Hogy kicsoda a címlapon szereplő fiatalember? Nos, az újabb epizódban egy olyan művészt kértem fel beszélgetőtársnak, akinek elég csak néhány mozzanatot idézni az életrajzából, biztosan hamar ráismernek. Tegyünk próbát! Gyerekkorát Győrben töltötte, korán kitűnt zenei tehetsége, 15 évesen, kategóriájában a legfiatalabbként hangversenyezett, majd az Egyesült Államokban tanult. Látványkoncertjeivel új műfajt teremtett, melyben képzőművészet, tánc és színészi játék segítségével tízezrekhez közelítette a klasszikus zenét és a hangszerét, az orgonát. Ugye, könnyű kitalálni? Ő Rákász Gergely koncertorgonista, orgonaművész. Nemrégiben, 2020. március 15-én tevékenységének elismeréseként a győri Városházán átvehette a Pro Urbe Győr díjat.

Beszélgetésünk során ezt az elismerést is szóba hoztam, de felidéztünk meghatározó írókat, szokásokat, melyekből kiderült, hogy olvasni fogmosás közben is „ér”, hogy a naptárban ugyanúgy szerepelhet a fakockázás, mint a koncert, és az is, hogy milyen egy művész belső mércéje. Tartsanak velem!

Mit jelentenek az Ön számára a könyvek, az olvasás?

Olyan családi környezetben nőttem fel, ahol az is beszédtéma volt, hogy ki mit olvasott. Bár a kommunizmus idején nehéz klasszikus értelemben vett polgári családokat említeni, mégis a miénk közel állt ehhez: művészbarátokkal, sok könyvvel, nem drága, de mégis szép műalkotásokkal a környezetünkben. Nem az volt a menő a vasárnapi ebédnél, aki fel tudta szívni a tésztát az orrán, hanem, aki olvasott valamit az elmúlt héten. Ha a szüleink ismeretlen szót használtak, akkor versenyt futottunk az idegen szavak szótárához. Hozzátartozott a mindennapjainkhoz, és számunkra az is természetes volt, hogyha egy könyvet veszünk a kezünkbe, egy másik világ tárul fel előttünk, mondjuk egy szigeten találja magát az ember Grant kapitány gyermekeivel vagy Robinson Crusoe-val. A mai napig személyes, belső utazást jelent az olvasás.

Emlékszik az első olvasmányélményére, vagy olyanra, ami meghatározó volt?

Az elsőre nem emlékszem, de arra igen, hogy rengeteg ilyen élményem volt. Kisgyerekkoromban édesanyám sokszor mesélte a Gólya gilicét. Egy családi történetünk is van erről, miszerint rossz evő voltam, és csak akkor voltam hajlandó enni, ha mesélték a Gólya gilicét. Mese közben el-eltátottam a számat, ilyenkor bele tudtak csempészni egy-egy falatot. Úgy gondolom, hogy ez meghatározó volt akkor. Ha a mostani időkből kellene említeni, biztosan Hamvas Bélát mondanám. Minden alkalommal, amikor Hamvas Béla írását olvasom, felmerül bennem a kérdés, hogy miért is veszek a kezembe bármi mást, hiszen ő annyira átgondoltan, olyan mély, tiszta és szép műveltséggel ír az élet legkülönbözőbb területeiről. Ez nagyon megérint, ezért ha egy lakatlan szigetre kellene mennem, biztosan tőle vennék magamhoz valamit.
Szívesen említem meghatározóként még Tolvaly Ferencet, aki nagyon szépen ír, és hozzám közel álló lelki, kulturális témákkal foglalkozik. Aztán csodálatos Kodolányi János, aki úgy írta meg a nagy tetralógiáját a Vízözöntől az Én vagyokig (középső két rész: Új ég, új föld; Égő csipkebokor ‒ a szerk.), hogy az egész emberiséget megérti belőle az, aki ezen átrágja magát. Kevéssé ismerik, erre akkor jöttem rá, amikor itt-ott ujjongva idézgettem belőle. Az emberek egyik része értetlenül nézett rám, hogy miről beszélek, a másik része pedig csodálkozva, lelkesedve, hogy azonnal adjam neki oda. Meg kell említenem Wass Albertet, mert szerintem csak kevesen tudnak olyan szépen, szeretettel írni a magyarságról, a székelységről, mint ő.

