205

A barneti csata (1471)

Ezen a napon történt - Horváth Gábor írása

a-barneti-csata-15-szazadi-miniatura

A rózsák háborúja az angol történelem egyik legismertebb „polgárháborúja” - köszönhetően a zseni William Shakespeare-nek -, bár igazából sokkal jobban illene rá a „nemesháború” kifejezés. 

Egyszerre volt ugyanis ez két uralkodócsalád közötti harc a trónért, és a mögöttük álló főnemesi csoportok konfliktusa, miközben Anglia paraszti és polgári lakosságát alig-alig érintette. Néhány rövid ostromot, kifosztott falut leszámítva ez a háború sokkal inkább a fejük felett, mintsem közöttük dúlt. A Lancaster és York hercegek viszálya nem itatta át a társadalom szövedékét, s mindkét félnek az volt az érdeke, hogy nem egy háború tépázta, hanem egy prosperáló állam felett vegye át az irányítást, így afféle úri küzdelem volt. A halál aratott, de elsősorban csak a főnemesi családok tagjai között, amelyek közül sok nem is élte meg a konfliktussorozat végét, hiszen a csaták és megtorlások az ő köreikben pusztítottak leginkább. Látszólagos hossza (1455-1485) ellenére a „háború” valójában néhány viharos évre korlátozódott, többségében békében telt, bár Damoklész mitológiai kardja folyton ott lebegett a trónon éppen helyet foglaló király feje felett. 

A vörös (Lancaster) és fehér (York) rózsa pedig egy tőről virágzott ki, hiszen János, Lancaster hercege (1340-1399) és Edmund, York hercege (1341-1402) testvérek voltak mint III. Eduárd angol király fiai, így mindét ház voltaképpen a Plantagenet (erdetileg: Anjou!) dinasztiához tartozott. II. Richárd (1377-1399) szerencsétlen uralkodását követően azonban Henry Bolingbroke, a Lancaster ház feje lett Anglia uralkodója, IV. Henrik néven. A Lancasterek uralma egyértelműnek és jogosnak tűnt (a két ág közül ők voltak az idősebb testvér leszármazottai), egészen addig, míg VI. Henrik uralkodása alatt a franciáktól a százéves háborúban elszenvedett megalázó vereség meg nem ingatta a hatalmát. A Yorkok fellázadtak, s VI. Henrik támogatói (maga a király elmebajtól szenvedett, és helyette felesége, Anjou Margit és kegyeltjei uralkodtak) 1461. március 29-én Anglia történelmének egyik legvéresebb csatájában, Towtonnál vereséget szenvedtek, s York hercege, IV. Eduárd néven, családjából elsőként trónra léphetett. IV. Eduárd legfőbb támogatója a „királycsinálónak” nevezett Richard Neville, azaz Warwick grófja volt, Anglia egyik leggazdagabb földesura. Megjegyzésként: Neville és Percy családok konfliktusa egyben a rózsák háborújának egyik mozgatórugója is volt, a családok szinte végig azt dinasztiát támogatták éppen, amelyet a másik nem, ellentétük oka a történelem ködébe veszett, mint a Rómeó és Júliában, és csak annyit tudtak egy idő után, hogy utálniuk kell egymást. Mindenesetre miután IV. Eduárd megszerezte a trónt, igyekezett megbékíteni az országot, engedményeket tett a Lancastereknek, sőt feleséget is közülük választott magának. E látszólag bölcs politika azonban nem nyerte el méltó jutalmát. A Towerben tartott VI. Henrik hívei Franciaországból készültek a visszatérésre, míg Warwick, aki úgy érezte nem kapja meg azokat a posztokat, amelyeket megérdemelt volna, szintén Eduárd ellen fordult, 1470-ben fegyveres lázadást indított ellene, elűzte Angliából, kiszabadította VI. Henriket előkelő börtönéből, s visszaültette az uralkodni alkalmatlan – tehát Warwick számára tökéletes – Lancaster uralkodót a trónra. A küzdelem azonban még nem dőlt el. Az angol hatalmi játszmában külföldi hatalmak is érdekeltek voltak, hiszen Franciaország VI. Henriket, míg a vele háborúban álló Burgundia IV. Eduárdot támogatta. IV. Eduárd 1471-ben Merész Károly burgund hercegtől 50 ezer aranyat, fegyvereseket és hajókat kapott, hogy visszaszerezze Angliát, s a York király 1471. március 14-én partra is szállt Ravenspurnál (yorkshire) 1200 harcosával, majd angol támogatóival egyesülve Yorkból mintegy 10 ezer fegyveressel London felé indult délnek, ahova be is vonult április 11-én. 

