103

Arthur Bernéde: Belphegor – A Louvre fantomja

Szilvási Krisztián könyvkritikája

arthur-bernede-belphegor-a-louvre-fantomja

Ha elhangozna a kérdés a manapság gótikusnak nevezett kor(ok) rajongói előtt, mely karakter(ek) az 1900-as évek első harmadának legjelentősebb francia krimi-figurái, bizonyosan az elsők között kerülne említésre Fantomas, (Az operaház) Fantomja és Belphegor neve. A sorrend persze nem sorrend, s a listán talán több fiktív bűnöző, gonosztevő vagy csak pusztán ijesztő karakter is szerepelne (hiszen például az operaház Fantomja tényleg nem gyilkos rosszfiú), mindenesetre ők hárman az élbolyban riogatnának.

Azt azonban lehet, kevesen tudják, hogy őket hármukat azért szorosabb kötelék is fűzi egymáshoz, a kapocs pedig Arthur Bernéde személyében keresendő. A francia író, költő, színdarabszerző és opera szövegkönyvíró élete szinte szimmetrikusan ívelt át a századfordulón (1871-1937), ezen idő alatt pedig olyan termékenységet mutatott, amely ma már szinte hihetetlennek tetszik: közel 200 mű, köztük történelmi- és kémregények, folytatásos kalandregények, filmes forgatókönyvek kerültek ki szelleme alól, s mindemellett még arra is jutott (szabad)ideje, hogy részt vegyen a Larousse enciklopédia szerkesztésében is. Ő volt az, aki 1919-ben megalapította a francia Mozifilm Társaságot, behozván ezzel Európába az amerikai filmkultúrát, s ő volt az is, aki újraszervezte az Irodalmárok Társaságát, melynek vezetőjeként elsősorban a szerzői jogok védelméért harcolt.

Na de hogy jönnek ide a gótikus krimi kulisszái és Bernéde mindezeket átfogó személye? Nos, a sokoldalú francia művész 1919-ben egyesítette erőit egyrészt a színész René Navarre-vel, aki a Louis Feuillade rendezte Fantomas-sorozatban (1913-1914) játszott, másrészt pedig az író Gaston Leroux-val. Előbbi figura, a félelmetes és titokzatos sorozatgyilkos Fantomas Marcel Allain és Pierre Souvestre kreálmánya, míg Leroux-nak Az operaház fantomját (1910) köszönheti az irodalom-, színház-, film- és zenetörténet. Arthur Bernéde-nek pedig innen, a két alak kvázi összegyúrásából már csak egy ugrás lehetett 1926-ban megalkotni Belphegor figuráját, illetve pontosabban a csuklyás, Louvre-ban garázdálkodó, saját emberei előtt is titokzatos rablót és gyilkost. A tévedéseket megelőzendő, muszáj persze hozzátenni, hogy maga Belphegor a démonológia egyik jól ismert figurája, a keresztény hit szerinti Pokol hét ördögének (a legnagyobb démonoknak) az egyike; a Bernéde által írt, először folytatásos regényként megjelenő Belphegor „álarca” mögött egy ember bújik meg, a könyvbéli bűnöző közszájon forgó névadása csupán egy szobor miatt történt. Mivelhogy a Belphegor – A Louvre fantomja sztorija szerint Párizs leghíresebb, a címben szereplő múzeumának Barbár istenek termében, pontosan a Belphegor-szobor előtt támadnak rá az éppen ott járőröző éjszakai teremőrre. A csuklyás, ismeretlen támadó aztán szőrén-szálán elmenekül, nyom nélkül veszik bele az egyik folyosói kanyarulat masszív falazatába.

Természetesen rögtön elterjed a rémületes híresztelés, miszerint a Louvre-ot egy fantom, vagy ha úgy tetszik, szellem kerítette hatalmába, amely (vagy aki) a következő éjszakán valóban meggyilkol egy teremőrt. Mivel az ügynek már a fele sem tréfa, Párizs egyik híres rendőrfelügyelője, Ménardier veszi kezébe a nyomozást, miközben az ifjú, sokra hivatott Jacques Bellegarde nevű újságíró is szimatot kap. Kettejük versenyfutásához csatlakozik aztán az országos elismerésnek és csodálatnak örvendő Chantecoq, a „(magán)nyomozók királya”, aki nemcsak a titokzatos Belphegor körül szorítja a hurkot, de lányának köszönhetően bizonyos érzelmek kirobbanásával maga Bellegarde körül is. Arthur Bernéde mesteri krimitörténetét 1926-os francia megjelenése után 2 évvel angol kiadás követte, a népszerűsége pedig évtizedek múltával sem csökkent, hiszen 1965-ben tévésorozat készült belőle, hogy aztán a 2000-es évek újrafelfedezése után 2001-ben Sophie Marceau főszereplésével mozifilmet forgassanak a Louvre fantomjából.

A Belphegor – A Louvre fantomja több szempontból is a klasszikus krimik hagyományait követi, illetve alapozza meg, hiszen – mint már említettem – 1926-ban született. Nyelvezete fennkölten stílusos (amelyhez a friss fordításnál Dr. Kertész János láthatóan következetesen ragaszkodott), magában hordozván azt az atmoszférateremtést, amely miatt Belphegor figurája rejtélyessége folytán mind térben, mind pedig időben irreális kiterjedéseket kap. A két szálon (és ezért két síkon is) folyó nyomozás koncepciója ugyan talán a mai szemnek-fülnek-képzeletnek helyenként zavaró is lehet, ám a karakterkidolgozás területén megdönthetetlenül érvényesíti hozadékát: Ménardier és Chantecoq mereven elváló attitűdöt képviselnek, s mivel a köztük lévő differencia két kézzel markolható, hatásos és erős kontúrt jelent a figurák számára. Bellegarde és Simone, majd Bellegarde és Colette interakciói és viszonyai nemcsak a kötelező romantikus vetületet hordozzák, hanem azon túl lelki mélységekbe ágyazzák a „szimpla” (bűn)cselekménysorozatot.

Igaz, azért mindenképpen meg kell említenem, hogy a modern krimikhez szokott beállítódás néha-néha megütközik a Belphegor „felületes”, kirívóan heurisztikus nyomozási módszerein (bájosan naiv köntösbe bujtatott intuícióin), amelyek minden esetben – és többnyire megalapozatlanul – eredményre vezetnek, de ez szintén a kor műfaji sajátosságának tudható be. Bernéde regénye ugyanis annak ellenére is (világ)siker lett, hogy a jól mutató csavarokat és fordulatokat intellektualitás helyett szimpla, „higgyük el és kész” naivitással oldotta meg. Mindez a siker így inkább köszönhető a jól megválasztott helyszínnek (Louvre), a kimondottan élvezetesen lefestett karaktereknek, valamint a titokzatosság és rejtélyesség előkelő ábrázolásának, amely abban az időben még szerencsésen nélkülözte az elemi, mélyről jövő, motivációt nem igénylő gonoszságot. Arthur Bernéde regénye kikapcsolódásként magával ragadó szórakozás, lazán tekintve valahol egy kor és a hozzá tartozó szemlélet lenyomata, s mivel a maszkos, megfoghatatlan és felfedhetetlen gonosztevők az elmúlt majd’ 100 év alatt sem mentek ki a divatból (érdeklődésből), a Belphegor – A Louvre fantomja „mítosza” valószínűleg még sokáig hódít majd a köztudatban.

Szilvási Krisztián

2020.03.31