Az ausztrál zeneszerző és egykori oboista, Ian K. Harris csatlakozott hozzám, és összesen tizenhat darabot írt! Lemásolta az egész katalógust, hogy fel tudjuk rakni az internetre. Nagyszabású és odaadó feladat, amit nagy szakértelemmel tett. A papírkották költsége és azok terjesztése, ilyen szűk szakterületen, gátló tényezők voltak a digitális korban. Tisztában voltam azzal, hogy nagy jövő áll az új irányvonal előtt.

Számos amerikai és brit komponista is csatlakozott, a portfólió pedig tovább bővült. Igen, valami még hiányzott. Életre akartam kelteni néhány gyönyörű barokk darabot oboa d’amore és angolkürt számára. Ezeket elláttam kidolgozott continuo kísérettel, valamint számozott basszus szólammal is azok számára, akik improvizálni szeretnének. Sorozatomnak a Les Tableaux Galants címet adtam, majd hozzáfogtam egy másik összeállításhoz, a Sonata Series-hez. Nemcsak oboa d’amore vagy angolkürt játszhatja ezeket a műveket könnyedén, hanem oboa és fagott is.

Amikor programfüzeteket állítottam össze, gyakran tapasztaltam, hogy kortárs zeneszerzők életéről és munkásságáról nem volt információ, vagy csak nagyon kevés könnyen hozzáférhető leírás állt róluk rendelkezésre. Javarészt azok, melyeket a digitális világ és a Google előtt csináltam. Azt akartam, hogy az Amoris tudományos igényű kiadó legyen, minden kottája tartalmazzon saját programfüzetet és a zeneszerző életrajzát, hogy ezzel is segítse az előadóművészt.

Zenei cikkeket és esszéket kezdtem írni barátomnak, Basil Ramsey-nek, aki ekkorra otthagyta a Novellót, és útjára indított egy naponta frissülő, klasszikus zenei online magazint, a Music and Vision-t, melynek címe Basil halála után Classical Music Daily-re változott. Mint Bruno Maderna, drága barátnőm Cathy Berberian is nagyon fiatalon hunyt el, 1983-ban. Mindketten csak az ötvenes éveikben jártak. Sok történetet összegyűjtöttem, és a Cathy Berberian and Music’s Muses című könyvem egyik részét kizárólag Cathy-nek ajánlottam.

Nem sokkal ezután úgy döntöttem, itt az ideje nyugdíjba vonulni. Először gondoskodtam arról, hogy a teljes Amoris katalógusom online elérhető legyen a Werner Icking Music Archive (WIMA), majd később az International Music Score Library Project (IMSLP) oldalakon. Azt akartam, hogy a zeneművek könnyen hozzáférhető közkinccsé váljanak.

Munkám célja az volt, hogy hangszerem számára új repertoárt teremtsek – erről szólt minden. Ezt két fronton irányoztam elő: szóló- és zenekari darabokban. Éveken keresztül rengeteg zeneszerzővel dolgoztam, ez lehetővé tette, hogy újra és újra védelmembe vegyem hangszeremet. Az első zeneszerző, aki kérésemre hangszerelésében oboa d’amorét alkalmazott, John McCabe volt. Második hegedűversenyében egy igazán jelentős obligatót írt erre a hangszerre.

Mindez több mint ötven éve kezdődött, s immáron sok embernek van saját oboa d’amoréja, mivel az egyre fontosabb szerepet kapott a zenekari repertoárban. Korábban kevés zeneszerző – mint például Debussy és Ravel – rendelkezett elég képzelőerővel ahhoz, hogy zenét szerezzen e hangszerre, de mostanra a kompozíciók keskeny kis forrása patakká, ha nem áradattá duzzadt.

Úgy éreztem, hogy küldetésemet befejeztem, bár még mindig sok a tennivaló ahhoz, hogy az oboa d’amorét a saját hangja miatt fogadják el, mint ahogyan az a brácsa esetében történt. Hisz a mélyhegedűre már nem csupán a hegedű kiegészítőjeként tekintünk. Elegendő hozzáférhető zenemű van, így már senki sem szembesülhet a repertoár teljes hiányával, ahogy velem az egykoron megtörtént.

Misszióm mozaikdarabokból áll, a zene minden része helyet kapott szerkezetében. A művészeti menedzsmenttől a kiadásig, az impresszáriótól a promóciós menedzserig, a zenekari játékostól a kamarazenészig, a szólistától az íróig mindegyik munkaterületem szorosan összekapcsolódott – ez az, ami létrehozta. A kötőanyaga, ami mindezt összetartotta: a szerelem. A szerelem, ami olaszul amore, latinul Amoris. …hát így kezdődött minden.

Vége

Írta: © Jennifer I. Paull

Fordította: Fodor Anett  

A cikksorozat korábbi részei:
- 1. rész
- 2. rész
- 3. rész