Értékes személyisége példamutatásában, tetteiben, indíttatásában mutatható ki leginkább. A Zrínyi család (eredetileg Subicsok) eredete Könyves Kálmán koráig vezethető vissza, a XIII. század végére Horvátország legrangosabbjai közé tartoztak, az uralkodótól az örökös báni címet is megkapták, nemzedékeken át voltak tagjai a Magyar Királyság zászlósurainak. Az évszázadok során befolyásukat, jó hírüket, birtokaikat tovább gyarapították, márpedig nem érdemtelenül. A Zrínyi nemzetségben a IV. volt Zrínyi Miklós dédapja, szintén ezen a néven, aki Szigetvár védelméért a törökkel szemben életét adta. A dédunoka is folytatta a török elleni küzdelmeket, ő a VII. a nemzetség sorában. Nevét többek között a Nemzetvédelmi Egyetem is viseli.

Ifjabb Zrínyi Miklós 1620. május 3-án Zrínyifalván látta meg a napvilágot. Ő és testvére, Péter korán árvaságra jutottak, ezért neveltetésüket maga a Habsburg uralkodó, II. Ferdinánd felügyelte. Kezdetben öt gyámjuk is volt, de mivel „az árvavagyont a gyámok kezdték széthordani, egy év után a király megszüntette az ötös gyámságot”. Az ifjoncok Pázmány Péter esztergomi érsek szárnyai alá kerültek. A grazi jezsuita kollégiumban, majd Bécsben és Nagyszombatban tanultak. Miklósra nagy hatással volt az 1635-37-ben tett itáliai tanulmányútja, amelyben végigjárta Senkviczy Mátyás esztergomi kanonokkal a nagyobb itáliai városokat, ekkor csillant meg igazán nyelvtehetsége is. Hat nyelven beszélt, még többen olvasott, rendkívüli műveltségre tett szert, amit hihetetlenül gazdag házi könyvtára is bizonyít. A Bibliotheca Zriniana európai szintű volt saját korában, Zrínyi történelmi, hadtudományi érdeklődését mutatja.

Tanulmányai befejezése után hazatért, a családi birtokot megosztotta öccsével (a tengermelléki földeket kapta), és a Muraközben maradva a hagyományoknak megfelelően gazdálkodásba kezdett. Birtokai védelmében állandó harcokat folytatott a törökkel, többnyire sikerrel. De mint Habsburg-párti főúr, 1642-45 között bekapcsolódott a harmincéves háborúba egy saját költségén felállított sereggel. III. Ferdinánd király hadában, a sziléziai hadszíntéren a svédek ellen, majd I. Rákóczi György ellen a Felvidéken harcolt. Gyorsan haladt a katonai ranglétrán, 1646-ban már tábornok (akkori nevén kapitány) volt. 1647-ben (27 évesen) nem csak jelen volt IV. Ferdinánd koronázásán, hanem ő vitte a királyi pallost. Első jelentős török elleni győzelmét is ebben az évben aratta Légrádnál. Ezt elismerve az uralkodó Horvátország bánjává és főkapitányává (déli végek főparancsnoka) nevezte ki, amelyet a haláláig viselt.

Egyre inkább ráébredt, hogy a törökkel szembeni terveiben a Habsburgok vonakodnak támogatást nyújtani, sőt a várakba telepített zsoldosaik ugyanúgy rabolnak, fosztogatnak, mint a török, így eldöntötte, hogy saját népéből kovácsol erős ellenállást. Műveiben tudatosan törekedett arra, hogy politikai törekvéseit, céljait megismertesse, a hazafiságnak adott hangot. Először is 1645-1646 telén példaképének, dédapja hőstettének állított irodalmi emléket Szigeti veszedelem című eposzában. A Tábori kis tracta a korszerű hadviselés, hadszervezés kérdéseivel, a Vitéz hadnagy a jó hadvezér tulajdonságaival, a Mátyás király életéről való elmélkedések az ideális uralkodó jellemzőivel foglalkozik. Bár ebben egy másik történelmi korról beszél, nem nehéz észrevenni elképzeléseit, és hogy mennyire eltávolodott a Habsburgoktól. Eszménye egy magyar rendi összefogással megvalósuló, saját nemzeti király vezetésével létrejövő, független állam. Utolsó nagy prózájában, Az török áfium ellen való orvosság címűben az összefogás fontosságára és időszerűségére hívja fel a figyelmet. Eltávolodását a bécsi udvar is észrevette, ezért – megsejtve ennek veszélyeit a birodalomra – az uralkodó vallási okokból (protestáns kapcsolatai miatt) 1655-ben nem jelölte Wesselényi Ferenccel szemben a nádori méltóságra, pedig esélyesnek tartották. Az udvar azon terve, hogy a magyarok mondjanak le a szabad királyválasztás jogáról és fogadják el a Habsburg-ház örökös királyságát, viszont nagyrészt Zrínyi akciója folytán hiúsult meg. Így vált hithű királypártiból a főúri ellenzék vezére, aki a török kiűzését is sokkal inkább Erdéllyel, mint a Habsburgokkal összefogva tervezgette.

