A 20. század elején elterjedt egy olyan mondás, hogy „a zenés színpadnak három műfaja van: az opera, az operett és Lehár”. Pályafutása során 34 operettet-daljátékot, 1 mesejátékot, 1 filmoperettet és számos indulót, valamint keringőt komponált. Sikerei révén anyagi gondjai sem voltak. Habár élete jelentős részét Ausztriában élte le, Bécsben és Bad Ischl-ben is rendelkezett ingatlannal, mindvégig megtartotta magyar állampolgárságát.

Szülei a francia gyökerekkel rendelkező, észak-morva eredetű id. Lehár Ferenc katonakarmester és egy elmagyarosodott német családból származó Neubrandt Krisztina voltak, akik Komáromban ismerkedtek meg, 1869-ben házasodtak össze. „Hat gyermekük közül ifj. Lehár Ferenc volt a legidősebb”.

Id. Lehár Ferenc zeneszerzőként is működött, tisztségének megfelelően elsősorban indulókat komponált, katonazenészként az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi területére eljutott, természetesen családja is mindenhová vele tartott. Például 1874-ben Sopronba helyezték át, itt három évet töltöttek el, sőt az akkori Malom utcában házat is vásároltak. Idősebb Lehárt a katonakarmesteri ténykedése mellett a helyi reáliskolában énektanárként is foglalkoztatták. A Lehár-család „életében a soproni évek jelentették a legnyugodtabb időszakot”. A komponista is mindig nosztalgiával gondolt az itt töltött „zsenge gyermekévek boldog idejére”.

Nem meglepő, hogy ifj. Lehár Ferenc gondos zenei képzésben részesült, kezdetben édesapja oktatta, később a Nemzeti Zenede egyik tanára folytatta tanítását. Zenei tehetsége kisgyermekként megmutatkozott, talán nem túlzás azt állítani, hogy igazi csodagyerek volt: 4 éves korában már „minden dallamhoz kíséretet tudott játszani a zongorán”, akkor is képes volt zongorázni, „ha letakarták a billentyűzetet vagy lekapcsolták a villanyt”. 6 évesen egy megadott zenei témára variációkat készített, sőt dalt is írt. 12 évesen annyira profi hegedűjátékosnak számított, hogy kisegítőként zenekarokban is játszhatott.

Ifjabb Lehár 11 éves koráig csak anyanyelvén, azaz magyarul tudott, ezért a német elsajátítása érdekében apja famíliájához küldték. Mindössze 12 éves volt, amikor hegedűsként a Prágai Konzervatórium növendéke lett, itt neves tanárok oktatták. Azonban ezekben az években már a komponálással is megpróbálkozott. A konzervatóriumban a neves cseh zeneszerző, Antonín Dvořak hallotta egyik szerzeményét, és ezt mondta Lehárnak: „Maga hegedűs, ugye? … Nos, akassza szegre a hegedűjét és ezentúl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll.” Ekkor felkereste a neves zongoraművészt és zeneszerzőt, Zdeněk Fibich-et, akihez magánórákra járt, és zeneszerzést tanult tőle.

A konzervatóriumot azonban hegedűsként végezte el, 1888-ban diplomázott. Ezt követően színházi zenekari zenészként helyezkedett el az újonnan nyitott elberfeldi teátrumban, az év végén koncertmesterré nevezték ki. Nem sokkal ezután besorozták, de apja közbenjárására annak „régi ezredénél folytathatta muzsikusi munkásságát”. Ekkor sem hagyta abba a komponálást, dalokat és indulókat írt, továbbá egy pályázatra elkészítette első operáját Rodrigo címmel, azonban végül helyezetlenül zárt, és nem mutatták be művét sem. Később katonakarmesterré léptették elő, 1890-ben a monarchia legfiatalabb katonakarmestere lett, előbb a gyalogságnál, később a haditengerészetnél szolgált. Közben újabb operát komponált Kukushka címmel, amelynek ősbemutatóját Lipcsében tartották 1896-ban, majd 1899 májusában a budapesti Operaház is műsorra tűzte. 1905-ben Tatjana címmel mutatták be Brünnben a Kukushka átdolgozott változatát, azonban a sorozatos kudarcok után letett arról az álmáról, hogy operákat szerezzen.

1899-ben Bécsben a 26. gyalogezred karmesterének nevezték ki, és „neve mind szélesebb körben ismertté vált”. Összesen 12 éven át szolgált a hadsereg kötelékében, miközben óriási „komoly- és könnyűzenei repertoárt sajátított el, és megismerte a monarchia népeinek folklórját is”, továbbá gyakorlatot szerzett a hangszerelésben is. 1902-ben hagyta ott a katonaságot, mivel a Theater an der Wienbe hívták dirigensnek.