Mikor jut ideje az olvasásra?

Ez a mindennapi táplálékom része. Nem azt jelenti, hogy elvonulok egy könyvvel három órára – ahhoz nagyon be kell szippantania a történetnek –, hanem azt, hogy bárhol, bármikor fogyasztom. Már másfél éve, hogy Exupéry Citadelláját forgatom, lassan haladok vele, mert annyi mély gondolatot rejt, de ezt csak így érdemes kézbe venni. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a legtöbb könyvem már ilyen, amin nem lehet végigszáguldani, mert akkor nem kapom meg tőle, amit akarok. Nemcsak falni kell a betűket, hanem meg is kell emészteni. Újra elővettem például A civilizációk összecsapása című (Samuel P. Huntington) könyvet, most, hogy Európa kulcskérdése a migráció lett. Fontos számomra, hogy a véleményformálásban hozzáértőkre hallgasson az ember. Olvasás közben mérlegelni, gondolkodni kell, vagy lehet akár vitatkozni is az íróval, de ez mind idő, tehát nem lehet egy szuszra befogadni.
Mostanában a versek nem vonzanak, pedig gyerekként imádtam őket, eltolódott az érdeklődésem, de hiszem, hogy öregkorban újra rájuk találok.

Vannak jellemző olvasási szokásai?

Valójában nagy könyvfaló vagyok, amolyan mindenevő. Gyakran nevet rajtam a feleségem, mert a lakás legkülönbözőbb helyeiről szedi össze az olvasnivalót, a nappaliból, az ágy mellől, a WC-ből, a teraszról. Mindenhol van valami, amibe beleolvasok. Otthagyom, és aztán valamikor folytatom. Az olvasás tulajdonképpen mindennapi táplálék számomra, persze, aki nem így tesz, az lehet, hogy nehezen érti meg, miért van kandalló melletti könyv, terasz könyv, a hálószobai három könyv, ráadásul mindhárom nyitva. Én fogmosás közben is szoktam olvasni. Vannak „fogmosókönyveim” is, most például Huxley Légnadrágját forgatom. Ez hihetetlen? Lehet, de kétszer két percig, amíg megy az elektromos fogkefe, én nem a saját képemet nézem a tükörben – azt már jól ismerem –, ezalatt éppen annyit fel tudok ebből fogni, ami már szórakoztató. Ki lehet számolni, hogy mennyi időt töltök szórakozással, ha minden nap kétszer négy percet szánok erre, ahelyett hogy magamat bámulnám.
Nálam a könyvek a tudás letéteményesei, használom őket. Aláhúzom a fontos gondolatokat, és be is hajtom a lap sarkát. Előfordul, hogy valami eszembe jut, így ha fel akarom idézni, egyszerűen megtalálom. Azt hiszem, Széchenyi mondta, hogy a vagyon örökölhető, de a műveltségért minden generációnak meg kell küzdenie. Hát valahogy így vagyok ezzel én is.

Hol és hogyan tartja a könyveit?

Több helyen van a lakásban, kb. egy-kétezer kötet. Az elrendezést a méret is befolyásolja, de próbálom valamiféle tematika alapján is rendezni. Külön a Harry Potter részei, külön Wass Albert kötetei vagy Colleen McCullough cézárokról szóló sorozata. Ezek nem keverednek, mint ahogy Ken Follett A katedrálisa sem a könnyedebb strandirodalommal. Jó lenne valamiféle katalógus ezekről, hogy lássam, mi van meg, de alapvetően én így is eligazodok.

Látványkoncertjein zenetörténeti érdekességekkel is szórakoztatja a közönséget. Ehhez alaposan fel kell készülni. A szórakoztatáson túl még mi ezzel a célja?