1661-ben az udvar tiltakozása ellenére Muraköz védelmének erősítésére felépítette Új-Zrínyivárat (Új-Zerin), megsértve ezzel a zsitvatoroki (1606) békét. Tovább erősítette a magyar főúri ellenállást, szövetséget kötött Wesselényi nádorral és Nádasdy Ferenc országbíróval. 1658-ra az európai események (Rajnai Szövetség mint Habsburg rivális létrejötte) hatására elérkezettnek látszott az idő. Minden erőfeszítés ellenére elmaradt a nyugati segítség, és az összefogás II. Rákóczi György fejedelemmel sem jött létre. Az események mégis a Habsburg-magyar szövetség lehetőségét hozták el. A török újra támadott, amit a császári csapatok (Montecuccoli vezetésével) képtelenek voltak feltartóztatni, I. Lipót magyar főparancsnokká tette Zrínyit. A túlerőben lévő, hatalmas török fősereggel szemben nem bocsátkozott harcba, de portyáival folyamatosan nyugtalanította az ellenséget. 1663-64 folyamán látványos sikereket aratott. Különösen téli hadjáratával, amelyben meglepő módon előnyére fordította, hogy a törökök télen nem bocsátkoztak háborúba. Húszezer főnyi seregével behatolt a megszállt területekre, bizonyítva, hogy nem lehetetlen az efféle vállalkozás. Azután felégette maga után az eszéki Dráva-hidat, hogy a török utánpótlás előtt elvágja az utat.

Európa-szerte felfigyeltek sikerére, „Magyar Mars”-ként emlegették, de tudta, nem elég csatát nyerni, a háborúban kell győzni. I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, de Zrínyi ezt visszautasította. Visszavonult, hogy előkészítse az újabb tavaszi hadjáratot. Az udvar huzavonája, a vetélytársak irigysége, a főurak tehetetlensége miatt azonban az újabb támadás csak késve, április végén indulhatott meg. Montecuccoli császári csapatainak tétlensége pedig csak tovább feszítette a húrt. A török főerő közeledett, s amikor elfoglalták, majd felrobbantották Új-Zrínyivárt, a magyar kapitány dühbe gurult. Az osztrákok úgy gondolták, Bécs védelme magasabb rendű szempont, Zrínyinek megtiltották, hogy önálló hadműveletekbe kezdjen. Ő sértődötten visszavonult, nem vett részt a továbbiakban. Montecuccoli csapatainak sikerült győznie Szentgotthárdnál, de az azt követő vasvári béke a török számára mégis előnyösen zárta le a küzdelmet. A békekötés a magyaroknak felért egy arculcsapással. Nem véletlen, hogy történelemkönyveinkbe a „szégyenteljes” jelzővel vonult be, hiszen a török kiűzésének lehetősége jó időre elúszott, ráadásul hosszú időre megrontotta kapcsolatainkat az udvarral is.

Zrínyi már rég elpártolt a Habsburgoktól, de ekkor komolyabb szervezkedésbe kezdett ellenük. Mielőtt azonban bármilyen eredményre jutott volna, 1664. november 18-án egy vadászaton bekövetkezett halála. Baleset vagy szándékosság? Ma is vita tárgya. Öccse, Péter folytatta szervezkedését, de a Wesselényi-féle összeesküvés néven elhíresült mozgalmat leleplezték, Zrínyi Péter pedig bátyja után hat évvel a hóhér bárdja alatt lelte halálát (1671).

Zrínyi Miklósnak második feleségétől négy gyermeke született (Mária, Katarina, Izsák és Ádám), Péternek egy fia és egy lánya volt, velük halt ki 1703-ban a nagy múltú Zrínyi-család, amelynek udvara a magyar barokk kultúra kiemelkedő, európai hírű központja volt. Tapasztalt, világlátott, európai szintű gondolkodó volt, aki hitte, hogy végre felszabadulhatunk a török elnyomás alól, sőt a Habsburgoktól is, mégpedig a magunk erejéből. Vehemens erejű nemzeti önbírálata – amellyel csak később, a reformkor idején Széchenyinél, Eötvösnél találkozhatunk újra – jobbító szándékú volt. Volenti nihil difficile (Aki akar, annak semmi sem nehéz) – vallotta.

SzaSzi

Forrás: Arcanum.hu, wikipedia.hu, tortenelemtanulas.blog.hu, eletestudomany.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.