával, a revíziós sikerekkel, az 1947-es párizsi békeszerződés lényegi ismertetésével és annak fogadtatásával. A kötetet ajánló irodalom (forrásgyűjtemények, dokumentumkötetek; visszaemlékezések; feldolgozások) és térképjegyzék zárja.

Befejezésül a könyv utolsó bekezdéséből idézünk: „A magyarság teljes joggal tartja igazságtalannak a trianoni, illetve az 1947-ben helyébe lépő párizsi békeszerződést. Elvitathatatlan joga az is, hogy az európai normáknak megfelelő önigazgatási jogokat követeljen a maga, illetve kisebbségei számára. Ennél többet remélni azonban minden jel szerint illúzió...”

3. Jankovics Marcell: Trianon

„A Kárpátok koszorúja a történelmi hazát rajzolja körül.” E megkapó és láttató, a nagy egészre is ráközelítési fényt vető mondattal kezdődik a kötet rövid, egyéni hangú és személyes élményvilágú szerzői előszava. E felütéssel rögtön „képbe” is helyez minket. Egy különös és szokatlan történelemkönyv érthetően erős érzelmű nyitánya ez a magyar kultúra emblematikus alkotójától, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökétől, bár ő többnyire egy szubjektív képeskönyvnek nevezi a kötetet, ami görbe tükör kíván lenni történelmünk egyik sorsfordító korszakáról. Irodalmi, szaktudományi és művészi erényeket egyszerre csillogtató műve alapján továbbra sem egyszerű a műfaji besorolás. Pláne, hogy folyamatosan és erősen tetten érhető empatikus személyes viszonyulása és érzéseinek kifejeződése is. „Összművészeti” megközelítésből, kép és szöveg szimbiózisa okán tekintsük ezt a nagyon egyedi, eredeti és a témával mélyen azonosuló kötetet képekben elmondott esszének. Maradva még az ötvözetek világánál: szerencsére az ismeretterjesztő és/vagy a művészi jellegű eldöntendő megközelítés kérdésében saját szavaira is hagyatkozhatunk: „Ismeretterjesztő mű, olyan magas művészi színvonalon, amire csak képes vagyok”. Akkor ez el is dőlt.

A könyv szerkezetének kitalálása, a szakirodalom elolvasása, a szöveg megírása és a rajzok elkészítése több év munkáját jelentette. Csak a képek megrajzolása két évet vett igénybe. Végül is a szerző képeskönyvében több mint 260 rajzban mutatja be a Trianonhoz vezető és az abból következő nagy ívű történelmi utat Mohácstól napjainkig, ami négy részből áll. Az első, közel kétszáz oldal, a könyv 80%-a, az előzmények és okok képes-szöveges feltárása, kiemelten hangsúlyozva az első világháború időszakát és az 1918/1919-es eseményeket, 13 nagy történelmi okba rendezve. Ez az okfeltáró és elemző bemutatás a könyv vezérfonala. A következő három rövidebb rész a békeszerződés megszületéséről, Trianon utóhatásáról és a második világháború utáni időszakról szól.

A szöveg hiteles és közérthető. Gazdag és mélyreható szakmai anyag. Nem csupán ismereteket kíván átadni, hanem az érzelmekre is hatni szándékozik. Továbbá figyelmeztetni és szemléletet formálni. A képek különösen erősek és hatásosak: gúnyosak, szarkasztikusak, parodisztikusak, ironikusak. Az alkotó törekedett a szereplők hasonlóságára és jellemző vonásaik megtalálására is. A portrék a szöveg mellett csak azonosítást szolgálnak. A tollrajzok java többszereplős, a történelmi fordulópontokat illusztrálják. Sokszor külön oldalon. Az alakokat többnyire mozgásban ábrázolja. A szöveg az értelemre, a képek jó része inkább az érzelemre hat, ezért a kettő kölcsönösen erősíti egymást. Ez a felvállalt vizuális nevelés szempontjából is fontos adalék.

A könyvet a legfontosabb művekre kitekintő irodalomjegyzék és nagyon bőséges listájú – javarészt rajzos arcképpel illusztrált –, rövid tájékoztató szövegű Ki kicsoda zárja. Mindkét belső borító az érintett szereplők arcképcsarnokát tartalmazza, ami tetszetős, látványos és inspiráló megoldás.

A szerző egy interjújában pontosan meg is fogalmazta, hogy mit gondol könyvéről: „Aki végiglapozza a könyvet, átfogó, élményszerű tablót kap, és sok közismert s kevésbé ismert személyről, eseményről – remélem, szórakoztató – karikatúrákat láthat. Ha ezzel kedvet csinálok ahhoz, hogy minél többen – ne csak történészek – töprengjenek el a száz évvel ezelőtti történésekről, akkor nem volt fölösleges ez a nagy és fáradságos munka.”

Befejezésül még két részlet ebből az interjúból. Két fontos, jellemző és nagy erejű hely-, állapot- és létmeghatározó hitvalló vallomás. Az első: „Kárpát-medencei emberként tekintek magamra, akinek magyar, székely, horvát, szlovák, tiroli osztrák és lengyel ősei is vannak. Ez garancia arra, hogy hajdani nemzetiségeink szempontjait is megértsem és figyelembe vegyem. De fontosnak látom, hogy nem magyar felmenőim is jó magyarrá lettek, és magyarságra neveltek.”