Úgy gondolkodom, ha jobban ismerünk valakit, akkor könnyebben befogadjuk, amit ő a zene nyelvén adott, ráadásul jobban tudjuk őt emberként is tisztelni a hibáival és a nagyszerűségeivel együtt, amibe a műalkotás beleilleszkedik. A másik okom, amiért szívesen felidézem ezeknek az embereknek az életét, az, hogy nincs új a nap alatt. Ezt Madách szépen megírta Az ember tragédiájában, ugyanazokat a problémákat járjuk körbe újra meg újra, csak más és más díszletek között. Szóval Bach, Vivaldi és más művészek háta mögött már egy figyelemre méltó élet áll. Ha látjuk azt, hogy ők hogyan reagáltak egy-egy élethelyzetben, hogyan működtek döntéseik, életrevaló vagy szamárság volt-e a meglátásuk, akkor már példát is kapunk tőlük. Ezt olcsó tudásnak hívom, amikor a más kárán tanulhatunk. Persze választhatjuk a drágább utat, de annak az ára pénz, verejték, könnyek, és a saját bőrünket visszük vásárra. Ha így hallgatok meg egy zeneművet, hogy tudom, milyen ember áll a háttérben, talán beleül ez a tudás a lelkembe, életem része lesz, nemcsak a zene, hanem a művész és az ő szelleme is. És talán így már sikerül jobb emberré lennem. Lehet, hogy ez utópia, de művészként muszáj hinnem a jobb világban. Ha sikerül ebből valamennyit átadni, értéket adni, akkor már megérte.

Olvastam Önről, hogy nem szereti vesztegetni az idejét. Aki az Ön Facebook-oldalára téved, az láthatja, hogy ezt az „otthonmaradós” időszakot is hasznosan tölti. A kertészkedésen, gyepgondozáson kívül milyen tervei vannak mostanában, hogy a helyzet miatt a koncertek elmaradnak?

Tulajdonképpen azt csináljuk, amit mindenki más is: otthon maradunk. Én vagyok a boltba járó, hogy kevesebb legyen a többiek kitettsége, odakinn pedig kerítésfestés a következő tervem.

Van valamilyen „túlélési stratégiája” a következő időszakra?

Nem hiszem, hogy a jóisten csak egy talentummal ajándékozott meg bennünket. Az ilyen helyzetekben derül ki, hogy még mire vagyunk képesek. Olyasmi kérés ez, mint amikor valakinek a fél karja lebénul. Antal Imre elment tévés műsorvezetőnek, és felépített egy második karriert, olyan módon, hogy egy ország szerette. Az is adomány, ha valaki szereti a rendet, a szépséget. Akkor nyírja meg a fákat, bokrokat! De az internetet sem zárták be, úgyhogy olvasni biztosan lehet. Nekem ez viszonylag természetes megközelítés, hiszen amerikás magyarként azt tanultam meg, hogy az embernek be kell osztania a napját. Csak most nem az kerül a Google naptárba, hogy utazunk a koncertre, hanem az, hogy fakockákkal építünk a gyerekekkel. Ha ezt elterveztük, ha helye van az időbeosztásban, akkor meg fogjuk csinálni. Az egyetlen, ami megöli az embert, az unalom. Ezért kell a napirend az életünkben. Tudatosnak kell lennünk. Mondjuk minden nap kettőkor bekapcsolni az interneten valamelyik sportolónkat, akivel esetleg együtt tornázhatunk, és akkor nincs unalom, és az egészségünkért is tettünk valamit. A szőnyegen a szoba közepén is lehetünk aktívak. Mi például már megszoktuk a reggeli tornát, ilyenkor vagy lógnak rajtam a gyerekek, vagy próbálnak utánozni, valamennyit meg is tudnak csinálni. Hol az egyiket kapom el, hol a másikat. Marci nagyon jó súlyzónak, Bencével orosz twistet lehet csinálni, és élvezik, hogy ott együtt történik valami. Ehhez kell némi kreativitás, de a lényeg, hogy ez benne van a naptárban, nem marad el. Nagyon fontos megérteni, hogyha mi nem írjuk meg a naptárunkat, akkor megírja az élet. Addig, amíg a nagyvállalat szabta meg a napirendet 8-12 órában, addig nem volt gond a maradék kevéske szabadidő beosztásával, ezért most vannak, akik félnek az „újratervezéstől”. Szerencsére nagyon sok idő fordul vissza a családra, a környezetünkre.

Több művész a virtuális térben aktivizálja magát. Van valamilyen terve arra, hogy a megjelenjen ilyen formában?