Az általa komponált keringők sikerei következtében „figyelme újra a színpad, de a könnyebb műfaj”, a múzsák neveletlen gyermeke, azaz az operett felé fordult. Első ehhez a műfajhoz tartozó művét Wiener Frauen (A bécsi asszonyok) címmel mutatták be 1902. november 21-én a bécsi Theater an der Wienben. Ezt követte első nagyobb sikere, a Der Rastelbinder (A drótostót) című alkotása, amelyet a bécsi Carltheater tűzött műsorára, a premiert 1902. december 20-án tartották, és 13 hónap alatt több mint kétszáz előadást ért meg. Ez utóbbi szövegkönyvét már későbbi munkatársa, Victor Léon írta. Második operettjét a közönség „lelkesen fogadta. Lehár zenéje nem csupán friss invencióról és a műfaj ismeretéről tanúskodott”, de azt is visszatükrözte, hogy az utazásai során alaposan megismerte a monarchia „korántsem egynemű zenei világát”.

1904-ben két újabb operettjét mutatták be a császári fővárosban, de a világsikert az alkotók számára az 1905. december 30-án a bécsi Theater an der Wienben bemutatott Die lustige Witwe (A víg özvegy) című operett hozta meg (a képen), amelynek librettóját Victor Léon (1858-1940), a dalok szövegét pedig Leo Stein (1861-1921) írta. A mindent elsöprő sikert talán az a számadat is igazolja, hogy 1910-ben 400 színházban játszották ezt az operettet, összesen 18500 előadást tartottak belőle.

Néhány kevésbé sikeredett operettjét követően 1908-ban Alfred Maria Willner (1859-1929) és Robert Bodanzky (1879-1923) szerzőpáros két librettót is készített Lehár számára. Először a Zigeunerliebe (Cigányszerelem) című művét fejezte be, mivel ez jobban foglalkoztatta. Az ősbemutatót a bécsi Carltheaterben tartották 1910. január 8-án. Ezt a művét „lendületes hangzásvilág, izgalmas pikantéria, újabb etnikai és zenei koloritok megjelenítése” jellemezte. A Theater an der Wien vezetősége azonban aggódott, hogy a számukra ígért darabbal nem készül el időben a zeneszerző, aki azonban még határidő előtt leadta a partitúrát. A Der Graf von Luxemburg (Luxemburg grófja ) premierje 1909. november 12-én volt, és óriási sikert aratott, amelyen még Lehár is meglepődött, mivel bevallása szerint „Bad Ischlben néhány hét alatt csapta össze” művét.

1910 augusztusában Bad Ischl-ben tartózkodott, ahol két évvel később vásárolt egy villát, amelyet onnantól kezdve Lehár-villának neveztek (a fenti képen). Napjainkban a zeneszerző emlékmúzeuma működik az épületben.

1913-ban megismerkedett a jeles olasz zeneszerzővel, Giacomo Puccinival (1858-1924), annak La fanciulla del West (A nyugat lánya) című operájának bécsi bemutatóján. Ezt követően néhányszor találkoztak, sőt egészen az itáliai mester haláláig leveleztek. Puccini rendkívül nagyra tartotta kollégáját, azt mondta, „ha Lehár operaszerzői pályára lépett volna, egyik legnagyobb riválisa lehetett volna”.

Az I. világháború alatt és az azt követő időszakban is sorra mutatták be Lehár operettjeit, de a korábbi sikerek elkerülték, több esetben a kevésbé sikerült librettók voltak a kudarc okai, mivel nehéz volt megfelelő szövegkönyvhöz jutni még egy Lehár kaliberű zeneszerzőnek is.

Az 1920-as évek eleje azonban újabb fordulatot hozott Lehár életében. Megismerkedett a korszak egyik legjelentősebb tenoristájával, az osztrák Richard Tauberrel (1891-1948, az alsó képen), akinek kedvéért egy időre még arra is hajlandó volt, hogy Berlinbe költözzön. Tauber Verdi, Mozart és Puccini operák tenor főszerepeit énekelte. A korabeli sajtó szerint „hangjának egyéni színezete, édes csengése” volt, és tökéletes technikája révén vált jelentős sztárrá. Lehár egy rádióközvetítés során hallotta Taubert, ettől kezdve operettjeinek főszerepeit az ő hangjára komponálta, sőt részben „neki volt köszönhető, hogy a drámai operettek megjelentek a zeneszerző és a műfaj életében”, bár a komponista maga is unta már a rózsaszín befejezéseket. Lehár végül hat operettet írt Tauber számára: Paganini (1925), Der Zarewitsch (A cárevics, 1927), Friderike (Friderika, 1928), Das Land des Lächelns (A mosoly országa, 1929), Schön ist die Welt (Szép a világ, 1930), Giuditta (1934). Olyan rosszmájú vélemény is született, hogy az operettekben szereplő ún. Tauberlied-ek „híresebbek lettek, mint az operettek, amikben szerepeltek”.

Ezek közül messze a legsikeresebbnek A mosoly országa számít, amelynek ősbemutatóját Berlinben tartották 1929. október 10-én. A víg özvegy után Lehár második legtöbbet játszott és legismertebb operettjének számít. Ebben hangzik el az egyik legközismertebb operett sláger, a Dein ist mein ganzes Herz (Vágyom egy nő után).

