Emellett a spanyol monarchia Európában is olyan kulcsfontosságú területek felett rendelkezett, mint a Nápolyi királyság, Lombardia vagy Németalföld. A dinasztia másik ága pedig a Német-római Birodalom, Csehország és Magyarország koronáját nyerte el, így egyáltalán nem érthetetlen, hogy az őt körülvevő Habsburg gyűrűből Franciaország mindig igyekezett kibújni a korszakban. Erre sokáig nem nagyon volt reménye, mivel Spanyolország rendelkezett a legtapasztaltabb, legjobban képzett és igazi elitnek számító, a hírhedt terciókba szervezett, zömében spanyolokból és itáliaiakból álló gyalogsággal a világon. A terciók pikások és muskétások vegyes egységét jelentették, melyek közepén a pikások négyszöge adott stabilitást az alakzatnak, míg a csúcsoknál a muskétások álltak, s onnan zúdítottak sortüzeket az ellenségre. A pikásokra elsősorban a muskétások lovasság elleni védelme miatt volt szükség, de a zárt falanxba tömörült lándzsások maguk is nagy lökőerőt képviseltek a csatatéren. A muskéták tűzgyorsasága amúgy sem volt az igazi, és a szuronyt sem találták még fel a korban.

1635-ben Franciaország ismét hadba szállt a hollandok elleni világméretű háborúval leterhelt Spanyolország ellen, amelynek helyzetét az is nehezítette, hogy a másik Habsburg ág szintén háborút viselt (harmincéves háború), így annak segítségére sem számíthatott. Ráadásul a spanyolok kettős terhelését kihasználva 1640-ben Katalónia és Portugália is felkelésbe kezdett, hogy lerázza magáról az uralmat, így Spanyolország egyre nehezebb helyzetbe került. Ám a birodalom nem adta magát könnyen. A franciák támadásai Spanyol-Németalföld (durván a mai Belgium) ellen részsikereket értek csak el, s a csatákat rendszerint a hispánok nyerték jobb gyalogságuknak köszönhetően. 1643-ban a spanyolok kezében volt a kezdeményezés, és seregük a portugál származású Francisco de Melo vezetésével a francia határerődöt, Rocroi városát vette ostrom alá. Rocroi modern, csillag alakú erődrendszerével – mely ma is megfigyelhető műholdfelvételeken – a térség tipikus vára volt, kis létszámú helyőrsége azonban nem tarthatta magát túl sokáig a 27-28 ezer fős támadó sereg ellen. A francia hadsereg frissen kinevezett ifjú, 22 éves fővezére, Louis de Bourbon, Condé hercege (a képen) – később őt hívták a „Nagy” Condénak – gyorsan reagált, s összeszedett csapataival megindult az erődítmény felmentésére. Melo serege erre természetesen úgy reagált, hogy kisebb erőket a vár megfigyelésére hagyva elállta Condé seregének útját Rocroi felé.

A két hadsereg május 18-án már kisebb összecsapásokat vívott, majd éjszakára csatarendben aludni tért. A csatatér mintegy 2 km széles térségben nyúlt el, egy itt-ott erdőkkel, bozótokkal megszakított tisztáson – amely kedvezett a lovasságnak ‒, s a magaslati előny némiképpen a franciáknál volt. Condé az éjszaka folyamán megtudta, hogy a spanyolok másnap sem fognak támadni, mivel erősítés érkezésére várnak, amely már közel jár Melo erőihez. A herceg nem engedhette meg, hogy így is enyhe létszámhátrányban (23 ezer fő) lévő seregének esélyei tovább romoljanak, és hajnalban támadásra szánta el magát. Mindkét sereg hagyományos elrendezést vett fel. A spanyol had középre állította hagyományos X alakban (sakktáblaszerűen) öt tercióját, mellé egyéb gyalogságát sorakoztatta fel ezek oldalain két sorban, míg a két szárnyat a lovasság alkotta. A francia hadrend nem különbözött sokban. Középen itt is gyalogság vonult fel két vonalban, s a szárnyakon kapott helyet a lovasság. Condé azonban e főerők mögött egy vegyes gyalogosokból és lovasokból álló tartalékot is képezett. Úgy tűnt, hogy a spanyolok némi gyalogsági, a franciák pedig egy kis lovassági fölénnyel bírtak. A két harcél előtt a korabeli szokásoknak megfelelően az ágyúkat helyezték el.