A Warwick vezette Lancaster sereg végül a fővárostól északra, Barnetnél szállt szembe vele, 15 ezer fegyveresével. A korabeli angol seregek - pláne összevetve azzal a sokkal nagyobb volumenű küzdelemmel, amely mondjuk a magyar-török határon zajlott – meglepően kicsik voltak. Fennmaradt egy összeírás 1475-ből, amely leírta, hogy mekkorára tervezi az angol király a Franciaország ellen (!) induló sereget, s az összeírás szerint ez 192 lovagból (előkelő báró, herceg, stb.) 1278 lándzsás lovasból (ez a nehézlovasság) és 10173 íjászból állt volna. Ezt figyelembe véve a Barneti csatánál történészek által megadott 10 ezer fős York, illetve 15 ezer fős Lancaster sereg még inkább túlzónak is tűnik, sem mint alábecsültnek.

IV. Eduárd serege a London felé vezető utat zárta el Warwick elől, seregét klasszikus elrendezésben két szárnyra és egy középre osztva, egy kis nehézlovas tartalékkal. A Lancaster erők nagyjából ugyanilyen elrendezésben közeledtek. Április 14-én olyan heves köd ülte meg a tájat, hogy a felek inkább megérzéseikre alapozva kezdték meg az ütközetet. Mindkét fél a másik balszárnyát igyekezett átkarolni, s ez sikerült is, aminek következtében a hadrendek elfordultak 90 fokkal az óra járásával ellentétesen. A köd miatt az íjászok is kézitusában küzdöttek, s nem igazán vehették hasznukat halálos angol hosszú íjaiknak. A csatát IV. Eduárd 100 nehézfegyveresből álló lovassági tartaléka döntötte el, amelyet tökéletes időzítéssel vetett be a Lancaster centrum ellen, megtörve annak ellenállását. Warwick vereségét a balszerencse is elősegítette, mivel győztes jobbszárnyának emberei a ködben saját csapataik mögött tértek vissza (hiszen közben elfordultak a hadrendek!), és saját csapataikat ellenségnek vélték. A csatában elesett maga Warwick is, s ez megadta a végső győzelmet ellenfeleinek.

emlekko-barnet-varosabanEmlékkő Barnet városában, amely Warwick halálának helyét jelöli

A York párt győzelmének napján érkezett vissza Angliába VI. Henrik felesége, Anjou Margit, fiával, Eduárd herceg trónörökössel, így IV. Eduárdnak még ellenük is csatát kellett vívnia. Május 4-én azonban a tewkesbury-i csatában ezt is megoldotta. VI. Henrik fia elesett, Margit királyné ellenfele kezére került, s IV. Eduárd immár haláláig megtartotta trónját. A barneti csatával időlegesen eldőlt a küzdelem a York család javára, és majd csak az 1480-as években lángol fel újra a háború. Végül a híres 1485-ös bosworthi csatában a Lancaster család leszármazottja, Tudor Henrik (uralkodóként VII. Henrik) diadalmaskodott, s ezt követően 1603-ig az ő leszármazottjai ülhettek Anglia trónján. 

Érdekesség és magyar kapcsolat a történetben, hogy a York családból származó John de la Pole, Lincoln earlje 1487-ben fegyverrel igyekezett visszaszerezni ősei jussát, ám a Stoke Field-i csatában teljes vereséget szenvedett Tudor Henriktől. Lincoln grófjának fia, a szintén angol trónkövetelőként fellépő Richard de la Pole az 1500-as évek elején a mi II. Ulászlónk udvarában is feltűnt, s kisebb diplomáciai perpatvarhoz vezetett a Franciaországgal szövetkező Magyarország és Anglia között.

Címlapkép: A barneti csata, XV. századi miniatúra

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gillingham, John: A Rózsák háborúja. Budapest, 1985.; Wise-Embleton: The Wars of the Roses. Oxfrod, 1983.; Rubicon

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.04.14