És a második: „Sem a trianoni szétszakítás, sem az azelőtti összetartozás nem múlt el, a történelmi múlt mai életünk része. Mivel csak a múltból, a megtörténtekből lehet tanulni, okulni, és csak ezt lehet folytatni, nekem az a szenvedélyem, ha úgy tetszik mániám, hogy a múltat, közös örökségünket kell minden lehetséges módon átadnom megőrzésre a következő nemzedéknek. Képekkel, könyvekkel, rajzfilmekkel, előadásokkal, kiállításokkal, amire alkalmam nyílik, és erőm, időm futja.”

4. Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért

A magyar irodalom sokat emlegetett és gyakran hivatkozott, természetesen a pártállami rendszer idején elhallgatott, betiltott és feledésre ítélt, legendás, klasszikus értékű és ikonikus műve. Már a címe is keményen szembesít és letaglóz. Üt és talál. A kötet szerkesztője Kosztolányi Dezső volt, aki már a békeszerződés megkötése előtt nekilátott az összeállító munkának, és alig fél év alatt meg is jelentette a könyvet. E mozgalmas hónapok alkotó eseményeit az utóbbi években Lengyel András és Szénási Zoltán dolgozta fel, mely írások nekünk is segítségünkre voltak az elmélyültebb tájékozódásban. Ugyanígy Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezsőről szóló monográfiája is.

Az antológia szerkesztése Kosztolányi részéről tudatos és önként vállalt döntés volt. Határozott elképzelései voltak a kötet tartalmáról, minőségéről és szerzői gárdájáról. 1920 májusában már tényként jelentette be a kötet megjelenését Oláh Gáborhoz írott levelében: „… a közeljövőben könyv jelenik meg Magyarország történeti egysége érdekében: az első magyar irredenta könyv… Eszközében szigorúan irodalmi. Céljában harcos. A legelső írók írják.” A Budapesti Hírlap Napi hírek rovatában megjelent hirdetésben pedig ezt olvashatjuk 1920. június 3-án: „… a vérző és megcsonkított Magyarország legkiválóbb írói, tudósai, művészei egy porondon találkoznak és küzdenek a csorbítatlan Magyarországért”. (Valószínű, hogy Kosztolányi eredetileg tisztán szépirodalmi antológiát tervezett, s csak később bővült az alkotók sora más közéleti személyiségekkel.) Aztán június közepére már pontosan körvonalazódott az alkotók köre. A könyv végül szeptember végén jelent meg 50000 fűzött példányban. Kosztolányi október 5-én, egy kihallgatás keretében, személyesen adta át a Vérző Magyarország díszkötéses példányát a kormányzónak.

Az antológia írásai alapvetően két téma köré csoportosulnak: egyrészt a veszteség igazságtalanságát szemléltetik, másrészt Magyarország történeti távlatban bemutatott nagyságát demonstrálják, ami pontosan lefedi az akkori idők közhangulatát. A kötet szerzői, az irodalom világán belül, 3 csoportra oszthatók: a modernség képviselői, azaz a nyugatosok: Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Schöpflin Aladár, Tóth Árpád; a nemzeti konzervatív írók köre: Bodor Aladár, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, Petri Elek, Porzsolt Kálmán, Rákosi Jenő, Tormay Cécile, Vargha Gyula; a megelőző években indult fiatal generáció: Erdélyi József, Kállay Miklós, Kortsák Jenő, Reményik Sándor (Végvári), Zilahy Lajos. A szerzők között képviseltette magát a hivatalos politikai, egyházi, művészi és tudományos élet számos képviselője: például ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Csernoch János hercegprímás, Cholnoky Viktor, Lyka Károly, Tolnai Vilmos, Hevesi Sándor, Jászai Mari, Pethő Sándor. A kötet szerzői között akkor már nem élő nem magyar költők és írók is szerepelnek (Coppée, Swinburne, Heine, Ibsen, Matthew Arnold) magyar – nem meglepően 1848-as – témájú verseik magyar fordításával.

A könyv grafikai munkáit, a címlapot, illetve a belíveken szereplő illusztrációkat Jeges Ernő készítette, aki a Pesti Napló rajzolója volt. (Kosztolányi korábbi munkatársa.) Az ő grafikája látható a borítón is, mely egy meztelen szenvedő férfitestet ábrázol. Ez a rajz szimbolizálja a kötet alatta olvasható címében szereplő Magyarországot. Érdekes, de ugyanakkor érthető is ez a nemi identifikáció még annak fényében is, hogy a magyar nemzet jellemzően női alakként ábrázolódik a művészetekben (Hungária, Szűz Mária, Patrona Hungariae).

Az antológiában négy térkép is található, melyek szavak nélkül is beszédesen érvelnek (Magyarország a honfoglalás után, Nagy Lajos és Mátyás birodalma, Magyarország 1920-ban). Van a kötetnek egy térképmelléklete is, melynek sajátos és fájdító a narrációja. A történelmi Magyarországot ábrázoló térképen az elcsatolt területekre azoknak a történelmi személyiségeknek a nevei vannak írva, akik az adott országrészen születtek. A térkép mellett olvasható négy hatásos és invenciózus retorikai kérdés (ugyanaz mind a négy a volt négy országterületre), melyek arra vonatkoznak, hogy a térképvázlatból kiemelt fontosabb nevekről, a területi érintettség alapján, a románok, csehek, szerbek és osztrákok el tudják-e hitetni azt, hogy ezek a neves személyek Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és (Német)ausztriában születtek-e?