Az utolsó tercio Rocroi-nál, Augusto Ferrer-Dalmau festménye

Condé herceg parancsára 1643. május 19-én, hajnali 3 órakor a francia had előrenyomulásával megkezdődött a rocroi-i csata. A jobb szárnyon álló lovasságot Condé kétfelé osztotta, egyik felével szemből maga rohamozta meg a spanyol lovasokat, míg jobb felől fedett terepszakaszon agresszív alvezérét, Jean de Gassiont azok oldalába küldte. A terv bevált, a két oldalról meglepett hispán lovasság megfutott. A túloldali lovassági harc éppen fordítva alakult. Az ottani gall parancsnok, LʼHopital kellő felderítés híján a spanyol gyalogság oldala felé tört, melyet fedezetlennek látott, ám e manőver közben a spanyol lovasság ellentámadása teljes zavarba hozta. A spanyol akció olyan sikeresen alakult, hogy még francia ágyúk is a kezükre kerültek, s annak gyalogságát a bal oldalon is rendetlenségbe hozta. Ekkor két dolog is a franciák felé fordította meg az addig inkább a spanyoloknak kedvező küzdelem menetét. A francia tartalék fellépése megakadályozta a teljes francia gyalogsági centrum felbomlását, míg Condénak sikerült lovasságát teljesen kézben tartania, s jobbszárnyon elért győzelme után a spanyol gyalogság hátába irányította azt. Bár ez elsőre világosnak és könnyűnek tűnik, a korban nehéz volt egy-egy részsiker után a katonákat a fosztogatás és üldözés helyett fegyelmezetten a harctéren tartani, a fiatal francia hadvezértől komoly teljesítmény volt ez. Észrevette, hogy a döntő pillanat elérkezett, s míg a spanyol gyalogság a francia ellenlábasaival volt elfoglalva, lovassága hátulról lerohanta azt. A tercióktól balra és jobbra felvonuló csekélyebb harcértékű német, vallon zsoldosok azonnal elmenekültek, ám a kemény spanyol és olasz terciók pikás falanxai még így is kemény diónak bizonyultak. A csata már eldőlt a franciák javára, de ezek a négyszögek hevesen ellenálltak, és csak akkor jelezték a megadásukat, mikor a gall ágyúk egymás után elkezdték szétlőni a zárt alakzataikat. Egy félreértés következtében a magukat megadni akaró spanyolok nagy részét így is lemészárolták a győztesek.

Először fordult elő két évszázad óta, hogy viszonylag nagy spanyol fősereget mezei ütközetben sikerült valakinek legyőznie. A spanyolok veszteségeit a hadtörténészek 8000 halottban és 6000 sebesültben adják meg, míg a győztesek 2000 emberüket veszítették el. A csata jelentőségét nem annak háborút eldöntő jellege miatt érdemes kihangsúlyozni, hiszen azt nem is döntötte el. A spanyolok még jó néhányszor legyőzték a franciákat az egészen 1659-ig tartó konfliktus során. Ugyanakkor mégis egy tendencia kezdetét jelezte: Franciaország két évszázados kontinentális hegemóniára való törekvésének kezdetét, és Spanyolország nagyhatalmi jelentőségének visszaszorulását.

Roger Crowley Hódítók című könyvéről, amely a portugál hódításokról és gyarmatbirodalmaikról szól, itt írtunk részletesen.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Razin: A hadművészet története, III. Budapest: Zrínyi, 1964.; Regan, Geoffrey: Döntő csaták. Budapest: Panem, 1993.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.