Ez egy új kormány alakítását jelentette az amúgy is ideiglenesnek tekintett Honvédelmi Bizottmány helyett. A tavaszi hadjárat és az isaszegi csata következtében 1849. áprilisában elérkezett az idő a kérdés megoldására. Kossuth kormányzóelnök lett, s megkezdődtek a kormányalakítási megbeszélések. A befutónak végül Szemere Bertalan (a képen) bizonyult, őt kérte fel Kossuth miniszterelnöknek. Szemere sokáig szabódott, nem kívánt részt a kormányzásban addig, amíg Kossuth kormányzóelnöki hatáskörét nem határozzák meg pontosan, s választják el a kormányétól. A problémát az okozta egyebek mellett, hogy Kossuthot előbb választották meg kormányzónak, mintsem kimondták volna, mik is ennek a tisztségnek a pontos feladatai. Szemere igyekezett szűkre szabni Kossuth jogkörét – politikai ellenfelek voltak sok szempontból –, és Kossuth joggal érezte úgy, hogy magas polcra tették ugyan, ám voltaképpen megpróbálják félreállítani az ország éléről. Mindkét félnek volt igazsága, és tény, hogy Kossuth népszerűsége és szorgalma nem maradhatott kihasználatlanul.

Végül április utolsó napjaiban kialakult az új kabinet névsora, melyet Kossuth tett közzé május 1-jén:

„A nemzetgyűlésnek! Kötelességemnek tartom jelenteni, miként a nemzetgyűlés által reám ruházott hatóságnál fogva miniszterekül következőket neveztem ki:
Belügyminiszterré, egyszersmind a miniszteri tanács elnökévé: Szemere Bertalan képviselőt.
Külügyminiszterré: gr. Batthyány Kázmér baranyai főispánt.
Pénzügyminiszterré: Duschek Ferencz pénzügyminiszteri státus titkárt.
Közlekedési miniszterré: Csány Lászlót.
Vallás s közoktatásügyi miniszterré: Horváth Mihály választott csanádi püspököt.
Igazságügyminiszterré: Vukovics Sebő képviselőt.
A hadügyminiszter iránt jelentésemet legközelebb megteendem.
A kereskedelmi minisztérium vezetését az illető miniszter kineveztetéséig ideiglenesen gr. Batthyány Kázmér külügyminiszter viendi.”

Bár a miniszteri névsor imponáló, azért kimondható talán, hogy Batthyány Lajos 1848-as kormányához képest több volt a szürkébb karakter. Kossuth honvédelmi miniszternek egyébként Görgei Artúrt kérte fel, ám válasza ekkor még nem érkezett meg, hiszen a hadseregnél volt. Végül vele lett teljes a létszám. Szemere Bertalan és jelen lévő minisztertársai másnap tették le a miniszteri esküt a debreceni nagytemplomban, amely az országgyűlésnek adott helyet akkor. Vukovics Sebő így írta le bevonulásukat (Görgei és Csány még nem lehetett jelen):

„Midőn május 2-án a templomba mentünk eskütételre, öltönyeink bizarr különszerűsége Szemerét s utána mindnyájunkat mosolygásra indított. A kormányzó honvéd atillában s fehér tollas kalapban; Horváth püspöki papruhában; Szemere fekete atillában és zöld tollas kalapban; Batthyány cifra nemzetőrségi őrnagyi köntösben; Duschek egy kikölcsönzött fekete bő atillában és régi dikaszteriális [=helytartótanácsi] fekete kis kalpagban; én szinte külön kopott fekete atillában és fekete tollas alacsony kalapban; végre velünk Záborszky, mint a minisztertanács tollvivője, nagy prémes kalpagban. Szemere szétnézve: - Furcsa társaság – mondá.”