Végül, a kötet nem kevésbé érdekes utolsó oldala feltesz egy, a választ is azonnal megadó, kérdést: „Mit nem kell megtanulni? Azt, hogy Gyulafehérvár = Alba Julia, Nagy-Enyed = Aiud, Brassó = Brassov, Pozsony = Bratislava, Kolozsvár = Cluj, Kassa = Kosice, Léva = Levice, Ujvidék = Noviszad, Nagyvárad = Oradea, Eszék = Osiek, Szabadka = Subotica, Temesvár = Timisioara, Ungvár = Usgorod...” (és még közel hetven helynév az új megnevezések kissé pontatlan betűrendjében). Látszatra talán apróság ez a kis adalék, de igazából mégsem. Nagyon is erős didaktikus üzenet.

Kosztolányi a kötet szerkesztésekor láthatóan arra törekedett, hogy minden rendelkezésre álló szövegteret kitöltsön, azaz minél kevesebb fehér felületet hagyjon a lapokon. Ezt több módon tudta elérni. Egyrészt az üres helyekre vagy grafikák, vagy az elcsatolt városok címerei, vagy ezen városok képi részletei láthatók. Ezek is tudatos szerkesztés eredményei, mert ezen ábrázolások vagy az adott szerző életéhez, vagy az írás témájához kapcsolódnak. (Kosztolányi novellája fölött például a szülőváros Szabadka városrészlete látható.) Másrészt, a hangulati erősítésen túl, tényleg a teljes helykitöltési koncepciót szolgálják az aforizmaszerű idézetek nagyszámú (105 darab) szerepeltetései is, melyek kisebb részben klasszikus magyar költőktől, íróktól, politikusoktól és kuruc versekből származnak, nagyobb részben pedig szintén az irodalom és a politika világából érkezettektől, tudósokkal kiegészülve, akik gondolataikkal mind a magyarság pozitív tulajdonságait és történelmi nagyságát dicsérik. (Ezekben leggyakrabban szintén 1848/1849 és a kuruckor emléke idéződik meg.)

A Vérző Magyarország című antológia a magyar szellemi élet képviselőinek elkeseredését fejezte ki. A kötet – ha csak rövid időre is – az akkori értelmiség erősen különböző felfogású tagjai körében teremtett közmegegyezést, hisz nehéz volna a korszak közéletének olyan jelentős képviselőjét említeni, aki ne lett volna elkeseredve 1920-ban. Így a kötet a szerkesztő és a magyar közvélemény számottevő részének őszinte véleményét tükrözte. Fájón vallottak arról, hogy miként élték meg a Trianon okozta sebet, s ennek valódi erkölcsi és lelki drámáját. (Számvetésünk teljesebbé tétele okán talán érdemes összegyűjteni, hogy kik maradtak ki az akkori irodalmi élvonalból a formailag 51, de valójában 46 (élő)szereplős antológiából. Néhány fontosabb név: Fenyő Miksa, Füst Milán, Ignotus, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő, Szabó Dezső. (Érdekes lista, de az okok vizsgálata túlnövi kereteinket.)

Még röviden a kis 240 oldalas kötet utóéletéről. 1928-ban volt egy jelentősen átdolgozott második kiadása, amelynek szintén Kosztolányi Dezső volt a szerkesztője. De a kötet tartalma időközben jelentősen módosult. Több szerző műve kimaradt, míg újak is kerültek bele. Az elemzők, joggal, kontextusváltásról beszélnek, ami az antológia tartalmában is jól tetten érhető. (Nyilván ez nem volt a szerkesztő ellenére sem.) A lényeg, hogy az írások politikai irányultsága a területi egység visszaállítását célzó irredentizmus helyett már a diplomáciai kapcsolatokat kereső revizionizmus szellemi útkeresését tükrözik. (Az alkotók e kötetben megjelent írásairól természetesen tudomást sem vett egy hivatalos összegyűjtött anyagú kiadás 1945 és 1990 között.) Az antológia újrakiadása majd csak 1999-ben, hasonmás formában történik meg. A kötet bemutatását zárjuk egy, a szerkesztő által 3 évvel korábban a Pesti Napló egyik jegyzetében leírt, rövid profetikus mondatával: „… az erőszak által tollba mondott béke nem béke, hanem új háború uszítója”.

Bejezésül három idézetrészlet az antológiából. Három merőben különböző és attitűdű író valóban fontos és értékes szövegéből. Az első Rákosi Jenő Irredenta című példázatából: „Mert amit a Teremtő keze csinált egynek és amit egy nemzet megtartott Isten rendelése szerint ezer esztendőn keresztül egynek: azt gőgös emberi hatalom nem darabolhatja szét, hogy kopók elé vesse jutalomképen, amiért ugattak, mikor ő – vadászott.”

A második Herczeg Ferenc szintén Irredenta? című, írásjelnyi különbségű művéből való: „Azzal tisztában vagyunk mi, de tisztában lehetnek ma már ellenségeink is, hogy valamire való magyar ember soha sem fog belenyugodni az ország földarabolásába… úgy sohasem fordulhat a világ, hogy a szívünkben is lemondjunk ezeréves örökségünkről… Bármeddig tartson is az idegen megszállás, mi azt mindig csak történelmünk egy végtelenül lealázó, de ideiglenes és átmeneti epizódjának fogjuk tekinteni…”

A harmadik Karinthy Frigyes kisfiához írt Levél című írásából: „Édes kicsi fiam (…) nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Végezetül, ismertetőnk legvégén, álljon itt a kötet híres előszava, melynek írója (aláírója?) maga a kormányzó volt: „Hazáért: e szó fogalmának jegyében álljon csatasorba minden magyar író és költő. A háború fegyverei elhallgattak, szólaljanak meg a múzsák. Lelkesítsenek, acélozzák meg a lelkeket, az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét.

Az eszmék és gondolatok harca, ha az a legnemesebb érzés, a hazaszeretet szárnyán lendül a magasba, ellenállhatatlan, annak tere végtelen. Eszmének, gondolatnak, hazaszeretetnek nem lehet mesterséges határt vonni, az minden határon át és mindenekkel szemben diadalmaskodik.”

5. Querela Hungariae – Trianon és a magyar irodalom

A fájdalom könyve. „Magyarország panasza”. A szembenézés gyötrelme. A veszteség kínja. Lélekemelő és lélekfájdító antológia. A legmegrázóbbak egyike. A békediktátum 75. évfordulójára. Megtisztítóan felkavaró ajándék. A nagy formátumú kritikus és irodalomtörténész, Pomogáts Béla válogatása – nagy ívű elemző, értékelő és mementós előszavával. Kristálytiszta áttekintésű, mindenben eligazító és tűpontos látleletű gondolatainak egy részét nem tudjuk nélkülözni.

A magyarság nemcsak területi, gazdasági és hatalmi pozíciókat veszített el Trianon következtében, hanem súlyos lelki sérüléseket is elszenvedett. Ezekről a sérülésekről, sebekről és fájdalmakról adott hírt az irodalom, midőn költeményekben, elbeszélésekben és személyes vallomásokban mérte fel a történelmi Magyarország feldarabolásának, nagy magyar közösségek és régi kulturális központok elcsatolásának lelki következményeit.

A Trianon utáni magyar irodalomban mindenki: a nemzeti konzervatívok, a nemzeti radikálisok, a liberális polgári irodalom képviselői, a nyugatosok és az akkor fellépő fiatal írók és költők őszinte fájdalommal beszéltek az ország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól. Ezek az alkotók nemegyszer szülővárosukat, szülőföldjüket vagy ifjúságuk szeretett színhelyét veszítették el. Mindegyikük érezte, hogy ezzel a személyes veszteséggel odalett a meghitt otthonosság érzete is. Azok az írók és költők, akiknek szülőhelye nem került idegen kézbe, ugyancsak szorongó szívvel mérték fel a veszteségeket. A trianoni trauma fájdalmai hatották át az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki alkotók műveit is.

Mikor a magyar írók elsiratták elveszített szülőhelyüket és a történelmi országot, ebbe a gyászba nem vegyült bosszúállás; távol állt tőlük a gyűlöletkeltés szelleme. Sohasem beszéltek gyűlölködve a román, a szlovák vagy a szerb népről és kultúráról; ellenkezőleg, igyekeztek kapcsolatot találni velük egy kívánt és remélt kiengesztelődés és együttműködés reményében.

A két világháború közötti magyar irodalom ebben a drámai helyzetben azt a létjelző lélektani megoldást választotta, hogy „kibeszélte” a fájdalmát. Nyíltan beszélt az elszenvedett egyéni és kollektív sérelmekről és veszteségekről, amiben ott rejlett a feloldás vágya és igénye is. Alkotóink olyan szellemi pozíciót és lelki készenlétet szerettek volna kialakítani, amely a magyarság számára Trianon után is lehetővé teszi azt, hogy fenntartsa a maga nemzeti folytonosságát és kulturális önazonosságát, vállalva a történelmi ország egészének szellemi örökségét, kialakítva ezzel egy új nemzeti öntudatot, amely a nemzethez való tartozás kritériumát nem a területben, az államban és a politikai egységben, hanem a nyelvben, a történelmi hagyományban, a kulturális közösségben határozza meg. Ily módon a haza fogalomköre a „trianoni irodalom” következtében bizonyos mértékig átalakult, és ennek révén kétségtelenül megújult, megerősödött és gazdagodott is. Ugyanakkor ez az új nemzeteszme nem járt együtt elzárkózással, sőt, irodalmunkban talán sohasem volt olyan erős a közép-európai összefogás gondolata, a dunai népek együttműködésének vágya, mint éppen Trianon után.

A kötet összeállítója mélyenszántó bemutató és értékelő elemzését így összegzi: „A »trianoni irodalom« történeti és szellemi ívelése ily módon kétségbeeséstől az erőgyűjtésig, a nemzethalál képzete keltette szorongástól egy új nemzeteszme és a közép-európai regionális kötődések kialakításának vágyáig, a megalázottságtól és a vereségtudattól a »lelki nemzet« és a »dunai patriotizmus« felépítésének írói erőfeszítéséig halad.”