Egyelőre nincs. Örülnék, ha a hiányérzet közben ráébrednénk arra, mit is jelentenek nekünk az élő koncertek. Ami ma veszteségnek tűnik, holnap felmagasztosul, ha ráébredünk az értékére. Nem hiszem, hogy az élő előadás élményét ilyen online pótlékkal meg lehet oldani. Eleve az orgonának olyan a megszólalási skálája, hogy az otthoni maroknyi hangszóró nem tudja azt visszaadni. Nem mondom, hogy ez a megjelenési forma rossz, de azon is érdemes gondolkozni, hogy kinek kell ez inkább. A művésznek vagy a hallgatónak? Mi, művészek nem tudunk meglenni egy kicsit reflektorfény nélkül? Tényleg szükséges azon igyekezni, hogy a hátrahagyott életünket mindenféle pótlékokkal fenntartsuk, ahelyett hogy átölelnénk azt, ami most van, pár hónap múlva pedig mindazzal a vágyakozással, ami kialakul bennünk azt, ami akkor lesz? Úgy szól a bölcsesség, hogy megvan az ideje a vetésnek és megvan az ideje az aratásnak. Megvan az ideje az életnek és megvan az ideje a halálnak. Ám a ma embere a technológia és globalizáció adta hamis biztonságérzetében és felfuvalkodottságában azt gondolta, ő van felül. Féktelen szabadságában mindig, mindenhol azt tesz, amit akar, és most tessék, itt egy vírus, és a természet az ember képébe nevet. A nagy szabadságban élő, önmaga istenszerűségében hívő kisbetűs ember pedig most szenved. Nem azért, mert komoly oka van rá, hanem azért, mert az egója csorbult. Biztos volt magában, hogy mindig lesz „olyan” kakaó, és most, hogy nincs, elvesztette a talajt a lába alól. A jó értelemben vett alázatos ember – és itt nem megalázkodót értek, hanem azt, aki elfogadja a helyét a természetben – most talán kissé könnyebben boldogul. Az az értékrend válságállóbb. Én most élvezem kicsit a csendet, a nyugalmat, a feltöltődést. Sokkal nagyobbat szólnak majd azok a koncertek, amelyek majd ezután jönnek. Azt is gondolom, hogy a kultúrát ez a válság át fogja mosni, tisztító erejű lesz, és az alacsonyabb színvonalúakat kirostálja, mindenki jobban megválogatja majd, mire kíváncsi. Aki értéket alkotott, arra éhezni fognak az emberek, hogy újra találkozhassanak vele. Elválik az ocsú a búzától. Azt meg csak remélem, én a búza oldalon maradok.

Győr városa Pro Urbe díjjal ismerte el az Ön tevékenységét 2020. március 15-én. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

Az én szakmámban nagyon nehéz mérni, hogy ki az igazán jó. Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogyha az embert túlságosan ünnepeli a szakma, akkor el kell gondolkoznia azon, hogy elég eredeti-e, ha pedig a széles tömeg rajongása túl nagy, akkor meg azon, hogy nincs-e baj a művésziséggel, a csinnadrattában nem veszik-e el a művészi mondanivaló. A kettő között van jó helyen az ember. Éppen azért alkottam a látványkoncert műfaját, mert véleményem szerint, ha látvánnyal támasztjuk alá a zenét, akkor szélesebb közönség lesz képes befogadni, és az eredeti üzenet sem csorbul, vagyis sikerül valahol a csinnadratta és az érdektelenség között egyensúlyozni. Egy olyan szakmában, ahol nincs konkrét mérce, igazán jólesik a közösség elismerése, és akkor a művész is úgy érzi, hogy fontos és értékes. Nem is tagadom, hogy örülök a díjnak, de a józan eszem azt diktálja, hogy ez egyedül lehetetlen. A szüleim vállán állva, egy olyan neveltetés után, amit kaptam, viszonylag könnyű volt, remek munkatársaim vannak, ott áll mögöttem a családom. Ők minden körülményt biztosítanak ahhoz, hogy nekem már csak a zenével kelljen foglalkoznom. A díjon az én nevem van, de egy egész csapat munkáját dicséri.

SzaSzi
Fotók: Rózsa Erika (1-4. kép), Kovács Róbert (5. kép), Sárközy Marianna (6. kép), Mészáros Mátyás (7. kép)

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal