Voltak összeütközések a két nemzet életében, s volt, hogy ellentétes oldalon harcoltunk, de az tény, hogy az utóbbi 5 évszázad során a két nemzet közt olyan barátság alakult ki, amely szinte példátlan a történelemben, pláne hogy két nyelvileg nem is rokon népről van szó. Ez egy olyan barátság, amit nem a származás, nem a nyelvközösség, hanem a közösen átélt viszontagságok és örömök szilárdítottak meg, s így tartósabb is annál. Még olyan esetekben is megvolt a bizalom egymás iránt, mikor nyilvánvaló érdekellentétek álltak fenn közöttük. Gondoljunk csak a II. világháborúra, amikor az egyikük győzelme a másikuk vereségét jelenthette csak! A két ország között többször perszonálunió is volt, azaz közös király uralkodott felettük. A sort Nagy Lajos kezdte, aki 1370 és 1382 között volt mindkét állam királya, majd követte I. (lengyelként III.) Ulászló 1440 és 1444 között. A harmadik ilyen már speciálisabb, hiszen 1576-ban Báthory István erdélyi fejedelem fejére került rá I. (Bátor, azaz lengyelül Chrobry) Boleszláv koronája.

A közönségesen Lengyel Királyságként aposztrofált állam a XVI-XVIII. században lényegesen összetettebb volt, mint azt leegyszerűsített neve sugallja. 1569. július 1-jén a lublini unióval jött létre az úgynevezett Rzeczpospolita, amely egyfajta speciális perszonáluniót hozott létre a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség között. Ez ráadásul lényegesen nagyobb állam volt, mint a mai utódállamok együttese, Lengyelországba beletartozott akkor szinte egész Ukrajna, míg Litvánia magába foglalta a mai Fehéroroszországot is. Emellett vazallusként a Rzeczpospolita alá tartozott a kis Porosz Hercegség, míg a Baltikumban Kurland és Livónia is, s ezzel a konglomerátum Európa egyik legnagyobb országa volt.

1572. július 7-én II. Zsigmond Ágost halálával a Rzeczpospolitát immár majd két évszázada uraló Jagelló dinasztia férfiágon kihalt. A hatalmas ország trónjára Európa legnagyobb családjai aspiráltak, így a francia Valois-k és a német Habsburgok. Mellettük már ekkor felmerült Báthory István erdélyi fejedelem neve is, de kevesen számítottak arra, hogy az aprócska Erdély török vazallusa ténylegesen is lengyel király lehet. Ám a történelem keze ezúttal a nagyok felé mutatott fityiszt. Noha 1573-ban Valois Henriket koronázták lengyel királlyá, utóbbi hamar elfordult a számára idegen szokásokkal bíró országtól, s mikor bátyja, a francia király, IX. Károly váratlanul meghalt, egyszerűen hazaszökött, és elhagyta királyságát, hogy helyette francia uralkodó lehessen. Így 1574-ben újra politikai harc indult az üres lengyel trónért. Miksa császár és más Habsburg főhercegek voltak az esélyesek, ám felmerültek olyan problémák, amelyek nehezítették a dolgukat. Lengyelország 1558 óta háborúban állt Oroszországgal – s nem álltak valami jól ‒, emellett félniük kellett egy esetleges török-tatár háborútól is. Miksa megválasztása ez utóbbi veszélyét jelentősen növelte volna. A lengyel főurak egy része ráadásul attól tartott, hogy egy olyan nagy hatalmú uralkodó megválasztása, mint Miksa, szabadságjogaik csorbítását jelentené, s ezért egyre többen szorgalmazták Báthory István megválasztását. Báthory ráadásul megígérte, hogy királlyá tétele esetén Lengyelországban fog élni – Miksa esetében, mint német-római császár, ez szóba sem jöhetett ‒, vállalta, hogy elveszi feleségül II. Zsigmond Ágost lánytestvérét, Annát, s teljes erejét az oroszok elleni háborúnak szenteli. Emellett jó török kapcsolatokkal rendelkezett, és képes lehetett arra, hogy megőrizze a lengyel-török békét a portával. Nem mellesleg Báthory István kincstára tele volt, míg Miksáé nem. Nyilvánvalóan túlzó legendák röpítették világgá az erdélyi fejedelem gazdagságát, de tény, hogy nagy összegeket volt képes azonnal támogatóinak küldeni. Mikor aztán a megosztott lengyel-litván nemesség nagyobbik fele 1575 végén megválasztotta királynak, rögtön cselekedett is, hogy tények elé állítsa ellenfeleit, és megindult kisebb hadseregnyi csapatával Krakkóba, kikényszeríteni megkoronázását. Moldva felől nyomult Lengyelországba, hogy Habsburg seregek ne akadályozhassák, s a tavasz folyamán egyre szaporodó lengyel támogatóit maga köré gyűjtvén méltóságteljes határozottsággal Krakkó felé nyomult.

