A rabszolgatartás kérdése ettől még persze nagyon fontos volt, s érdekes végignézni, hogy 1789 és 1861 között hogyan alakult az USA-n belül a rabszolgatartást engedélyező (Slave states) és azt tiltó (Free states) államok aránya. 1789-ben 8-5 volt az előbbiek javára, amely 1800-ra 9-8-ra, 1821-re 12-12-re, 1846-ra 15-14-re, majd 1861-re 15-19-re változott. A tendencia világosan leolvasható, s a „déli” államok leginkább a paritás megtartására törekedtek a Mississippitől keletre kialakított új államok esetében, senki sem vágyakozott a rabszolgatartás északi államokra való kiterjesztésére. A déliek jelentős része tisztában volt azzal is, hogy az intézmény embertelen, és hosszú távon a civilizáció felszámolja azt, de mivel a gyapottermelés és ezáltal anyagi létezésük jelentős részben ezen állt vagy bukott, nem tudták és nem is akarták egy tollvonással felszámolni azt. Jogaikhoz – melyet szerintük az alapító atyák garantáltak ‒ pedig makacsul ragaszkodtak.

Az Amerikai Egyesült Államok – közhely, de olyan, amit gyakran elfelejtenek – szövetségi állam, és az azt alkotó államok közötti kötelékek pontos definíciója a mai napig viták tárgya. Már a függetlenség kivívása után komoly eszmecserék zajlottak arról, hogy mennyire is legyen szoros az államok együttműködése. Kezdetben az úgynevezett konföderáció, vagyis a nagyon laza együttműködés hívei uralták a terepet. E szövetségi forma a 3 évre választott elnöknek nagyon gyenge hatalmat biztosított, a végrehajtó bizottságban minden állam egy-egy szavazattal bírt, s legalább 9 tagállam szavazata kellett (a 13-ból) egy döntés életbe lépéséhez. E nézettel szemben léptek fel az úgynevezett föderalisták – legismertebb közülük Alexander Hamilton ‒, akik egy lényegesen szorosabb szövetséget szorgalmaztak, s új alkotmányt kívántak létrehozni, amely önálló államok feletti államhatalmat hozott volna létre, kétkamarás képviseleti rendszerrel és erős végrehajtó hatalommal. Végül 1787-re utóbbiak letörték az államok önállósodási vágyait, s a hatékonyság érdekében elfogadtatták az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, amely a mai napig alapkő az amerikai jogban. Ám az államok fölött gyakorolt központi hatalommal szembeni gyanakvás nagyon is életben maradt. Ez a filozófiai alap adta az ötletet, mikor az 1850-es években a rabszolgaság kérdése kiélezte a feszültséget az északi és déli tagállamok között, hogy utóbbiak, kilépve a szövetségből, egy konföderáció alakításával biztosítsák be magukat.

A konfliktust véglegesen kiélezte az 1860-as amerikai elnökválasztás, amelynek térképre vetített eredménye tűpontosan mutatja, milyen szakadékok választották már el egymástól az államokat. Abraham Lincoln (Republikánus Párt) a szavazatok 38.8%-ával lett elnök (180 elektori szavazat), de csupa később északi oldalon felsorakozó államban nyert. Ezzel szemben John C. Breckinridge (Déli Demokrata Párt) 18.1%-nyi vokssal csak rabszolgatartó államokban nyert (72 elektori szavazat). A harmadik John Bell (Alkotmányos Uniópárt) lett 12.6%-kal és 39 elektorral, és az észak és dél között hánykolódó határ jellegű államokban tarolt (Kentucky, Tennessee, Virginia). A legérdekesebb azonban talán az elektori szavazatokban csupán a negyedik helyen, ám szavazatok arányában a második (29.5%-kal!) Stephen A. Douglas volt, aki Missourit és New Jersey-t nyerte el (szintén határállamok, 12 elektori vokssal) az Északi Demokrata Párt jelöltjeként. Mint látható, a demokraták két jelöltet is indítottak, ami nagyban elősegítette a republikánus induló győzelmét. Lincoln tehát nehezen mutathatott fel maga mögött nemzeti egységet, ráadásul közismert abolicionista volt, aki a rabszolgaság eltörléséért küzdött.

Az amerikai elnökválasztás 1860-ban térképre vetítve

Több déli állam már a választás előtt jelezte, hogy Lincoln győzelme esetén ki fog lépni az unióból, aztán e fenyegetéseiket be is váltották. Mindez ma már furcsán hat, hiszen maga Lincoln szellemileg alsóbbrendűnek tartotta a feketéket – elég elolvasni választások során mondott beszédeit ‒, de szilárdan hitt a jog előtti egyenlőségükben. A sort Dél-Karolina kezdte meg, mikor 1860. december 20-án kimondta elszakadását az Amerikai Egyesült Államoktól, majd 1861. januárjától sorban követték a déli államok (Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana, Texas), hogy aztán az első hat állam 1861. február 8-án megalapítsa a konföderációt (Confederate States of America). Az elszakadást követően a déli államok követelték, hogy a szövetségi katonaság hagyja el területüket, s ez már kezdettől fogva fegyveres összeütközéssel fenyegetett. Lincoln az elszakadást nem ismerte el, igaz, maga békésen igyekezett intézni az ügyet és lecsendesíteni a kedélyeket. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy garantálja a déli államokban a rabszolgaság fenntartását, melyet cserébe követeltek tőle.

A Sumter-erőd (Fort Sumter) a „rebellisek” egyik legfontosabb városának, Charlestonnak (Dél-Karolina) kikötőjét tartotta ellenőrzés alatt, s a szövetségi katonáknak eszük ágában sem állt elhagyni e fontos pontot. A már lázadásban lévő város polgárai és a dél-karolinai politikusok mielőbb kezükre akarták keríteni a szigetként az öböl bejáratánál fekvő erődöt, s a szemközti partokon ostromütegeket és katonaságot helyeztek el, hogy fenyegessék a védőket, és megakadályozzák, hogy oda az amerikai katonaság hajókon ellátmányt juttasson be. Maga az erődítmény még a britek elleni 1812-15-ös háború során épült a város védelmére, s folyamatosan korszerűsítették. Tulajdonképpen egy mesterséges szigetre épült erősség volt, nagyszámú nehézlöveggel megrakott ágyúállás erős téglafalakkal. Az erőd parancsnoka Robert Anderson őrnagy volt, ám alig 85 katona állt rendelkezésére. Dél-Karolina megbízottakat küldött Washingtonba, hogy követeljék az erőd átadását, de Lincoln nem hajlott erre. Végül az elnök úgy próbált meg embereket és élelmiszert eljuttatni Andersonhoz, hogy lehetőleg ne provokáljon ki fegyveres harcot. Nyilvánosságra hozta, hogy utánpótlást küld, de kijelentette, hogy amennyiben a hajókat nem éri támadás, az erőd sem lő vissza.

A Konföderáció kormánya (ekkor még az alabamai Montgomeryben ülésezett, mivel Virginia csak később csatlakozott, és akkor került át a székhely Richmondba) a kétes helyzetben úgy döntött, még azelőtt lövetni kezdi az erődöt, hogy megérkezik oda az utánpótlás. Az erődöt körülzáró csapatok parancsnoka, P. G. T. Beauregard (korábban már írtunk róla a Shiloh-i csata kapcsán) erre megadásra szólította fel a védőket, majd az elutasító választ követően április 12-én hajnali 4:30-kor tüzet nyitott az öbölben lévő erődre. A lövetés 33 órán át tartott, mely során 3340 lövedék csapódott be Fort Sumterbe, míg a helyőrség válaszul ezerrel felelt. Anderson 13-án kénytelen volt belátni, hogy nem fogja tudni tartani magát maroknyi csapatával, így kapitulált. Addigra az erőd meglehetősen komoly károkat szenvedett, ám csodával határos módon egyik oldalon sem halt meg senki (egy öszvért leszámítva). Érdekes módon halálos áldozatot csak az ünnepélyes átadási ceremónia követelt április 14-én, mikor a díszsortűz során két uniós katona egy szétrobbanó lövegcsőtől halálos sebet kapott. A déliek is igyekeztek még békésen levezetni az elszakadást, Andersonéknak engedték, hogy elhajózzon északra, magukkal szállítva az erőd 33 csillagos tépett lobogóját (Fort Sumter flag), melynek helyére hamarosan felúszott a konföderáció zászlaja.

A háború azonban nem volt elkerülhető. Az érdekkülönbségek túl széles éket vertek az északi és déli államok közé, és már nem az ágyúszó eldördülése volt kérdéses, csak az időpontja. Hamarosan újabb államok szakadtak el az Egyesült Államoktól, és csatlakoztak a konföderációhoz, majd 1861. júliusában Bull Runnál (vagy Manassasnál, ahogy a déliek hívták) lezajlott az első csata a két fél főerői között. A polgárháború ezt követően négy éven át tart, míg végül Appomattoxnál a dél kénytelen letenni a fegyvert.

A címlapképen a konföderáció lobogója leng az elfoglalt Sumter-erőd felett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.