Valóban az volt. Volt itt katolikus püspök (Horváth), szerb származású nemes (Vukovics), előkelő főrangú (Batthyány) és igazi bürokrata (Duschek). Az eskütételt követően Szemere elmondta kormányának alapvetéseit a képviselőknek:

„Hármat azonban szükségesnek látunk nyilvánítani. Először: a minisztérium magát forradalmi kormánynak vallja be. (Zajosan kitörő tetszés. Tapsolás.) Épen azért nem irtózik semmi eszköztől, mi a haza megmentésére megkívántatik, semmitő1, saját felelőssége alatt. (Éljenzés!) Amint a béke helyreáll, megszűnik forradalmi kormány lenni; mert rendkívüli szabályokhoz végszükség nélkül nyúlni, polgári bűn volna. (Helyeslés.) Másodszor: a minisztérium magát respublikai irányának vallja. (Határtalan tetszés, éljenzés s tapsolás.) Minden törekvésnek ellene lesz, mi a monarchiára visszavezethetne; de ellene lesz minden respublikának is, mely a községi rendszer, családi élet, s munkabiztosságon túl, a tulajdonjogon s ennek rovására alkottatnék. (Helyes.) Oly respublikát akar, ‒ ha isten megsegít ‒ mely inkább boldogítson, mint fényljék. ‒ Harmadszor: a minisztérium magát demokratai irányúnak vallja. (Zajos tetszés.) Demokratai értelemben kíván és fog minden törvényeket formuláztatni. A népfelségnek elvét minden, de minden következményeiben elfogadja. (Hosszan tartó éljenzés.) A népszabadság rovására, mely minden hatalomnak örök kútfeje, senkinek nem ad kezébe túlhatalmat, amennyiben azt meggátolhatja; és ha a kormányzó és országgyűlés közti helyzetből ilyesmit venné észre: elfogja hagyni helyét; s ha szükség az országgyűlést, ha szükség a kormányzót, és ha szükség a nemzetet fogja felébreszteni. (Tetszés, helyeslés.)”

Szemere a szabadságharc alatt sokszor belengette a forradalmi eszközök szükségszerűségét, ugyanakkor el kell mondani, hogy bevetésüktől mindig eltekintett. Hiába fenyegetőzött, csakúgy, mint Kossuth, a forradalmi vérfürdőtől iszonyodott. Ez sokkal inkább a korabeli forradalmi politikai kultúra retorikai fegyvere volt, mintsem tényleges eszköz. Szemere kijelentései ennek ellenére sokakat megdöbbentettek, még ha az elmúlt hetek katonai sikerei, Kossuth népszerűsége és az esetleges retorziótól való félelem miatt nem is mutatták ezt ki. A francia forradalom véres történéseit megidéző Szemere-beszéd nem volt szerencsés. Kormányában sem volt mindenki meggyőződve, hogy a köztársasági államformához megérett az idő. Csány egy májusi levelében már arról írt Perczel Mórnak, hogy nincs meggyőződve a kormány irányvonalának helyességéről, s csak azért fogadta el a tárcát, mert kiegyenlítőként és mérsékelőként akar benne működni. Duschek teljesen apolitikus pénzügyi szakértő volt, míg Görgei ugyan elkötelezte magát az új kormány mellett, de jobban szerette volna „visszacsinálni” a trónfosztást, melyet elkapkodottnak és hibásnak tartott. Szemere a túlhatalomról beszélve világosan Kossuthnak is odaszúrt egyet. Jelentős beszéd volt ez. A korszak a francia forradalom gyermeke volt, annak hősein és antihősein nőttek fel generációk, akik az akkori események tapasztalatait használták fel. Petőfiről tudjuk, hogy lelkesedett a jakobinusok iránt, s szobájának falán ott függött Robespierre portréja. Szerencsére sosem nyílt lehetőse, hogy időnként véres elképzeléseit megvalósíthassa, elvégre Aranyhoz írt augusztus 16-i levelében még az akkori kormánytagok felakasztásáról ábrándozott (benne olyan „csekélységekkel”, mint: Kossuth, Batthyány Lajos, Deák, Széchenyi, Eötvös vagy éppen Szemere)... Szemere miniszterelnöki expozéját ennek figyelembe vételével kell értékelni.

Az új kormány létrejöttével persze nem oldódott meg minden probléma – Kossuth sokszor feszegette a neki adott hatáskört, s egyfajta kettős hatalom maradt fenn a kormányzó és a miniszterek között ‒, de pillanatnyilag rendezte az ország politikai vezetésének helyzetét. A kettős hatalom kérdése Kossuth és Szemere között azonban még a szabadságharc leverése után is problémákhoz vezetett, hiszen mindketten maguknak indikálták az emigráció vezetését.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Kossuth Lajos Összes Munkái. XV. Budapest, 1955.; Közlöny, 1849. május 3.; Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. Budapest, 1982.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.