A fent ábrázolt irodalomtörténeti korszak trianonos szála a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb, legfájdítóbb, legmegrendítőbb és legértékesebb fejezete volt. A bele nem törődő kényszerű elfogadás, a kínokkal való együttélés és a feltétlen alkotni akarás kegyelmi pillanataival. Ennek ellenére e két világháború közötti korszak Trianonra reflektáló fejezete egyszerűen nem létezett 1945-től a rendszerváltásig. Tudatosan és módszeresen elhallgatták, elsüllyesztették, feledésre ítélték. Hatalmas és felmérhetetlen veszteséget okozva ezzel. A trianoni béke fájdalmas ihletésében keletkezett versek, elbeszélések és írói vallomások hosszú évtizedeken keresztül természetesen kimaradtak legnagyobb íróink összegyűjtött művei közül, nem emlegette őket az irodalomtörténet-írás, és nem tudhatott róluk az irodalmi köztudat. Szinte teljesen ismeretlenek maradtak.

E szép és elgondolkodtató kötet méltatlanul hosszú idejű adósságot törlesztett a benne foglalt méltósággal átitatott művek és műrészletek megjelentetésével. Katartikus, emblematikus és ikonikus alkotások köszönnek ránk. Ha megkésve is, de talán a helyére került vele minden és mindenki; bezárult a kör. E vallomásgyűjtemény alapvetően arról szól, ami egy nemzetnek nagyon fáj, s amin nem igazán tud változtatni. De ez a válogatás arról is meggyőz minket, hogy e fájdalom felmutató kimondása nélkülözhetetlen igény.

Az alkotók listája hosszú. Ismert és kevésbé ismert írók és költők színes palettája különböző világnézettel, ízléssel és beállítottsággal, akik mind fontosnak érezték, hogy szóljanak, kimondjanak és szót emeljenek. Mert ez az antológia arra is figyelmeztet, hogy az igazán nagy kérdésekben mégis van közös nevező. A legkevesebb, hogy most, a megjelenésük sorrendjében, megnevezzük őket. Mind a 33-at: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Vészi József, Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Oláh Gábor, Sík Sándor, Bodor Aladár, Zilahy Lajos, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Kós Károly, Nyírő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Győry Dezső, Mécs László, József Attila, Illyés Gyula, Erdélyi József, Németh László, Szabó Zoltán.

Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című, csontig hatóan megrázó művének refrénjével búcsúzunk tőlük: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszöget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

6. Száraz Miklós György (szerk.): Fájó Trianon

Igazából polifonikus műfajú könyv. Egyszerre szöveggyűjtemény, képeskönyv és kronológia. 27 alkotó – túlnyomó többségükben költő és író, néhány művésszel és tudóssal kiegészülve – 92 írásának fájdalomtól átitatott válogatott antológiája. A szövegek az akkori magyar irodalom legjobbjainak alkotásai. Teljes egészében vagy részletként olvasható versek, novellák, naplójegyzetek, levelek, esszék, tanulmányok, riportok, publicisztikák és beszédek gyűjteménye.

Ugyanakkor képek százainak tárháza a két világháború közti magyar élet és történelem világáról. Eredeti fényképek sokasága sorsfordító eseményekről és fotók tömegei a korabeli mindennapi élet kelléktárának bemutatásával. Különféle használati tárgyak elevenednek meg a lapokon a giccs és a valódi művészet szélsőségében. Rideg üzlet és égető fájdalom kettősségében. De ilyen egy korszak hétköznapi élete. A történelmünk. Amit a bőrünkön érzünk. És bárhonnan is nézzük: szívbe markoló.

A kötet szövegei is sokszólamúak. Önfelmutató érzéseik nagyon széles skálán mozognak: fájdalom, kín, sebzettség, düh, vád, számonkérés, kétségbeesés, panasz, hitetlenkedés, ostorozás, önmarcangolás. A fájdalmas, artikulátlan ordítások és a csöndes, lemondó sóhajok széttartó kettősségében. Békéről, veszteségről, igazságtalanságról, felelősségről, irredentáról, revízióról. Keresve az okokat és előrevetítve a jövőt. A szövegek íve Ady Endrétől (1912) Bibó Istvánig (1946) tart. A kizökkenni látszó idő profetikus látomásától a küszöbön álló párizsi békeszerződés bizonytalanságot megszüntető újracsonkoló traumájáig. A kötet leggyakoribb megszólalói Márai Sándor, Móricz Zsigmond, József Attila, Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Reményik Sándor és Karinthy Frigyes.

A tárgyakról készült fotók ugyanezt a hangulatot és érzésvilágot próbálják vizuálisan megjeleníteni. Mindegyikről sugárzik – rövid feliratukban és/vagy szimbólumaikban – Trianon szelleme és fájdalma. Elképesztően hosszú a – még csak nem is teljes – egyedi tárgyak listája a fotókon: plakátok, térképek, újságcímlapok, levelezőlapok, képes levelezőlapok, képeslapok, üdvözlőlapok, szórólapok, emlékérmék, emlékzászlók, országzászlók, jelvények, fémtáblák, emléktáblák, bélyegek, bélyegzők, pecsétek, porcelánszobrok, poharak, tányérok, konyhai falvédők, vásárfiák, ceruzák, tolltartók, rajzszegek; injekciós tűs alumíniumdoboz, tálca, hamutartó, lövedék, ereklyetartó, selyemkendő, szódásüveg, postaláda fedél, tükör, cserépkulacs, irredenta virágoskert és irredenta frizura, trikók, tetoválások. Hihetetlenül gazdag vizuális emléktár. Elsősorban ettől pazar kiállítású a könyv.

