90

A fogoly – The Captive

Szilvási Krisztián 1 perces filmkritikája

the-captive-poster

A gyermekerőszakkal, szexuális és/vagy pszichés, lelki gyermekbántalmazással kapcsolatos témának szörnyűségünkre (illetve az elkövető szörnyeknek köszönhetően) annyira elterjedt a naftája, hogy egyszerűen bárhol képes (be)robbanni. Az internet által pokoli szélesre tárt világ mindezt pedig még a hatványaira is gerjesztette.

A kanadai Atom Egoyan magához a topic-hoz nem először nyúlt, hiszen filmjeiben vagy a szexualitás határvidékét, vagy pedig az aberrált erőszakot (illetve a kettő kombinációját) boncolgatja többnyire vizuális stilizáltsággal, ugyanakkor emocionális felfokozottsággal. 1999-ben le is rakta alapművét a témában, ez volt a Felícia utazása – a lelki brutalitás (mindkét irányban) olyan megfogalmazása, amely a tűrőhatár legszélét feszegeti. 15 évvel később Egoyan A fogollyal vette újra elő a témát, s bár háttérnek maradtak az „élettelen” fizikai kulisszák, a szöveti szintű modernizáció az online világ eszközeit hívta segítségül. A zseniális Felícia utazása és a sajnálatos (sőt felháborító) módon alulértékelt The Captive egyaránt Arany Pálma jelölést kapott a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, a további párhuzamok pedig a végső hatás(fok) tükrében tökéletesen demonstrálják a téma múlhatatlan időszerűségét.

A fogoly legfőbb dinamikai tényezője a multiplikált idősíkra bontott történet, amely a film végére kirakószerűen állítja egységbe egy anya és apa szenvedéstörténetét, akiknek nyom nélkül tűnt el a kilencéves lányuk. A bántóan átlagos, „semmilyenség” határát súroló Ryan Reynolds (ő valóban ilyen lapos vagy nagyon jó színész) és Mireille Enos (juthatott volna több tér neki, benne van potenciál) mellé egy ambivalens személyiségű nyomozó (Scott Speedman, remek), valamint sterilnek tűnő, de fájdalmakkal terhes nyomozónő (Rosario Dawson) csatlakozik, hogy az eltelt hosszú-hosszú évek után végre Cass (Alexia Fast) nyomára bukkanjanak. A film döbbenetet okozó hatásai közé tartozik, hogy az elrabló (a hátborzongató, félelmetes, hátborzongató Kevin Durand) szó szerint köztünk jár, valamint hogy Egoyan a legminimálisabb erőszak és vér nélkül éri el ismét a legmaximálisabb lelki terror megjelenítését. S bár a mozaikok mintha helyenként nem pontosan úgy fednék egymást, ahogyan linearitásba rendezve illeszkedniük kellene, a történet sebességtelensége 100%-ig feszültségfokozásként hat, az események pedig kiszámíthatatlan fordulatokkal (illetve fordulattalanságokkal) követik egymást.

A fogoly a megoldással és a katarzissal nem akar nagyot szólni, ez érdekes koncepció, de a lényege nem is ebben áll. Hanem abban a pszichés perverzióban, az emberi szörnyetegek hány és hányféle módon próbálják aberrált vágyaikat kielégíteni – mégpedig ami talán még visszatetszőbb, egyáltalán nem fizikai síkon. Atom Egoyan filmje rettenetes mélybepillantásra késztet, pontosan azokba a zugokba, amelyeknek létét jóérzéssel tagadni próbáljuk, ezáltal azonban egyáltalán nem biztos, hogy végül nem magunk válunk torz lelki mutációink foglyaivá.

2014, kanadai, 112 perc
rendező: Atom Egoyan
forgatókönyvíró: Atom Egoyan és David Fraser
szereplők: Ryan Reynolds, Rosario Dawson, Scott Speedman, Mireille Enos, Kevin Durand, Bruce Greenwood

Szilvási Krisztián

2020.05.20