190

A hormozdgani csata (224)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

hormozdgani-csata

A Párthus Birodalom évszázadokon át Közel-kelet nagyhatalma volt, amely még a római terjeszkedést is képes volt megállítani, s közvetítő szerepet játszott Kína és Róma között a kereskedelemben. Kr.e. 250 körül az ázsiai szkíta (szaka) törzsek egyike, a parni lerohanta a Nagy Sándor hódítása után létrejövő makedón irányítású utódállamok egyikét, Párthiát, és vezetőjük, Arszakész új birodalmat alapított a mai Irán északi részén.

A meghódított tartomány neve aztán átszállt a hódítókra, s a létrejövő új hatalom Párthus Birodalom néven lett ismert. A másként Arszakida Birodalomként is emlegetett államalakulat 100 évvel később már Indiától Mezopotámiáig húzódott, s e határait nagyjából megőrizte Kr.u. 224-es bukásáig. A Párthus Birodalom magyar szempontból is figyelemre méltó analógia arra nézve, miként képes egy sztyeppei nép szilárd államot alapítani, amely hosszú évszázadokig fennáll. Ez ugyanis nem is olyan gyakori eset.

Különleges birodalom volt ez, amely sokkal inkább emlékeztetett kis királyságok kusza halmazára, mintsem központosított birodalomra. A különböző tartományok nagy fokú önállósággal bírtak, s a párthus nagykirályok nem véletlenül hívták magukat királyok királyának, mivel maguk főkirályok voltak, kisebb uralkodók urai. Az olyan alárendelt országok, mint Elümaisz, Farsz vagy Média, nagyon lazán kapcsolódtak a birodalomhoz, sokszor még saját dinasztiáikat is megőrizték, s nem álltak közvetlen párthus ellenőrzés alatt. A párthus nagykirályok sosem rendelkeztek olyasfajta teljhatalommal, mint a római császárok, és erejük nagyban függött attól, hogy az éppen aktuális uralkodójuk mennyire volt erőskezű, mennyire tudta kézben tartani vazallusait. Kultúrája nagyon érdekes mozaikja volt a szkíta, perzsa és görög kultúrának, az arszakida királyok sztyeppei nomádként harcoltak és vadásztak, perzsa vallási kultuszokat támogattak, és időnként görög színházi darabokat néztek meg. A kezdeti nagy hódításokat követően a párthusok nem voltak különösebben agresszívak sem, támadó háborút csak nagyon ritkán viseltek, viszont őket érő támadás esetén kemény és nehéz ellenfelek voltak könnyűlovas íjászokból és nehézpáncélos lovasságból álló seregükkel. Kr.u. 215-16-ban Róma háborút kezdett Párthia ellen, amely kezdetben sikeresen indul számukra, ám Caracalla császár halálát követően, 217-ben megkezdődött az addig klasszikus nomád taktikával visszavonuló párthusok ellentámadása. IV. Artabanosz nagykirály (uralkodott: 213-224) Nisibisnél véres vereséget mért a rómaiakra, s Macrinus, az új imperátor kénytelen volt békét kérni tőle, a Római birodalom pedig 200 millió sestertius adót fizetett ezért. Kevesen gondolták volna e siker után, hogy az ekkor 460 éve fennálló párthus hatalom napjai meg vannak számlálva, s hét évvel később már nem is létezik.

hormozdgani-csataKr.u. 220 körül Párthia egyik alávetett tartományi satrapája, a korábbi Perzsa Birodalmat feltámasztani óhajtó Ardasír perzsa (Farsz) uralkodó (portréja aranypénzén a képen) egyre nagyobb hatalomra tett szert, majd szövetkezve más párthus vazallusokkal, felkelést indított Artabanosz ellen. Ez vezetett el végül a döntő hormozdgani csatához. Sajnos magáról az összecsapásról kevés információval rendelkezünk. A csata dátumát az úgynevezett Arbelai krónika hagyta ránk, amely egy évszázadokkal később írt perzsiai keresztény mű, az egyik legfontosabb forrás a párthus-szaszanida hatalomváltásról. A krónika szerint a párthusok ellen összefogtak a perzsák, a médek és más kisebb korábban párthus vazallusok, és 224 tavaszán nagy támadást intéztek a párthusok ellen, egymás után foglalva el annak városait. Míg végül a perzsák április 28-án (ahogy ott írják: a „jónok” időszámításának 535. évének Nisan hónap 27-én, szerdán) végleg megtörték a párthusok erejét. A csatában életét vesztette Artabanosz nagykirály, és fiát – aki a párthus dinasztia alapítójához hasonlóan az Arszakész nevet viselte ‒, elfogták, majd később a főváros közepén nyilvánosan kivégezték.

Részletesebb leírást kapunk a valószínűleg hivatalos szaszanida forrásokat felhasználó, IX. századi muszlim történetírótól, al-Tabaritól. Krónikája szerint a perzsa satrapa felkelését követően több csata is lezajlott a felek között, míg végül Artabanosz nagykirály megüzente Ardasírnak, hogy Hormozdgan mezején akar vele megütközni április végén. Ennek helyét a történészek a mai napig nem tudták pontosan megállapítani, a feltételezések szerint a Kuzisztán területén fekvő Ram-Hormozzal lehet azonosítani. A döntő összecsapás meg is történt, s Ardasír fia, Sápúr – a későbbi perzsa nagykirály (ur.: 241-273) – személyesen ölte meg Artabanosz nagy hatalmú titkárját, Dad-Windadot, s maga IV. Artabanosz is elesett a csatában. A győzelmet követően Ardasír felvette a nagykirály (sahinsah, azaz királyok királya) címet, bevonult Ktésziphónba, a párthus fővárosba, s megalapította a dinasztiájáról a történészek által Szaszanida Birodalomnak nevezett új perzsa nagyhatalmat. Ez a párthusnál jóval agresszívebb erő volt, amely hamarosan már Rómától követelte magának annak összes ázsiai birtokát. A csata egyedülálló ábrázolása maradt ránk Firuzabadnál egy sziklareliefen, melyet a győztes perzsa sah készíttetett diadala emlékére. A sziklába vésett ábrázolás (a címlapképen) megmutatja a jelenetet is, mely során Sápúr herceg leszúrja Artabanosz titkárát, Dad-Windadot.

A Hormozdgan mellett lezajlott ütközet a közel-kelet történetének egyik legfontosabb és legdöntőbb csatája volt, mégis szánalmasan keveset tudunk róla, és még szomorúbb, hogy alig ismert. Egy új nagyhatalom születésének dátuma, amelynek hatását a későbbi történelemre, az Iszlám kultúrájára nem lehet túlértékelni. A párthusok birodalma sem tűnt el nyom nélkül, a Szaszanida perzsa birodalom vezető családjait egészen annak 600-as évek közepén bekövetkező bukásáig jelentős részben párthus famíliák adták, s kulturálisan is hozzájárultak utódának fejlődéséhez. Maga az arszakida család pedig továbbra is fennmaradt, Örményország (Armenia) királyait egészen az V. századig ők adták, mikor aztán a perzsák és rómaiak felosztották maguk között a királyságot.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: The Chronicle of Arbela. Ford.: Peter Kawerau. Leuven, 1985.; The History of al-Tabari. V. kötet. Ford.: C. E. Bosworth. Albany, 1999.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.04.28