Lehár utolsó ősbemutatóján – talán nem túlzás ezt állítani – megkoronázta karrierjét, ugyanis régi nagy álma teljesült azzal, hogy a zenés komédiának aposztrofált utolsó művét, a Giudittát (a felső képen jobbra) 1934. január 20-én a bécsi Staatsoperben állították színpadra. Ugyanis ez volt az egyetlen operett, amelyet a műfaj egyik fellegvárának számító Bécs állami operaházában mutattak be először. Lehár maga vezényelt az előadáson. A férfi főszerepet természetesen Richard Tauber énekelte, a Giuditta-t pedig a nagyszerű cseh szoprán, Jarmila Novotna keltette életre. Az osztrák rádió élőben közvetítette az előadást, amit számos más adó is átvett. Habár Lehár ezt tartotta legsikerültebb művének, a fogadtatás nem igazolta vissza teljes mértékben ezen véleményét.

Az Anschlusst követően továbbra is Bécsben és Bad Ischl-ben élt, zsidó származású feleségét tiszteletbeli árjává minősítették, de végig megfigyelés alatt tartották őket. Műveit is játszották Németországban, valószínűleg amiatt, mert Hitler sokra tartotta A víg özvegyet. 1946 januárjától kezdve aztán életük utolsó időszakát Zürichben töltötték, egészségük folyamatosan romlott, ennek ellenére 1947 augusztusában váratlanul hunyt el felesége, akinek halálát nem tudta feldolgozni. Teljesen visszavonult a közélettől, egészsége is végképp megrendült. Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischl-ben.

Lehár életében Sopron városa fontos szerepet játszott. Annak ellenére soproninak vallotta magát, hogy élete folyamán csak a gyermekkori három évet töltötte a városban. Ausztriai letelepedéséhez, mivel továbbra is magyar állampolgár maradt, szüksége volt magyar illetőségre – Sopron városa biztosította ezt számára. A soproni színház ünnepi terve 1929. március 14-én az volt, hogy Lehár vezényletével mutatják be Friderike című operettjét, de a jeles mester influenzája megakadályozta fellépését. Lábadozása idején még úgy tervezte, hogy mindenképp ellátogat a hűség városába, így fogalmazott: „Szeretem azt a régi várost, szeretem a girbe-görbe utcákat, öreg házakat, álmodó tereket, az ottani embereket. Hisz ez a város az ifjúságom, ez a város az elszállt boldogságom. […] Sopronba le kell mennem. Végre is soproni vagyok.”

70. születésnapja tiszteletére gyermekkorának soproni utcáját róla nevezték el, továbbá 1940. május 15-én az akkori soproni polgármester, Sopronyi-Thurner Mihály beterjesztette azt a javaslatot, hogy adományozzon a város díszpolgári címet számára. El is fogadták ezt. A díszoklevél átadására azonban soha nem került sor. Lehár mindig tervezte, hogy átveszi, először 1942-ben a budapesti Operaházban tartott A garabonciás című mű előkészületei miatt nem tudott ellátogatni a városba, később a 2. világháború hadi eseményei akadályozták meg az ünnepélyes ceremóniát. A Nemzeti Bizottság 1945 májusának végén megszüntette díszpolgárságát, de 1947 februárjában ezt a döntést visszavonták. 1948. május 22-én küldött egy túlbuzgó újságíró mindenféle városi felhatalmazás nélkül levelet Lehárnak, hogy mikor venné át az oklevelet, különben megszűnik díszpolgársága, de a város akkori polgármesterével tisztázták a félreértést. Sajnos egészségügyi állapota tovább romlott, ezért nem jutott el halála előtt Sopronba. Azonban gyászjelentésén (az alsó képen) szerepelt (természetesen németül), hogy Sopron díszpolgára („Ehrenbürger der Stadt Sopron-Ödenburg”).

Lehár Ferenc pályafutása csúcsán volt olyan, mikor „Berlinben egy napon hat színház, Párizsban három játszott egyszerre Lehár-operettet”. A jelentős magyar zeneszerző, Kodály Zoltán így fogalmazott: „Amiként Jókai Mór a történeteivel, Lehár Ferenc a dallamaival szerzett örömöt az emberek millióinak”. Maga Lehár így emlékezett vissza pályafutása kezdetére: Korábban „az operett cselekménye teljesen valószínűtlen, mondhatni ostoba” volt. „A színpadon mozgó figurákból hiányzik a szív, a lélek. Elhatároztam, hogy változtatok ezen a dolgon […] embereket teremtek, és ezeket úgy ábrázolom a színpadon, hogy akár köztünk is élhetnének. Embereket, akik éppen úgy szeretnek és szenvednek, mint mi. Természetesen úgy gondoltam, hogy mindezt zenével fejezem ki, tehát ha a cselekmény úgy kívánja, operai eszközökkel élek.”

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Operett; Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; László Ferenc: Lehár Ferenc A víg özvegy; Nemlaha György: Lehár Ferenc A mosoly országa; Kelényi Ferenc: Lehár Ferenc soproni kapcsolatai és díszpolgársága. In: Soproni Szemle 14. évf. 2. sz. (1960) p. 154-161.; wikipedia; caruso.blog.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép.