131

Robert Galbraith: Halálos fehér

Horváth Gábor könyvkritikája

robert-galbraith-halalos-feher

- Minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a „volna” ‒ sóhajtott Psmith.” (P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!) Volna. Csak az a „volna” ott ne volna. A Halálos fehér igazán jó is lehetett… volna. Ám ne essünk kétségbe! Nem vágja ugyan földhöz az embert, mint a 220 Volt (ami ma már ugye 230), vagy mint gazdaságot a koronavírus, de azért nem rossz.

Robert Galbraith, azaz J K. Rowling tovább bonyolítja nyomozópárosának életét Cormoran Strike sorozatának 4. részében, s a kusza fonalgombolyagot mindjárt ott kezdi el macskaként pofozgatni, ahol a sorozat előző részében abbahagyta. Robin éppen férjhez ment, miután túlélte az életére törő sorozatgyilkos esetét. Nem vagyok oda az esküvős sztorikért. Legutoljára Mikszáthtól olvastam egész könyves esküvőleírást, s a 70-80 oldalas Gavallérok annyira megviselt annak idején, hogy egy évtizedre eltaszított egyik legjobb írónktól. Szerencsére itt izgalmasabb események történnek, ez csupán keretbe helyezi a művet, s nem maga a nősülés a sztori. Robin és Cormoran ismét összeállnak, mint két kicsi... fakocka, és épületes nyomozás veszi kezdetét, benne radikális baloldali anarchistákkal, kékvérű miniszteri famíliákkal és leginkább magánéleti problémák garmadájával. A krimire időnként csak nagyon halványan emlékeztető kötet sokkal inkább a kapcsolatok bomlásának lassú és alapos pszichológiai leírása, mintsem egy noir bűnügyi történet, amire egyébként a borító alapján számítana az ember.

A regény nagyon lassan bontja ki dögvirágait, a klasszikus krimik esetében megszokottnál sokkal több mellékszállal találkozunk, amelyek sokszor elvonják a figyelmet a ténylegesen megtörtént bűnesettől. Messze nincs annyi feszültség és sötétség ebben a részben, mint mondjuk A selyemhernyóban volt. Valahogy a krimikhez szükséges halálos fehéregyensúly megbomlott, és eltorzította az összképet, a celluloid talán túl sok és másféle fényt kapott. Sokkal kedélyesebb ugyanis a Halálos fehér, mint a címe sugallja, és legalább annyira személyes drámák összekapcsolt láncolata, mint amennyire bűnügyi regény. Rowling egyszerre visz el minket az „arisztokrácia” felületes látszatvilágába és a lepukkant gyárvárosi kocsmák poklába, hogy levonhassa a következtetést: az emberek ugyanolyanok fent is és lent is, legfeljebb a problémáik természete más. Mint zserbót a csokimáz, a regényt finoman humor lepi be, amely nagyon angollá teszi az egészet, s ha valamihez nagyon ért írónőnk, az amúgy is a hangulatfestés, a Harry Pottert sem a történések, hanem a megalkotott világ teszi olyan nagyszerűvé. A 2012-es londoni olimpia, mint háttér, úgy illeszkedik a kibontakozó tragédiákhoz, mint 2020-hoz a kék szájmaszk. Egészen egyedivé teszi, és ha hozzászokik az ember, kezdi megszeretni.

Ebben a regényben – bár szerepe halványul ‒, még mindig Cormoran Strike a Batman. Féllábú nyomozónk ugyan agyilag nem egy Poirot, és inkább ide-oda rohangálással (bármekkora anakronizmusnak tűnik) intézi az ügyeket, de továbbra is egy szerethető mackó, emberi viselkedéssel és hibákkal. Ahol Batman nyomul, ott lenni kell Robinnak is – ugyebár ‒, még akkor is, ha ezúttal nő, és a neve tényleg Robin. Kétségtelenül egyre jobban kilép a főnöke köpönyege mögül, igazi cselekvő része az eseményeknek, valódi hősnőként tör előre. Több szereplőt nem említek, mert bőven akad belőlük, hiszen az egész történet egymásba fonódó egyéni- és családtörténetek hálója. Jelenlétük inkább csak háttérzaj. A regényt végig áthatja két főszereplőnk munkahelyi és magánemberi életének furcsa piruettje, amely nagyon esendővé és az olvasóhoz közel állóvá teszi őket. Nyomozópárosunk egy furcsa pávatáncot lejt egymásnak, miközben felgöngyölíteni igyekeznek több titkot is.

A Gabo kiadása az előzőkéhez hasonló kötésben, levehető védőborítóval került a magyar polcokra. Nem kiemelkedő, de nem is csúnya. Sajnos a többi részhez hasonlóan pár olvasás után a kötés hajlamos vetemedni, úgy látszik, képtelen a Gabo megfelelni az igényeimnek... Biztos túl magasak. A borítókép egy fradistáknak és ETO szurkolóknak imádni való zöld-fehér darab, amelyen „nesze semmi, fogd meg jól”-alakok lépegetnek a brit parlament épülete felé, bizonyára a Temze vizén lebegve.

Összegzés: Egyértelműen nem ez a legjobb Cormoran Strike sztori (az ugyanis nálam A selyemhernyó), de ahogy haladtam előre a történetben – és átléptem a 250. oldal környékén a bennem hömpölygő lélektani Rubicont ‒, egyre jobban élveztem a világot, amit Rowling összerakott nekünk. A színdarab díszlete szép, a szereplők teszik a dolgukat, a világítás rendben van, csak a rendező nem tudta valahogy tisztábbra, egyszerűbbre és rövidebbre fogni az egészet. Ez a „volna”, ami bárcsak ott ne volna. Hét pont.

Horváth Gábor

2020.04.15