180

Május 31. – A jütlandi csata (1916)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

queen-mary-jutland

Az I. világháborút megelőző nagyhatalmi vetélkedés egyik kulcskérdése a tengerek feletti uralom volt, és ebben Nagy-Britannia ekkor már lassan 200 éve egyeduralkodónak mondhatta magát. Azonban Németországban a második ipari forradalom következtében olyan erőforrások és energiák szabadultak fel, amelyek ezt a fölényt – legalábbis az angolok úgy érezték – megingatták. 

Paul Kennedy adatai szerint a nagyhatalmak hadihajóinak tonnatartalma 1880-ban a következőképpen alakult: 1. Nagy-Britannia: 650.000 tonna, 2. Franciaország: 271.000 tonna, 3. Oroszország: 200.000 tonna, 4. USA: 169.000 tonna, 5. Olaszország: 100.000 tonna, 6. Németország: 88.000 tonna, 7. Ausztria-Magyarország: 60.000 tonna, 8. Japán: 15.000 tonna.

Azonban új, a korábbiakat azonnal elavulttá változtató csatahajó típus jelent meg, az ún. Dreadnought, amelyet azonnal minden ország gyártani kezdett, így a nagyhatalmi helyzet megváltozott. Németország szilárdan a második helyre került flottájával, 1914-re a hadihajók mérete így nézett ki: 1. Nagy-Britannia: 2.714.000 tonna, 2. Németország: 1.305.000 tonna, 3. USA: 985.000 tonna, 4. Franciaország: 900.000 tonna 5. Japán: 700.000 tonna, 6. Oroszország: 679.000 tonna, 7. Ausztria-Magyarország: 372.000 tonna, 8. Olaszország: 327.000 tonna.

Valójában az adatokból az látszik, hogy a brit dominancia megmaradt, ugyanakkor a német hajók minősége felért a britekével, sőt a világháború során kiderült, hogy egy az egyben inkább utóbbiak vannak fölényben. A szigetország a német fenyegetés miatt flottája zömét „otthon” kellett, hogy tartsa, s így a világtengereken sokkal kisebb erőket tudott bevetni. Ez a messzi vizeken hosszú távon pozícióinak gyengüléséhez vezethetett, főleg a távol-keleten, ahol Japán fokozatosan izmosodott, s az Egyesült Államok flottája is gyorsan növekedett. Európában francia és a három tengerre széttagolt orosz flottának jelentett egyre nagyobb kihívást az osztrák-magyar, illetve olasz haditengerészet szövetsége, hiszen ekkor még nem lehetett azzal számolni, hogy Olaszország elárulja majd a központi hatalmakat.

Mindenesetre a világháború kitörésekor a brit fölény elég meggyőző volt ahhoz (29 új típusú csatahajójuk volt, míg a németeknek 17), hogy a német flottát az Északi-tengerre zárják, s utóbbi ne kockáztasson meg nagy ütközetet a méregdrága hajókkal. A háború azonban nem zárult le olyan gyorsan, mint ahogy remélték a felek, és az elhúzódó harcban egyre nagyobb jelentőségre tett szert az a tengeri zárlat, amivel az antant blokád alá vonta a központi hatalmakat. Erre utóbbiak válaszként a tengeralattjárók fokozott bevetésével válaszoltak, ám 1916 elején ez nem tűnt elég hatékonynak. Így amikor Reinhard Scheer admirális lett a német császári haditengerészet (Kaiserliche Marine) főparancsnoka, úgy döntött, megpróbálja feltörni a zárat az Északi-tengeren Norvégia partjai mentén. A hochseeflotte május végi kísérletéről azonban a britek időben értesültek hírszerzésüknek köszönhetően, így Sir John Jellicoe admirális vezetésével csapdát állítottak a németeknek.

jutlandi-csata-terkep

A Jütlandi csata manőverei, 1916. május 31. – június 1.

A brit hajók két nagy csoportban, elölről és hátulról egyszerre akarták megtámadni a Dánia mellett északnak tartó német egységeket, hogy azok ne menekülhessenek el. 1916. május 31-én 15 óra 31-kor dördültek el az első lövések, amikor a mindkét oldalon felderítésre alkalmazott csatacirkálók egymásba botlottak a Skagerrak szorosban Dánia és Norvégia között. A két fél vonalban egymással párhuzamosan mintegy 14 km távolságban hajózott, s közben hevesen lőtte egymást. Bár az ágyúk kaliberét – és így a lőtávolságot – tekintve a britek voltak fölényben, a németek teljesítettek jobban. Az öt német hajó a párharc során kettőt is megsemmisített a tíz britből, a HMS Indefatigable-t és a HMS Queen Mary-t, melyeknek legénysége szinte teljesen odaveszett (a Queen Mary 1286 fős személyzetéből csak 20 élte túl a hajó pusztulását – felrobbanása a címlapképen látható). A modern rekonstrukciók egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy a brit hajók e napon tapasztalt „robbanékonyságát” a nem megfelelő lőszerkezelés rovására kell írni, valamint a kellő páncélozottság hiányára. A németek mindkettőben jobbnak bizonyultak. A német csatacirkálók a briteket saját főerőik elé próbálták terelni, s hamarosan már mindkét fél összes hajója részt vett a csatában.

Ez volt a világtörténelem addigi legnagyobb tengeri ütközete. A britek 151 hadihajót (28 csatahajó, 9 csatacirkáló, 33 cirkáló és 81 romboló), a németek 99 egységet (16 csatahajó, 5 csatacirkáló, 17 cirkáló, 61 romboló) vetettek harcba. A britek V-alakba fejlődve próbálták útját állni a németeknek, akik erre áttörési kísérletekkel reagáltak. Jellicoe abban bízott, hogy amennyiben Scheer útját elvágja hazafelé, másnap reggel újból csatát vívhatnak, amelyben már érvényre juttathatja túlerejét. A csata ezen szakaszában a németek sortüzeikkel megsemmisítették a HMS Invincible csatacirkálót. Ők csupán egyetlen igazán modernnek nevezhető nagy hadihajót veszítettek, az SMS Lützowot, amely annyira megrongálódott, hogy saját legénysége süllyesztette el, nehogy ellenséges kézre kerüljön. A manőverezés és tüzelés egész éjszaka tartott, és a brit admirálist abban a reményben érte az éjszaka, hogy hajnalban döntő csapást mérhet az ellenségre. Valójában azonban a németek a sötétség leple alatt, a brit csatacirkálók figyelmét kijátszva átjutottak a britek vonalán, s reggel már közel jártak Wilhelmshaven biztonságos kikötőjéhez.

A jütlandi csata azon – meglepően sok – összecsapás közé tartozik a történelemben, amelyet mindkét fél a maga győzelmeként értékelt. A veszteségeket megnézve egyértelműnek tűnhet a német siker. A britek 14 hadihajót (közte 3 nagyot) veszítettek 6000 emberrel, míg a németek 11 hajót (benne 1 nagy egységet) 2500 fővel. Ugyanakkor az is tény, hogy Scheer hajói eredeti céljukat nem tudták elérni – a blokád áttörését ‒, és a csatatér (pontosabban „csatavíz”) a britek kezén maradt. Mindenesetre utóbbiak nem voltak elégedettek, hiszen bebizonyosodott, hogy tengerészetük bizonyos dolgokban lemaradt a németekétől. A német flotta azonban nem tett több komoly kísérletet a blokád szétzúzására, a tengeralattjárók szerepét fokozták a továbbiakban, ahol kevesebb kockázattal remélhettek nagyobb sikert.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukás. Bp.: Akadémiai, 1992.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.05.31