Fontos kiemelnünk, hogy szöveg és kép egyáltalán nem válik el élesen a lapokon. Nem él külön életet. Egymást erősítve egybesimul, egybeolvad, egybeforr. Nagyon szép tervezői megoldás és kivitelezés. Mint ahogy az is, ahogy a lapok teljes felülete hasznos tér. A képeken kívül ezt a kiegészítő és értelmező célzatú magyar és külföldi személyiségek beillesztett idézetei is biztosítják.

Végezetül a kötet harmadik rétege a kronológia, ami a könyvet egyszerre teszi érdekessé, praktikussá és használati értékében még fontosabbá. Az időrend többnyire rövid és szenvtelen sorainak egymásutánja fontos összefüggéseket világít meg a könyv bal, illetve jobb hasábjain. E Trianon-kronológia a béke közvetlen előzményeitől és hatásaitól (a háború utolsó évének elejétől) napjainkig tart. (A kötet tavalyi, harmadik, kemény táblás kiadása alapján.) Azért rögzítsük e 101 év két végpontját: Wilson amerikai elnök a Kongresszus elé tárja 14 pontból álló béketervezetét (1918. január 8.) és Kolozsváron a Mátyás-szobornál 300 magyar és román tüntető gyűlt össze tiltakozva az uszító politikai gyakorlat ellen (2019. június 8.).

Befejezésül egy kevéssé ismert idézet Móra Ferenc A sír, hol nemzet sűlyed el (1920) című írásából: „Az ítélethirdetés megtörtént és halálra szól. Kínos és gyalázatos halálra, amely kimondhatatlanul embertelenebb, mint amivel a középkor hordáit letörölték a népek táblájáról… Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül… Csak a sírt ásták meg, amelybe egy nemzetnek bele kell sűlyedni, mert élete elviselhetetlenebb lett a halálnál – de kezeiket mossák az igaznak vérétől…”

7. Ablonczy Balázs: Trianon-legendák

A kötet egyrészt nem konkrétan a trianoni békeszerződésről szól, másrészt valójában nem is történelemkönyv. A szerző felfogása szerint egyszerre kísérlet és segítség. Kísérlet arra, hogy megértesse többek között azt, hogy mit gondol Trianonról a történész, a politika és a társadalom; hogy milyen sebeket és gyógymódokat hagytak ránk az elmúlt évtizedek; hogy miért vannak még mindig velünk legendává váló történetek a békeszerződésről; hogy ezek milyen gyökerekkel és lehetséges magyarázatokkal rendelkeznek. Aztán segítség azoknak, akik nem feltétlenül tudnak egy-egy Trianonnal kapcsolatos kérdésre válaszolni, s közben minden érzékük és ösztönük tiltakozik az ellen, hogy feltétlen igazságnak fogadják el az éppen hallottakat. Egyébként őket tekinti a szerző beavató előszavában elsődleges olvasóinak. Nekik igyekszik írni.

Tény, hogy Trianon kapcsán sok a metaforikus, metahistorikus okfejtés és magyarázat. A Trianon utáni nemzedék közvéleményén hatalmas fizikai, lelki és szellemi tehertétel volt. Egyrészt szembe kellett nézniük a letaglózó háborús vereség minden következményével: a gazdasági összeomlással, a menekültek áradatával, a példátlan területi megcsonkítással és ennek minden infrastrukturális problémájával. Másrészt óriási szellemi terhet jelentett az idegen megszállás és a békeszerződés megalázó élménye, illetve a hozzá vezető út feldolgozása is. Aztán ez a közvélemény sajnálatos módon nem kapott a történteket feldolgozhatóvá tevő segítséget sem a politikától, sem a tudománytól. (Elsősorban is a brutális területvesztésre és a nemzet nagy részének határokon kívülre kerülésére.) Minderről nem folyt kielégítő, hatásos és racionális diskurzus, így a Trianon-csapás sok elemében a szájhagyomány útjára lépve folklorizálódott. Olyan mesék, történetek, elbeszélések születtek, amelyek messze túlélték az évtizedeket, s mai is befolyásolják, sőt, meghatározzák a magyar társadalom nem kis részének történelmi gondolkodását és történeti tudatát. A jelzett folklorizálódással kapcsolatban a szerző megjegyzi, hogy ez természetes sorsa a nagy történelmi eseményeknek, de nem mindegy, hogy ezek az átalakult történetek milyen módon és milyen mértékben határozzák meg a Trianonról szóló közgondolkodást, s főleg mennyire iktatják ki az önreflexiót.

A könyv nem a mindenáron való cáfolat vagy deheroizálás igényével íródott. A szerző megvallott elsődleges célja a trianoni legendák vizsgálatakor keletkezésük forrásvidékének feltárása volt, miközben nem ígér elfogulatlanságot. Jelzi, hogy családja mindkét ágán vannak Trianon-kárvallottak. Olyanok, akik odaát maradtak vagy akiknek el kellett jönniük. Ezzel a háttérrel a háta mögött mondja ki nyíltan és őszintén, talán szokatlan erejű feljogosítottsággal is, hogy elfogultságából adódóan megállapításai lehetnek személyesek és túlzók, kijelentései pedig sarkosak és sértők. A kötet előszavának zárlata is felér egy vallomással: „Mestereim, olvasmányaim, tanulmányaim mellett ennek az áttételes Trianon-élménynek köszönhető, hogy a világ legszubjektívebb mesterségét választottam: történésznek álltam.”

A téma már az 1990-es évek végétől foglalkoztatta a szerzőt, melyet aztán az elkövetkezendő években tanulmányokban fejtett ki, illetve internetes felületeken írt meg. A könyv azokat az ismert és kevésbé ismert mítoszokat, tévhiteket és legendákat mutatja be, amelyek a közbeszédben hosszú évtizedek óta keringenek. Vajon milyen szerepet játszott Georges Clemenceau francia miniszterelnök magyar menye a trianoni döntésben? Tényleg szabadkőműves összeesküvés állt Magyarország felosztása mögött? Valóban hajózható folyónak állítottak be az utódállamok néhány patakot, csak hogy nagyobb területhez jussanak? Tudatlanok lettek volna az antant döntéshozói? És egyáltalán, hol írták alá a békét: a Kis- vagy a Nagy-Trianon-palotában? A kötet 12 fejezetének legrészletesebben kibontott – a Trianon-problémakör talán legbizonytalanabb körvonalú – része az Apponyi-legendárium. A fejezet mindent érint, ami a magyar békedelegáció vezetőjéről tisztába tehető. A könyv külön fejezetben szól elemzően és értékelően a történeti Trianonról, a politika Trianonjáról és Trianonról a társadalomban. E három közül a legelső téma bemutatásánál említi meg, hogy a magyar történettudománynak lennének még feladatai Trianon feltárása terén. A legfontosabbakat – egyfajta töprengésként a még elintézetlen problémák felett – 5 pontban röviden ki is fejti.

A Kisebb geszták című fejezet még számos legendára kitér: az utódállamok (főként Románia) kéjnők és/vagy hazafias szellemű bojárlányok szolgálataival igyekezett az antant államférfiait és szakértőit kedvezőbb döntésre hangolni; a békeszerződés konkrét időhatárokra szól, illetve elveszítette a területre vonatkozó érvényét; az elbirtoklás jogi szabályai vonatkoznak rá; van-e titkos záradéka; Trianon külföldi – nyerészkedő – ellenfeleinek szerepe és hatása (Pozzi, Dami, Tisseyre). Az Utóéletek című utolsó fejezet röviden elemez egy külföldi professzor által egy vatikáni intézet nevében beadott petíciót a hágai törvényszék főügyészéhez (2001) egy vizsgálóbizottság felállítása érdekében a trianoni béke felülvizsgálatára, és részletes kibontással szól az elhíresült „rózsadombi paktum” nevű hamisítványról (1989/1991), melynek két pontja érintkezik a trianoni problémakörrel.

A szerző közszereplései során sűrűn hangoztatja, hogy Trianonról neurózismentes társadalmi diskurzusra van szükség. Ebben talán nyitott kapus egyetértés van. De az is tény, hogy a legendák – melyeknek van valóságalapjuk – továbbítódtak a társadalomban az elhallgatás évtizedei során, és sokakban egymással párhuzamos igazság-változatokként vertek gyökeret. Van létjogosultságuk a folklór szintjén, de a történések mikéntjének vagy miértjének megértéséhez nem visznek közelebb. Így a kötet jó kiindulópont lehet mindazoknak, akik az eseménytörténeten túl kíváncsiak a mélyebb összefüggésekre, és értelmezni kívánják a mai közéletben és publicisztikában is rendszeresen felbukkanó hiedelmeket, spekulációkat és legendákat.

A könyv Összegzés című zárásában a szerző a minél reálisabb, letisztultabb és értékelni is tudó Trianon-kép kialakításához 7 röviden kifejtett szempontot ajánl a figyelmünkbe. Fontos, tanulságos és elgondolkodtató felvetések ezek. Befejezésül felidézzük egyik friss interjúját, amelyben – egyszerre utalva az általunk most ismertetett és a százéves évfordulóra megjelent új könyvére – így beszélt a felelős és előremutató hozzáállásról Trianonnal kapcsolatban: „Minden magára valamit is adó nemzetnek kötelessége, hogy alaposan megismerje a múltját. Ez nem sebfeltépés, ez múltismeret. Amennyiben kicsit is komolyan vesszük Ernest Renan axiómáját, hogy a nemzet közös emlék a múltból és közös terv a jövőre, ez elől nem lehet kitérni. Ha más miatt nem, a határon túli magyar közösségek miatt, az ő sorsuk és történetük megértése miatt. A Trianon-legendákat tíz évvel ezelőtt írtam, némileg posztmodern magyarázatként arra, hogy mi nem volt a trianoni béke. Most az évfordulóra megjelenő Ismeretlen Trianon című könyvemben azt igyekszem elmondani, hogy mi is történt Magyarországgal 1918 és 1921 között: hogyan véste be ezt az eseményt a veszteség, az erőszak, a megszállás és a megaláztatás a magyar társadalom tudatába.”