Bár több lengyel és litván főúr sürgette a királyt, hogy a húsvétot már töltse Krakkóban, az ügyes politikusként és ájtatos katolikusként nagypénteken a várostól nem messze fekvő Mogila kolostorába vonult félre, s annak csendes falai között ünnepelt. Így részben kellően alázatosnak tűnt, és lehalkította a Habsburgok által terjesztett pletykát, hogy Báthory titokban nem is katolikus, hanem protestáns. Húsvét hétfőjén aztán a választott király kíséretével bevonult a feldíszített koronázóvárosba. Senki nem spórolt semmin, hogy az égi király és a földi király kettős ünnepének kellő fényt adjon. Krakkó utcáit fenyőfákkal, fenyőágakkal díszítették fel, melyekre címereket applikáltak. A krakkói várba vezető úton diadalkaput építettek, melyen hatalmas deszkákból fehér sas, a lengyel címerállat várta Báthoryt, akinek kísérete a lehető legnagyobb pompával érkezett. A díszmenet délután 5 órakor érkezett meg a városba, elöl püspökök és más méltóságok haladtak, majd 500 erdélyi lovas következett, mind díszes öltözékben, párducbőr kacagánnyal a vállon, aranyozott és ezüstözött szerelékeik csillogtak a napfényben. Őket követte maga Báthory, aki egyszerű vörös atillát, szürke nadrágot és sárga csizmát viselt, vállán cobolyprémes mente lógott, fején fekete tollas, ékköves nyuszt kalpag. Arabs pej lovát arany zabla, drágakövekkel kivert kantár és gyémántokkal borított arany nyereg díszítette. A lovat három társával 100 ezer tallér értékűre becsülték a jelenlevők. A királyt 1000 erdélyi gyalogos követte, akiknek fele teljesen kék, másik fele vörös posztó öltözetben feszített, ezek voltak Erdély híres kék, illetve veres drabantjai. A magyarokat a támogató lengyel főurak bandériumai követték, s az egész csapat elérhette a 10 ezer főt.

A Wawel udvarán a kujáviai püspök fogadta a választott királyt, majd a templomban mise következett. Ezután Báthoryt – aki ekkor ereje teljében 43 éves volt – fogadta leendő felesége, az ekkor 53 esztendős Jagelló Anna, udvarhölgyei jelenlétében. Báthory komoly áldozatot hozott a feleségül kérésével, amely ugyan nagyban növelte esélyeit a trónra, de szinte biztossá tette, hogy nem lesz utódja. Közben zajlott a koronázó országgyűlés, amelyen ezer dolgot kellett még lezárni, mielőtt május 1-jén megtörténhetett az esküvővel egybekötött koronázás. Végül az akadályok elhárultak. A kujáviai püspök először a vár lovagtermében Jagelló Annát és Báthory Istvánt összeeskette, majd a vártemplomban megkezdődött a koronázás. Mivel azért jelentős számú lengyel, pláne litván nemes távol volt, Báthory jelképesen tiltakozott a koronázás miatt – mondván: nincs teljes egység mögötte ‒, de „ellenkezését” legyőzte a tömeg lelkes támogatása. Az avatás rendben lezajlott, majd az új uralkodópár 150 aranyat osztott szét a szegények között, Báthory lovagokat avatott, s a napot egy hatalmas lakoma zárta. Érdekesség, hogy a lengyel koronaékszerek az 1794-es porosz megszállás idején eltűntek, egyedül a koronázáskor használt kard, a Szczerbiec (jelentése : „sérült” vagy „egyenetlen”) maradt fenn napjainkig.

Rettenetes Iván békét kér Báthory Istvántól Pszkovnál (Jan Matejko festménye)

Báthory így másnapra Lengyelország királyának mondhatta magát, s azonnal megkezdte a még meglévő ellenállás legyűrését. Csapataival a másik fővárosba, Varsóba indult, útközben elfoglalt egy ellenálló várat, majd erejét a fellázadt Gdansk ostromára összpontosította. 1577 végére a gazdag kereskedőváros hosszú zárlat után kapitulált, s a király immár megindulhatott rendezni az orosz kérdést. Báthory bizonyította, hogy nem csak ígéret volt a muszka cár elleni hadjárat, és maga állt csapatai élére. 1577-től 1582-ig hadjáratok sorát indította Moszkóvia ellen, kemény összecsapásokban kiszorította az ellenséget Litvániából, s végül győzedelmes békét diktálhatott IV. (Rettenetes) Ivánnak. Oroszország az 1582-es Jam Zapolski-i békében Livóniában és Fehéroroszországban területeket volt kénytelen átadni Litvániának. Báthory István 10 éves uralkodása a lengyel történelem egyik nagy fejezete, s mindkét nép joggal lehet büszke e kiváló képességű uralkodóra, hiszen nem sokan mondhatják el a történelemben, hogy legyőzték Oroszországot.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Báthory István emlékezete. Szerk.: Nagy László. Budapest: Zrínyi, s.d.; Szádeczky Lajos: Báthory István lengyel királlyá választása 1574-1576. Budapest, 1887

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.