8. Trianon Múzeum

A kis méretű album a Magyarország kincsestára című sorozatban jelent meg. A múzeum a várpalotai Kastélydombon található a Zichy-kastély épületében. 2003-ban alapították, s 2004. június 26-án nyílt meg a látogatók számára. Fenntartója és működtetője a Trianon Múzeum Alapítvány (2001). Az intézmény 2011-ben országos gyűjtőkörrel rendelkező, tematikus múzeum lett. Sokat idézett jelmondatukat Bibó István 1949-es naplójegyzetéből kölcsönözték: „Semmi lázadás, de semmit sem engedni”. Az intézmény rövid öndefiníciója szerint: „… az összmagyarság lelkiismeretének és reményeinek múzeuma”. Folyamatosan látható hosszabb önmeghatározásuk a honlapon így szól: „A magyar emlékezetpolitika egyik legbátrabb, legfontosabb és leghatásosabb intézménye a Trianon Múzeum. A múzeum nélkül ma valószínűleg másképp beszélnénk a külhoni magyarokról és a Kárpát-medencei magyar integráció esélyeiről.”

A múzeum a Kárpát-medence egyetlen olyan intézménye, mely a trianoni békeszerződéssel és következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a tragikus döntés egyszerre gazdag és megrázó tárgyi és szellemi hagyatékát. 18 állandó kiállításának bemutatott anyaga felöleli a békekötés történetét és következményeit, bemutatja az irredenta mozgalmak produktumait, a visszacsatolt országrészek „hazatérésének” pillanatait, a második világháború eseményeit és a háború utáni, magyarokat sújtó, kollektív megtorlásokat. A kötet közel kétszáz fotójával – versekkel és idézetekkel kiegészítve – átfogó és sokszínű bemutatását nyújtja az egyes kiállítási helyek anyagának. (Sajnos a könyvben található idézeteknél nincs megnevezve a forrás.)

Felsorolunk most egy csokorra valót a kiállításokból: Délvidéki Magyar Golgota 1944-1945; Az erdélyi vasutak román megszállása, 1918-1920; Civitas Fortissima – a legvitézebb város: Balassagyarmat; Irredenta falvédők a két világháború között (magyar paraszti enteriőr); Irredenta zenék és zenekarok a két világháború között (magyar polgári enteriőr); A magyar nemzeti himnuszok története; Revízió és országgyarapítás, 1938-1941; Turulszobrok a Kárpát-medencében; Határátkelőhelyek az 1900-as évek idején; Klebelsberg Kunó Elemi Népiskola, 1930; Felszabadult városaink közgyűlései 1938-1941; Öröm és mámor, 1938-1941 (az elszakított területek visszatérése); Trianon magyar bélyegeken; Elpusztított köztéri műemlékek a Kárpát-medencében 1918 után; Elszakított magyar gyógyfürdők; A Székely Hadosztály honvédő harcai 1918-1919; A nyugat-magyarországi felkelés és Prónay Pál; Az összeomlástól a revízióig (a magyar irredenta mozgalom 1918-1941 között); Az országzászló mozgalom története; Magyar sors Csehszlovákiában 1945-1948. Külön emlékhelye van Reményik Sándornak, Sajó Sándornak, Szeleczky Zitának, Vargha Gyulának és Németh Nándor grafikusművésznek. Most csak egyetlen szobrot szeretnénk kiemelni a nagy egészből: Sarkadi Szabó Lajos A trianoni közép című alkotását. A Hungáriát jelképező férfialak a trianoni Magyarországot formázó márványlapon helyezkedik el. Hiányzó jobb karja az elveszett Erdélyt, hiányzó bal lába az elveszett Felvidéket jelképezi. A férfialak megvakított szemmel Nyugatra néz.

A kötet képekben bemutatja még a múzeum épületét és külső környezetét a szabadtéri műalkotásokkal, illetve saját ajándékboltját is. Szervezetileg része még a múzeumnak 2017 nyarától a Várpalotától 6 km távolságra levő komplex infrastruktúrájú Nagy-Magyarország Park (korábban Kerékszállási Szabadidőpark) néven működő 4 hektár területű múzeumpedagógiai egység is.

A múzeum az egyik legfontosabb történelmi emlékhely. Egyik legnagyobb nemzeti tragédiánkról tudósít. Egyúttal minden elszakított magyar egyedülálló zarándokhelye is. Egyszerre erősíti a Kárpát-medencei magyarság öntudatát és újjáéledő kapcsolatait. Léte azt üzeni, hogy a nemzeti összetartozás minden egyéb körülményt felülíró realitás. Tájékoztató felületein folyamatosan megjelenik a felhívó kérés: „Szeressük vissza Magyarországot!”. A Trianon Múzeum küldetése nem más, mint létével és működésével szüntelenül emlékeztetni mindenkit arra, hogy a magyarság összetartozása sokkal erősebb, mint az őt ért történelmi csapások ereje. Nem véletlenül szerepel honlapjukon az alábbi meghívó mondat sem: „Ezt a múzeumot egyszer minden magyarnak látnia kell!”.

Végezetül egy lelket hasító idézet az egyik kiállítás anyagának kísérőszövegéből. Szabó Zoltán Szerelmes földrajz (1942) című megkapóan kézen fogó művéből: „A mi nemzedékünknek nincs olyan határozott határátlépési élménye, mint apáinknak, egyszerűen azért, mert a határt mindig kétszer léptük át, először az államból léptünk ki, s csak jóval később, többórás utazás után a hazából. Hogy Magyarországot elhagytuk, az sohasem a sorompónál rémlett fel bennünk, hanem mindig csak a Kárpátok után.”

Vass György